Videó

A Marosvásárhelyi Rádió hangfelvétele




Keresés a honlapon:


Köves István: Jegyzet a hatvanas évekről – háttérben köddel, lódobogással

 

Csontig hatoló, nyirkos délután volt, s az autóbusz bepárásodott ablakán keresztül még fenyegetőbbnek látszott az előttünk felbukkanó temető, oldalában a fogházzal, szögesdrótokkal tűzdelt kopár falaival. Akkoriban szándékosan messze állt meg az autóbusz, hogy hosszan kelljen gyalogolnia annak, aki ide látogatna. Én is csak többszöri nógatásra szántam rá magam, hogy elkísérjem unokahúgomat erre a hátborzongató kirándulásra.

Már sötétedésre hajlott a délután, amikor a rövidnyelű kerti szerszámokkal a temető oldalkapujához érkeztünk. Megszeppenve forgattam a fejemet, de egyetlen eligazító feliratot sem sikerült felfedeznem. Zsuzsa ismerte a járást, noha alig lehetett látni, ösvényen lépdelünk vagy épp egy sírhalmon taposunk, ő határozottan vezetett a hátsó fal irányába, egy, a bokrok között elvadultan tekeredő orgonafácskához.

Megdöbbentett, hogy a többnyire már megsüppedt, behorpadt sírokat nem jelölte semmi, csak legendák és mítoszok jártak szájról szájra az egyes sírokban nyugvók kilétéről. Egy szinte a földhöz lapuló kovácsoltvas keresztről például azt lehetett hallani, hogy az a Tóth Ilonka nyughelye. Nagybátyánkat egy megvesztegetett börtönőr szerint a furcsán megtekeredett fácska tövébe temették, de a halála okáról, idejéről nem lehetett megtudni semmit.

Sokan legendának tartották azt is, hogy Nagy Imréék temetése után a sírhelyeket négy napon át lovakkal tapostatták, hogy nyomtalan maradjon a temetés. Én hajlok arra, hogy ezt elhiggyem, mert a lovakkal mi is találkoztunk. Amikor úgy, ahogy rendbe tettük nagybátyánk sírját, levágtuk a bozótos egy részét, lefűrészeltük a lecsüngő faágakat, kitépdestük a gazt és lenyírtuk az újra fölsimított halom oldalát, tetejét, s már csomagoltuk vissza a szerszámainkat, fölegyenesedve furcsa dobpergésszerű hangokat hallottam, majd a tejködös szürkületből egy lovascsoport bontakozott ki.

Látszólag cél nélkül vágtáztak ide-oda, de egyre közeledtek felénk. A föltámadó északkeleti szélben füstoszlopok dőltek a lópatkók szaggatta, remegő rétre. Zsuzsa összekapta a holminkat és belém karolva kifelé sietett, miközben hátrapillantgatva türelmetlenül és riadtan nógatott, mert én meg kimérten igyekeztem lépegetni, hogy gyors távozásunk még véletlenül se tűnjön menekülésnek.

Szürkén csepegett nyakunkba a megeredt eső a távolban szurkosan csillogó házak között. Lábunk alatt a járda és az úttest, mintha az utóbbi napok fülledtsége vonta volna be viaszos lepedékkel, visszadobta az első kövér cseppeket, porosan pattantak és elfutottak, míg aztán a buszmegállóban kicsi erekben gyülekezve lerohanták a kövezetet. Hólyagos esőnek mondták az öregek az ilyet gyermekkoromban.

Még egy szót Nagy Imre újratemetése kapcsán. 1870. június 9-én volt az első magyar miniszterelnök, a szabadságharc leverése után kivégzett Batthyány Lajos második temetése, olyan gyászpompával, amihez hasonlót addig Magyarországon soha nem láttak. Nagy Imre második temetése is pompázatos volt, a maga módján. Nem emlékszem, hogy akkoriban emlegették volna ezt a párhuzamot, sőt, mintha hangsúly esett volna a példa nélkülinek emlegetett gyalázatosságra, hogy egyáltalán másodszorra kellett megadnia méltóságot. (Nota bene Nagy Imrét nem is kétszer, hanem háromszor temették el: a kisfogház udvarán 1958-ban, aztán a titkos exhumálás és a 301-es parcellába való áttemetés 1961 februárjában, majd az 1989-es nyilvános gyászszertartás.)

A politika eszközei olyan erkölcstelenek, hogy nehéz elképzelni velük szemben erkölcstelen tiltakozást.

A hajdani miniszterelnök földi maradványai továbbra is a 301-es parcellában nyugszanak(?), egykori bajtársai, a pesti srácok között. Halálában megtért azok közé, akiket életében és életükben jóvátehetetlenül magára hagyott. A perben kivégzett többi áldozatot a 300-as parcellába vitték át – nyugodjanak békében!

S még nagybátyámról is egy végszót. A gyönyörűen megrendszabályozott 301-esben nyoma sem maradt az ő sírjának, felirat sem őrzi sehol a nevét, az igazságtevő rendszerváltók nagy igyekezetükben eltüntették, visszamenőleg is, újra értelmetlenné tették elhullását, végérvényesen győzött a feledés, most már titokban sincs hova járni a maradványaihoz, emlékezni rá. Én csak annyit tehetek, hogy itt megörökítem: Németh Jánosnak hívták, Csepregen született, anyja neve Jó Teréz, s valamikor 1954 január végén  verték agyon kihallgatói.

  
  

Megjelent: 2015-02-27 17:00:00

 

Köves István (Budapest, 1938. 03. 29.) költő, drámaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.