Keresés a honlapon:

Hargitai Ildikó: Paszulyfa

 

Az elején kezdem. Vagy nem is! Talán a közepén. Vagy valahol a közepe vége felé.

Az úgy volt, hogy élt egy macska, amikor még senki más se élt ezen a glóbuszon, csak fölötte a hatalmas ég, alatta meg végtelenbe nyúló rétek, erdők illatoztak. Ő volt a macska, ennek a glóbusznak a macskája. Legalábbis így képzelte azokon a napsütötte nyári hajnalokon, amikor meztelen hevert az összegyűrt lepedőn. Kávézás közben sose nézett a matracán vádaskodó lepedőkre, csak az ablakot nyitotta rájuk, aztán meg gyönyörűen bevetette az ágyát. Nem, mert a nagyanyja erre tanította, attól csak profibb lett minden. A háborúkat akarta elfelejteni, legalább, amikor a nap fényesen lebeg a függönyök alatt, a szél meg a porcicákkal játszik a padlón. Volt néhány más tabugondolat is akkoriban. Önvédelem. Persze, hogy az.

A gépet még pisilés előtt kapcsolta be, egy rövid mozdulat volt, kitérőt se kellett tennie, már kávéval a kézben olvasta át újra, amit tegnap írt, aprókat javított benne, aztán nagy energiával nekiállt. Sose kellett gondolkodnia. Készen volt minden, mire a géphez ült, hangtalan mondta írás közben a szöveget, csak a légzésére figyelt, a szöveg légzésére, ahogy megtelik, kiürül a tüdeje, szívdobbanásokra, vér lüktetésére, végtelen türelemmel várta, mikor moccan meg, emeli fel a fejét, mikor néz végre vissza rá?

A nap legjobb két órája véget ért, a glóbusz macskája felállt, nyújtózkodott, elvégezte szokásos jógagyakorlatait, és föltette főni a második kávét. Már nem macska volt. Egy nő, csupán egy emberi nő, aki munkába megy.

És tudod, nem is volt semmi, de semmi, mert senkinek eszébe nem jutott, hogy tenni kéne, bármit. Ő csak írt, nem izgatta más, még az írás sem izgatta. Írt, mert így kezdődött a reggel, mert nem ő, hanem a macska ébredt előbb. Aztán, amint szokott, történt valami. Egy kaland. Igazi kaland. Nem is részletezem, annyit csupán, hogy egy marékra való ezekből a fejüket emelgető, lüktető kis írásokból kiadót talált magának, szinte az ő tudta, akarata, aktivitása nélkül. Minden más volt. Minden. Nem, nem ez volt élete legsikeresebb tevékenysége, ünnepelték már őt zajosan. Hanem ez, őbelőle minden külső segítség nélkül nőtt, egy amolyan intellektuális paszulyfa, nyúlt, terebélyesedett a messze simuló rétekből egész föl, a hatalmas égig.

Szép volt. Aztán jöttek mindenfelől szülők, testvérek, favágók, világcsavargók, legkisebb királyfik, professzorok, egyéb kalandorok, s álltak neki a babfának fűrésszel, könnyekkel, fejszével, vádakkal, varázsszavakkal, kinek mije volt. Nem lehetett nem észrevenni. A macska alatt rengett a föld, hullámzott az ég, törtek az ágak. Segítség nem mutatkozott, a messzi porfelhők csak további bajokat jeleztek. Nem volt mit tenni, egymaga kevés volt a hordák ellen, lemászott hát a fáról, nyújtózkodott, szellőztetett, önmagába húzódott, amint azelőtt.

Sokáig nem jött semmi, csak az ősz, a babfa lehullatta leveleit, törzse fonnyadt, aszalódott, decemberre szétrohadt az egész. Minden ugyanolyan volt különben, legalábbis látszatra ugyanolyan, csak a kávénak nem volt már az a csupa gyerekkori álomillatokból szövött íze, meg a nap halványodott el egész kicsit, de persze tél volt, ezt azért tudni kell.

Egy nap aztán, februárban, a legeslegreménytelenebb hét kezdetén, amikor tudod, és én is tudom, hogy sose lesz vége ennek a kurva télnek, hogy ez a sáros, szürke szar örökké tart, hogy már legszívesebben megdöglenél, a szíved rég szétrohadt, ocsmányul beszélsz, csak legalább sütne ki kicsit, vagy ölelne meg valaki, de ez mind tökéletesen lehetetlen, akkor, igen, pontosan ennek a reggelnek a legsötétebb pillanatában kinyitotta az ablakot, belemerítette arcát a füst-fehér ködbe, belenyújtotta kezeit is, talán úszni szeretett volna, ám amikor visszatért a szobába, tenyerén fényes, zöld levél fluoreszkált, mintha a paszulyfa utolsó levele lett volna. Persze az nem lehetett, a fa sárrá vált, összes levelével együtt, az ablak alatt, minden reménység temetőjévé. A fluoreszkálás aztán semeddig se tartott, mire a második kávé elfogyott a levél is szétfoszlott valamerre, de az már nem volt érdekes. Van, hogy egy szó is elég, és ez olyan pillanat volt.

Ahogy legtöbbször a legnagyobb napok épp olyan szürkék, vagy fényesek, mint a legkisebbek, és épp úgy feledésbe is merülnek, ez a nap is a semmibe olvadt a többivel, pedig megint minden megváltozott. Az a ködből érkezett levél annyira elgondolkoztatta, hogy gyors hajtogatás helyett a padlón térdelve simogatta ki végre lepedőiből a haragot, gyűrődéseket, és ezzel véget ért a minden-éjszakai háború. A békében lassan önmagává foszlott.

Hamar tavasz lett, az ablak alatt kikelt a sok paszuly, kétfelé nyitott tenyérrel nyúltak az ég felé. Igaz, elég sok elpusztult belőlük, kit a tavaszi fagy vitt el, kit a jégeső, kalandorok is akadtak még a közelben, és az égig se ért el mindegyik, de az, amelyik elég napot, esőt kapott, s a sár nem rohasztotta el a gyökerét, napvörös virágfürtöket bontott, attól meg még a kávé íze is újra az a régi lett.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-02-20 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.