Keresés a honlapon:

Marton-Ady Edina: Heg

 

Nem gondoltam, hogy ilyen lesz.

Pillangós, furcsán lebegős érzés. Mesélték. Mások. Persze az teljesen más, mint amikor. Mint most. Biztosan emlékszel. Beszélgettünk erről. Az elomló édes kajszibarack közben. Hevertünk a kockás takarón. Mi ketten és a könyv. Viccesen felugró, papírokból szétcsusszanó képek. Lelkesen mutogattad a részeket. Engem az érdekelt, hogyan szerezted azt a tenyérnyi, mély sebet, a térdeden. Rákérdeztem. Zavartan nyúltál oda. Megérintetted. Habogtál. Egyetlen szót tudtam kihámozni. Kerékpár. Soha nem tanultál meg biciklizni. Nem hordtál többé rövidnadrágot. A heg. Örök mementó. Nem vagy tökéletes.

Nehezen viselted. Tegnap megint éreztem. Rövid volt az út. Görcsösen szorítottad a kezem. Fájt. Nem szóltam. Féltem, elengeded. Az elsuhanó táj. Úgy szívtam magamba, mint fuldokló a korty levegőt. Most is erre gondolok. A fuldoklásra. Rád. Az útra. A rozsdazöldre. Minden kimenőkor ott álltál vele a parkolóban. Szaladtam. Első, egyetemi évünk alatt vettünk. Közösen. Büszkén álltál mellette. Elém sétáltál. Hosszú, komótos lépéseid. Nyakamba csókoltál. Sétáltunk. Összeért a vállunk. Beszélgettünk. Mással kellene foglalkoznom. Itt vagyok. Végre egyedül. Hófehér ruhában. Apró szemű csipke fátyoloz. Minden csillog. Letisztul. Egyszerű. Fekete-fehér. Inkább csak fehér.

Kinézek az ablakon. Sötét van. Soha nem volt még ilyen világos. Messze vagy. Éppen, mint tegnap. Ez a pillanat. Elfér a tenyeremben.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-03-02 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.