VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Petrozsényi Nagy Pál: Petrozsényi gyémántok (4. rész)
– Milyen szép kislány vagy! – simogattam meg gyöngéden, ledöntöttem a földre, és ráfeküdtem a hasára. – Meg akarsz verni? – fickándozott ijedten alattam. – Kérlek, ne bánts, hiszen én szeretlek. – Dehogy bántalak, ez csak olyan papás-mamás játék, de ha nem akarod… Szó sincs róla, akarta. Még meg is mutatta, náluk ez hogy szokás, azzal ő feküdt a hasamra. Egyéb nem történt. Még gyerekek voltunk. Ő nyolc, én tizenkét éves. Később megismételtük a játékot, csak kissé magasabb, illetve alacsonyabb fokon, amennyiben már a punciját is megfogtam. Ez volt első találkozásom a szépnemmel. Második, valójában első szerelmem vegyes házasságból született. Anyja magyar, apja román nyomdász volt. Az utca végén laktak közvetlenül a hegy alatt. Úgy hívták, hogy Sîrbu Lucia Margareta. Haja, szeme szénfekete, arca kerek, mint a telihold. Engem főleg a hangja kapott meg, mely simogatóan lágy volt és dallamos. Csaknem minden áldott nap beugrottam hozzájuk játszani, ami azonban csak a legritkább esetben sikerült, mert hol nem volt otthon, hol tanult vagy… Rám nem volt kíváncsi? Elképzelhető. Hanem a testvéreihez azért kijöhetett volna néhanapján. Nos, nem jött ki, csak ült, gubbasztott valamelyik szobában, ahonnan csak akkor bujt elő, ha föltétlenül muszáj volt. Akár az apja egyébként. Az is hazajött, evett, utána lefeküdt, s kizárólag akkor robbant ki, ha túl hangosan hancúroztak a gyerekek, mármint mi, ugyebár? Mit volt mit tennem, eljátszogattam hát a Luci testvéreivel, pedig én kifejezetten az ő kedvéért kaptattam fel a domboldalon, aztán csak vártam, vártam, mikor csatlakozik hozzánk Sîrbu Lucia Margareta is. Érdeklődhettem volna, de szégyelltem, kihívhattam volna, nem mertem, legfeljebb hol ezt, hol azt eszeltem ki, hogy kicsalogassam a szobából. Addig-addig csalogattam, trükköztem, hogy a végén majdnem tragédia lett a dologból. Elmondom azt is, hogy történt. Tikkadt, július végi nyár lehetett. (Érdekes, hogy velem mindig nyáron történt valami!) Éppen kint hülyültünk a Sîrbu-testvérekkel valahol, amikor eszembe jutott a csillekerekem. Nehéz, kb. 30-40 kilós kerék volt, ezt szoktam emelgetni izomerősítés céljából. – Ejnye, de zajos vagy! Vidd már el innen ezt az ócskavasat a fenébe! – elégelte meg nagyanyám, miután többször is megdöngettem a földet az udvaron. Erre felcipeltem a kereket a hegyre, és eldugtam egy Sîrbuék házával szemközti bokorban. Hátha Luci is arra jár, vagy legalábbis arra néz, és produkálhatom egy kicsit magamat. – Menjünk a hegyre súlyozni! – Menjünk! – egyezett bele Józsi, Luci kékszemű, víg kedélyű testvére. – Luci? Itthon van? – Igen is, meg nem is: olvas, és ilyenkor, de hisz ismered, se nem lát, se nem hall – legyintett minden lében kanál „barátom”. – Hozd a sípod és két edényfedőt! – Miért? – Hát csak úgy! A hegyen gatyára vetkőztem, és megrezegtettem a békáim. – Itt látható Tarzan, a világhírű erőművész! – súgtam oda a kisrácnak. Józsika kuncogva ismételte el a mondatot, aztán megfújta a sípját, és el kezdte ütögetni a fedőket. – Remek! – nyugtáztam magamban elégedetten. – Most hallhat, és láthat is, ha kinéz az ablakon. – Vivát! Éljen! – rikoltozták Józsika és Béluka. A súlyemelés után lezavartam néhány flikflakot,[1] majd felmásztam egy magas