Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Marczinka Csaba: A behívók

 

Iván Ivánovics Jaremcsuk veterán hadfi volt. Annak idején évekig szolgálta a szovjet hazát Afganisztánban egy elit gárdaalakulatnál.

Jaremcsuk Kelet-Ukrajnában született egy Harkov melletti kis faluban. Ide is tért vissza családjával, mikor tartalékos állományba került, remélve, hogy nem kell katonáskodnia többet. Mikor Ukrajna önállósult, akkor ukrán állampolgár lett. Bár igazából sohasem töprengett el azon, hogy ő ukrán-e vagy orosz. Mind a két nyelvet jól ismerte, bár nyilvánosan általában oroszul beszélt. Hogy otthon a családban melyik nyelvet használták, nem derült ki (valószínűleg mikor melyiket).

Az utóbbi időben azonban kezdett éleződni a helyzet. Kiéleződtek az etnikai s hatalmi konfliktusok.

Igazából Iván sohasem gondolta át ezt az egészet... Föl sem vetődött benne, hogy környezetében ki az orosz s ki az ukrán (az átmeneti és köztes kategóriákról nem is beszélve). De ez most egyre hangsúlyosabb kérdés lett. Már a közeli nagyváros neve is vitatéma lett: oroszul hívták Harkovnak, ukránul Harkivnak ejtették a nevét.  

– Mit szórakoznak azzal az egy betűvel? Mintha nem lenne mindegy tulajdonképpen! – legyintett növekvő idegességgel.                                  

Felesége és lánya sem igen értette a növekvő ellentéteket. Ők talán egy kicsit még jobban féltek, hisz nem értettek a fegyverekhez, ráadásul küzdősportokat sem űztek. A falu kis pravoszláv templomában (talán egyetlen helyként) nem volt probléma. Volt olyan nap, hogy oroszul volt az istentisztelet, valamikor ukránul, néha pedig (különleges alkalmakkor) egyházi szláv nyelven. Ez ott nem zavart senkit.

Másutt azonban – főleg a kocsmák, italboltok és futballpályák környékén – egyre gyakoribbak voltak az etnikai jellegű összetűzések s verekedések.

Egyik éjszaka (miután sokáig hánykolódott, mire elaludt) különös álma volt. Azt álmodta, hogy egy napon estefelé három levelet is hozott a postás egyszerre. A három levél mindegyikén nagy hivatalos pecsét volt, bár címzésük eltért. Ijedten kezdte bontogatni őket.

Az egyiken ukrán címer volt és ukránul volt nyomtatva. A másik kettő orosz nyelvű levél volt, Romanov-címerre emlékeztető, kétfejű sassal. Kiderült, hogy három helyről is kapott katonai behívót álmában... Egyrészt a hivatalos ukrán hatóságtól, másrészt a – szovjet hadsereg utódaként működő – orosz hadseregtől, valamint a kelet-ukrajnai autonomista, félkatonai szervezettől, mely gyakorlatilag az oroszok oldalán állt a „nyugatibb” ukrán vezetéssel szemben. Rémülten kapkodta a fejét. Rögtön arra gondolt, hogy el kéne tüntetni valahogy a behívókat.

– Dugjátok fööl a háborútokat! – dünnyögte magában mérgesen.

Azon törte a fejét, hol égethetné el valahol feltűnés nélkül az iratokat. Végül arra gondolt álmában, hogy talán a fészer mögött, a gizgaz mellett nem veszik észre... Ott amúgy is szoktak jobb időkben saslikot sütni. Összeszedett néhány lehullott szárazabb faágat. Még le is tört néhány ágat a közeli fákról. Kaparászott a hamu között és az összekapart hamura pakolta az ágakat. Végül meggyújtotta öngyújtójával az egészet.

– Francba a háborútokkal! – kiáltotta, majd szinte színpadias mozdulatokkal a tűzbe dobálta a válltáskájából előkapart behívókat. A felszított lángnyelvek mohón kaptak bele a levélpapírba... Percek alatt szénné égtek a rettegett behívók. Iván eközben óvatosan tekintgetett a közeli szomszéd háza és az elválasztó kerítés felé. De eléggé esteledett már, s a túloldalról nem látszott semmi mozgás. Különben sem nézelődött senki a szomszéd ház ablakából. Csaknem teljes sötétedésig égett a tűz.

A különös álom után Iván izzadtan és tovább verítékezve ébredt. Mintha felébredve még jobban megijedt volna a saját álmától.

– Ekkora a baj? Tényleg ilyen...nehéz idők jönnek? – tűnődött felébredve. Felesége zavartan nézte rémületét. Nem merte neki elmondani furcsa álmát. Inkább gyorsan felöltözött és elindult bevásárolni.

Az élelmiszerboltban hallotta, hogy benyomultak a Krímbe az oroszok. „Most akkor: ki a „mieink” és ki az „ellenség”?” – tűnődött magában.

  
  

Megjelent: 2015-04-03 16:00:00

 

Marczinka Csaba (Budapest, 1967.) író, költő, történész, irodalomtörténész, művészeti író, újságíró, drámaíró, esszéista, és forgatókönyvíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.