tölgyfára. – Attrakcióóó! – Mit csinálsz? Hú, gyere le, mert leesel! – ijedezett Józsika. Most süss ide, Lucikám! Óvatosan végigkúsztam egy kiálló faágon, és a lábfejembe kapaszkodva himbálóztam fejjel lefelé, ahogy a légtornászoktól láttam a cirkuszban. – La revedere, taică şi noroc!: viszontlátásra, papa, és sok szerencsét! – tapsolt Józsika, utána csend, nem hallottam többé semmit sem. – Jól vagy? – hajolt felém pár perccel később valaki. – Mi… mi történt? – nyitottam fel kábultan a szememet. – Leestél a fáról, be kell vigyünk a kórházba. Traian bácsi, Luci apja térdelt mellettem. Feltettek a hordágyra, s már cipeltek is a Luciék háza előtt várakozó mentőautóba. – Luci! – néztem körül kutatóan. Nem volt ott, bár az egész család körülöttem toporgott: a két szülő, Józsi, Bélu és Lia, Luci 18 éves nővére. A sürgősségin bekötötték a fejem, gipszbe tették a karomat, egyéb bajom, istennek hála, nem esett. Csak az arcom égett a keserűségtől és szégyentől. Most kezdtem először sejteni, milyen szekér után szaladok. Ezek után az lett volna logikus, ha nem is gondolok többé Lucira vagy kerek-perec megkérdem, mit, egyáltalán érez-e irántam valamit. Az elsőhöz nem volt erőm, a másodikhoz bátorságom, röviden: maradt minden a régiben, azaz megpróbáltam valahogy magamra hívni a figyelmét. Faramuci helyzet annyi szent! Szerelmes vagyok egy leányba, akit alig látok tulajdonképp, amikor meg igen, bizony rám sem hederít. Kiókumláltam hát még egy, ezúttal hipnózison és telepátián alapuló szenzációs attrakciót, amit szintén artistáktól lestem el: számok, tárgyak kitalálása bekötött szemmel, biciklizés a széken, láthatatlan zenekar vezénylése … Hogy mi volt ebben a szenzáció? A számok vonatkozásában semmi, hiszen számtalan cirkuszban láthattunk effélét. De nem egy gyerektől, elvégre még csak 13 éves múltam, a tetejében senki sem tanított ezekre. – Brávó! Brávó! – tapsolt meg lelkesen Lia, Luci 18 éves nővére. – Látom, neked véredben van a cirkusz. Nem voltak artisták véletlenül az őseid? – A helyedben én fellépnék valamelyik cirkuszban – somolygott a vőlegénye, Gyula. – Fel is lépek, ne félj! Föltéve, hogy ti is besegíttek egy picit. – Attrakció! – dobolt az asztalon Józsika. – Mi? Hogyan? – Egyszerű! Eljöttök az előadásra, én kihívok néhány önkéntest, és bemutatjuk, amit itthon begyakoroltunk. – Van önbizalma a fiúnak! – csettintett Nándi bácsi, Sîrbuék egyik rokona, amúgy a második számú médium. – De miből gondolod, hogy én belemegyek ilyen… játékba? – Hát nem tetszik belemenni? – Nem. – Pénzért sem? – Miért, mennyit kóstál egy ilyen fellépés? – Sokat. Egy artista, az artista. Meglátja, annyit fizetnek, amennyit Nándi bácsi egy hónap alatt megkeres. – Egy estéért – hitetlenkedett a bádogos. – Most mit vacakol? – jött segítségemre váratlanul Liácska. – Akármennyit fizetnek, én mindenképp szeretném, ha Gyulus is fellépne – simult hízelegve a fiúhoz. – Ugye, te is akarod? – Ho… hogyne. A kedvedért nagyon szívesen, azért még akad itt egy bökkenő – vakarta meg a fejét a fiatalember. – Semmi bökkenő! Felléptek és… Micsoda? – Tegyük fel, hogy minden simán sikerül: tetszenek a számok, és honoráriumért vagy a nélkül, beveszik Palit a műsorba. De mit csinál akkor, ha velünk együtt mások is kijönnek majd a porondra? Világos, nem? Olyanok, akikkel egy percig sem gyakorolt, a többit, hű, már végig sem merem gondolni. – Nyugi, nem lesz itt semmi gond! Ha két ember hipnotizálható, ott a harmadik, negyedik sem kivétel – jelentettem ki magabiztosan. – Fő az, hogy gyakoroljunk, amíg nem érkezik egy trupp a városba Akkoriban több vándorcirkusz is járta az országot, s gyakran megesett, hogy évente kétszer is megfordultak egy helységben. A mi cirkuszunkat Olimpiának nevezték, ide jelentkeztem… vendégművésznek. – Nándi Péter vagyok. Hipnotizőr – mutatkoztam be álnéven az igazgatónak. – Szeretnék fellépni egy-két este maguknál. – Te... izé... maga? – kerekedett ki az alacsony, madárcsontú ember szeme. – Én. Nem érdekli? – Dehogynem, csak olyan… fiatalka még, tisztelt… Nándi úr. Tulajdonképpen hány éves. – Tizennyolc – hazudtam az életkoromhoz még öt évet, nehogy épp ez legyen az a banánhéj, amin máris elcsúszunk. – Hát… Nem tudom, éppen megpróbálhatnánk, de ahhoz előbb látnom kellene a számait. – Igazgató úr! Igazgató úr! – kiáltotta ekkor valaki. – Jövök már, ne üvölts! Szóval jöjjön vissza holnap reggel, úgy… nyolc körül! Akkor bemutathatja, mit tanult. Másnap reggel szívdobogva jelentkeztem a próbára annál is inkább, mert mindennel számoltam, csak a próba nem jutott eszembe. Ide aztán nem jöhet sem Gyula, sem a bádogos, hogy besegítsenek a számokba. Márpedig nélkülük aligha hipnotizálok én meg valakit – fogott el a kishitűség. Úgy ám, kishitűség, mert hébe-korba az is elkapott, amikor azon morfondíroztam, átvágtak-e vagy sem a nagyra becsült partnerek. – Jó reggelt kívánok! – Á, maga az? Figyeljetek ide, fiúk! – tapsolt a manézsban edző artistáknak. – Bemutatom nektek Nándi Péter hipnotizőrt. – Hello! Az artisták kérdően néztek a dirire. – Tessék, magáé a manézs, Nándi úr! Fel akar lépni a cirkuszban – tette hozzá derűs mosollyal az igazgató. – Hát most felléphet, aztán ha megfelel, mindjárt meg is köthetjük a szerződést. Az artisták abbahagyták a gyakorlást, és helyet foglaltak a páholyban. Éreztem rajtuk, nem csípnek, csak azt nem, hogy mi okból. Mindenesetre erősen fel kell kötnöm a gatyámat, mert ezek itt egytől-egyig professzionisták. – Nincs szüksége valamire? Látom, semmit sem hozott magával. – Csak a szememet, de ha hoznak két karosszéket meg egy kendőt, azt is megköszönném. – Coco, légy szíves, hozz két karosszéket meg egy kendőt a… kollegának! A nézők arca felderült. – Köszönöm, nagyon kedvesek. És most kérem, jöjjön ide valaki! Fiatal, mosolygós képű akrobata ugrott a porondra. – Üljön erre a székre, és találja ki, milyen számot tartok a kezemben – húztam elő a zsebemből néhány számozott kartonlapot. – Szabad a kendőt? Bekötöttem a szemét, és kérdezgetni kezdtem. A férfi minden számot eltalált. – Még ilyet! – komolyodott el a góré. – Mit mondott, hány éves? – Tizennyolc. – Tovább! Kezdetnek nem rossz, de egy repertoárnak még kevés. Elámulva folytattam. Tehát mégsem ejtettek át a fiúk! Miután valamennyi számom lement, büszkén vártam, miként dönt a diri. – Nem rossz. Igaz, egyik mutatványa sem világszám, azért egy-két este még elcsúszik. Szinte alig hittem a fülemnek. – Szóval beveszik? – A műsorba? Hogyne! Aztán… hm, mennyit kér egy estéért? – 500 lej… ? Kb. ennyit keresett félhavonta egy román hivatalnok. – Rendben van! Akkor viszlát holnap este nyolckor! Magával kezdünk, Nándili. – Nándi. Nándi Péter, kérem tisztelettel. – Most Nándili lesz, miután a legtöbb cirkuszban olasz művészneveket használnak. Így lettem Nagyból Nándi, Nándiból meg Nándili. Remélem, erre már Luci is reagál. Ha viszont nem, becsületszavamra kiűzöm még az emlékét is a szívemből. – Na, mi újság? – rohantak meg kíváncsian Sîrbuék. – Fellépünk vagy… – Még szép! Holnap este nyolckor legyetek a cirkuszban! – feszítettem boldogan. Ekkor jutott eszembe, hogy nem kötöttünk szerződést, ezért akár meg is gondolhatják magukat. Mit meggondolják! Még be sem engednek, ha nem nyújtom oda nekik a bilétát. Ugyan, hülyeség! – torkolltam le gyorsan önmagam. – Miért tennének ilyesmit, ha már annyira tetszettem? A megbeszélt időpontnál korábban, azaz úgy fél nyolc körül elsétáltam a cirkuszhoz. A bejáratnál senki, lássuk, mi van odabenn! Az artisták tettek-vettek, járkáltak, készülődtek az előadásra. – Az igazgató úr? – szólítottam meg elszorult szívvel Cocot, a bohócot. – Az előbb még itt volt. Mit akarsz tőle, te… hipnotizőr? – Mindjárt fellépek. Én leszek az első szám. – Uff! – böffent ki belőle a nevetés. – Sok sikert az előadáshoz! Rossz ómen, valami nagyon bűzlik itt! Végre! Megérkezett a nagyfőnök! – néztem a csuklómra. Öt perc múlva lett volna nyolc óra. – Jó estét kívánok! – Isten hozta, Nándili! – Hát itt lennék. Kaphatnék egy frakkot, mert, ez ugye, így illik? – Frakkot? Minek? – Az előadáshoz. Mi máshoz, miután azt tetszett ígérni, ma este én is felléphetek maguknál. – Ezt ígértem volna? Hát ez sajnos nem megy – fricskázott le a válláról egy láthatatlan porszemet. – Maga, hogy is mondjam, túl fiatal, ezenkívül még csiszolnia kell a stílusán. – Igen? – talált szíven a direktor. – És erről miért nem beszélt a tegnap is, mert akkor el sem jöttem volna, tisztelt igazgató úr. Másrészt mi bajuk a stílussal, hiszen a tegnap még szóba sem került ilyesmi? – kukkantottam ki a függöny mögül. A közönség lassan benépesítette a nézőteret. Az első sorban ülők közt megpillantottam Gyulát, Nándi bácsit meg a többi Sîrbut is. Egyedül Traian bácsi és Luci hiányzott. Jellemző, de hát ők még a próbákra sem jöttek ki. – Mit mondott? Ja, igen, a stílusa! A kollegák szerint, és ebben igazuk is van, a modern illuzionisták előadás közben is csevegnek, szórakoztatják a nézőket, miközben maga csak a mutatványra koncentrál. A számai… Lényegében nem rosszak, bár azokra is ráfér némi újítás, egy szó, mint száz még fejlődnie kell, kedves Nándili. – Nándi, nem: Nagy, és ha már itt tartunk, nem is vagyok nagykorú – böktem ki végre az igazat, de már nem érdekelt, mi a véleménye rólam a cirkusznak. – Miért, hány éves? – Tizenhárom – igyekeztem kifelé. – Kéz és lábtörést! – Al dracului![2] – képedt el a kis ember. – Hé, maradj még! Beszéljük meg a dolgokat! Most már rá sem bagóztam. Szóval még fejlődnöm kell. Legyen, de akkor már nem nálatok fogok fellépni – hagytam faképnél az Olimpia főnökét. Ezután hetekig nyalogattam a sebeim, amiket a sikertelen vállalkozás okozott, s még be sem gyógyultak a sebeim, amikor újabb csapás zúdult rám: megláttam Lucit enyelegni egy fiúval. Ez már több volt, mint amennyit el bírtam viselni. Patkánymérget kevertem a teámba, megvetettem az ágyat, és lehuny szemmel vártam a Nagy Kaszást. Csend. Nem éreztem semmit, csak a szívem vert kissé gyorsabban. Valaki bejött. Az anyám volt. – Rosszul vagy? – fedezett fel az ágyamban, odacsoszogott hozzám, és megtapogatta a homlokom. – Hideg. Mivel nem szóltam semmit, egykedvűen ott hagyott. Alig tűnt el a konyhában, csikarni kezdte gyomromat a fájdalom, forgott velem a világ, és az egész ebédet kihánytam. – Elrontotta a gyomrát – állapította meg nagyanyám. – Most egy kicsit koplal, és holnapra kutya baja sincs. Orvost nem hívtak, s még csak véletlenül sem kérdezték: a hasadon kívül nem fáj véletlenül a lelked is? Egy napig nyűglődtem, nagyobb baj azonban valóban nem történt. Csupán Lucitól vettem búcsút örökre. Néha-néha azért még ma is vele álmodom. Ott játszom a fiúkkal, nevetgélünk, viccelünk, anélkül, hogy egyszer is kijönne hozzánk játszani. Nagyanyám portáján sok albérlő megfordult, főként székely csinibabák, akik Petrozsénybe jöttek „szolgálni”: Boriska, Jolán, Juli, Emma, Margit… Mindegyik tetszett, de szinte egyik sem vett komolyan. Boriska, Jolán túl idősek, Emma lezárt szoba, amibe sem benézni, sem belépni nem hagyott. Egy alkalommal megfogtam a melleit, erre még jobban bezárult, s még csak meg sem magyarázta, mi bántja. Margitnak tetszettem. Szép szőke pipi volt, csak a mellei túl picinyek, amit akkor mértem fel igazán, amikor egy nyáron levetkőztettem a cserjésben. Ezek voltak a székelyek, utánuk következtek a románok, aztán egy cigány meg egy szebeni Fräulein.[3] Luci… Elmúlt, vége! Nem felejtettem el, de most már őt is bezártam, mai kifejezéssel élve, a cirkusz mellé a megvalósíthatatlan álmok fájljába. Ingridbe két évig voltam szerelmes. Ő Nagyszebenben lakott, s csupán átutazóként libbent végig Petrozsény malacfarknyi központján. Babaarcú, kékszemű leány volt, akivel hónapokig leveleztem, amíg egy szekus[4] szimatot nem kapott. Kicsoda, mit csinál, nyugati rokonai, barátnői vannak-e? – érdekelték a román biztonsági szerveket. Szerelmes leveleimet lefoglalták, és ennyi. Pártbírálat, kormány ellenes agitáció és összeesküvés helyett csak egy folyton ismétlődő mondatra bukkantak: ich liebe dich[5]. Mivel ilyen mondatról semmit sem tud a corpus iuris,[6] felfüggesztették a nyomozást. Amint leérettségiztem a marosvásárhelyi főiskolára iratkoztam. Ezzel ténylegesen is véget ért a petrozsényi gyermekkor. Utóbb azért még haza-haza látogattam. Előbb a szünidőkben, aztán egyre ritkábban, de már alig ismertem az egykor patinás Zsil-völgyi helységre. A szénbányákban csökkentették a termelést, a Kolóniát, Kálváriát felszámolták, s miközben a főutca megnyúlt, kitágult, a hegy közelebb csúszott egy fokkal. Ki tudja, ha legközelebb megint arra vetődnék, már el is nyelte a városkát, és feketeszén helyett aranyat vagy fekete gyémántot bányásznak a petrozsényi hegyekben.
[1] Talajtornában előre vagy hátrafelé, támaszból végzett szaltó. (fr.)
[2] Az ördögbe, a fenébe! (rom.)
[3] Kisasszony. (ném.)
[4] A román securitate tagja.
[5] Szeretlek. (ném.)
[6] Törvénytár. (lat.)
Megjelent: 2015-03-29 14:00:00
|
Szerelem, leányok. Létezik olyan fiatal, aki sohasem volt szerelmes? Lakott az udvarunkban egy székely házaspár. Annak volt egy virgonc, szőke hajú lánya, a Szonyi. Mint gyerekek persze együtt játszódtunk, sőt még aludtunk is, amikor a szülők ki-kiosztották egymást (főleg a nő a férjét, ami a székelyeknél csöppet sem egyedi jelenség). Miután igen-igen tetszettem a kiscsajnak, egyszer megkértem, húzza le előttem a bugyiját. Nagyot kacagott, és egy hoppra levette.