VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Fredrich Vilmos: Kampec (9. Fejezet)
Ki a franc szeretne bele egy srácba, aki a szüleivel lakik és azt se tudja megmondani, mi akar lenni? Nehéz elképzelni. Mégis, ha a Szirákiról fantáziáltam, ez az apróság nem zavart. Arra gondoltam, majd csinálok valamit, amiből lesz pénzem. Vagy ha semmi nem jön össze, elhúzok külföldre, a Rattler azt mondta, Londonban mosogatással többet lehet keresni, mint amennyit itthon egy orvos kap. Nem mintha nagyon szeretnék mosogatni. Jó pénzért a szart is elmeregetné az ember, szokta mondani apám. Anyám ilyenkor fintorogott és úgy beszélt, mintha minden rendben lenne, apámat biztosan nem küldhetnék el a rohadék munkahelyéről. A tapasztalat meg a tudás. Az biztos, hogy számít. Jah, mondta erre mindig apám, aztán furcsán röhögött. Régebben nem röhögött így, csak azóta, hogy szóba került az elbocsátás. Ezek után le szokott menni a garázsba. Bütykölni a verdát.
Néha meg azt gondoltam, elmegyek pultosnak a Klubba, ahol Rattlerék is fel szoktak lépni. Vagy füvet árulok, mint a Féltíz. A Féltízet azért hívják Féltíznek, mert mindig fél tízkor jelenik meg a helyen. Senki nem tudja, honnan jön, egyszer csak ott van. Egyébként rendes arc, és van benne valami becsületesség. Keményebb anyaggal egyáltalán nem foglalkozik. Azt mondja, mindennek van határa, de a füvet legalizálni kéne. Egy jointtól még senkinek nem lett semmi baja, mondja félrehajtott fejjel, aztán megrántja a bal vállát, mint aki amúgy szarik az egészre. És hozzáteszi: Szarok az egészre.
Egyszer megkérdeztem tőle, nem fél-e, hogy elkapják. Azt mondta, biztonságos a környék, és ne akarjam tudni, kiknek árulja a cuccot. Legyen elég annyi, hogy az ő segge védve van. Betartja a szabályokat, nem piszkálja senki. Meg különben is, egyszerre nem hord magánál annál többet, amit saját fogyasztásnak lehet még nevezni. De még sosem varrták be. Mert ő tudja, hol a határ. Tudja, mikor lehet előjönni, mikor kell eltűnni. Nem merészkedik egy bizonyos körön túl.
Igaz, ami igaz, a Féltíz sose járatja fölöslegesen a száját, nem tudunk róla szinte semmit. Hol felbukkan, hol lelép, nem tudjuk meddig marad, fél óra vagy egy óra múlva már nem biztos, hogy megtaláljuk a Klubban. Odajön az asztalunkhoz egy kicsit, megemeli a poharát, dünnyögnek vele valami tök fölösleges dologról és elmegy, vagy csak simán eltűnik. Farmerdzseki, póló, semmi feltűnő nincs rajta, a füle alá ér a haja, barna, nem túl hosszú, de nem is rövid. Én is el tudnék így vegyülni bárhol. Odaszoknék valahova, kialakítanám a vendégkörömet, éldegélnék a bevételemből, pont, mint Féltíz. Betartva a szabályokat, védett seggel. Mondjuk. Ez is egy terv.
Az zavar csak, hogy akkor aztán végképp lemondhatnék az olyan kaliberű nőkről, mint a Sziráki. Ő aztán biztos nem járna egy dílerrel. Persze, ha nem mondanám meg, honnan van a pénz... de biztos kiderülne. Mindig minden kiderül, főleg, ha ilyen közeli embernek hazudsz. Már láttam is a lelki szemeimmel, hogy egy nap hazamegyek, ő otthon vár és közli, hogy mindenről tud, esetleg sír is, és kiabál, hogy hogy tehettem ezt, mint a nők a filmeken. Vagy valami ilyesmi.
Úgyhogy, egyelőre csak álmodoztam, játszottam a számítógépen, éjszakánként pornót néztem, meg cseteltem, újabban nem nagyon tudtam elaludni. Amióta egyre többet kellett a jövőre gondolni. Nyakunkon volt, sőt a levegőben volt, hogy vége, vége a sulinak, a gyerekes dolgoknak, a felhőtlen életnek, ahogy anyám szokta mondani, persze mit tudja ő, mennyire felhőtlen, szóval, mindennek vége, ami volt, ki kell találni, merre folytatom, de én egyáltalán nem akartam eldönteni, mi legyen velem.
Akkoriban történt, hogy az Ofő behívatta anyámékat a suliba. Beírta az ellenőrzőmbe, hogy mindenképpen jelenjenek meg, személyes beszélgetésre. Mondtam neki, hogy apám szerintem nem tud eljönni kedden délután ötkor, olyankor ugyanis a munkahelyén van. Azt mondta, hogy akkor jöjjön anyám. Mondtam, hogy szerintem anyám se ér rá, erre odaírta a mobilszámát, hogy a tisztelt szüleim legyenek szívesek egyeztetni vele egy időpontot. Na, gondoltam, fasza, ezt nem úszom meg.
Tudtam, mit akar nekik mondani. Hogy nem írok leckét, szemtelen vagyok a tanárokkal, sok az igazolatlan hiányzásom és nincsenek céljaim. Nagyon utáltam akkor az Ofőt, pedig alapvetően rendes fickó volt. Sándor Ferenc, földrajz-töri-ofő. A háta mögött csak Sanyinak hívtuk, otthon is Sanyi tanár úrnak neveztem.
Földrajzot már nem tanultunk, én informatikát választottam érettségire, meg kémiát, mert azt hármasra mindig kihoztam eddig. Na ja, jutott szembe, a Sanyi azt is mondani fogja anyáméknak, hogy nem járok a fakultációkra. De minek jártam volna? Az infóteremben olyan dög lassú gépek vannak, hogy csak kínlódás az egész. Amit kémiából tanulnék fakton, az nem kell a kettes érettségihez. Tiszta időpocsékolás. Az ember nem bír egész nap bent lenni abban a rohadt épületben. Lehetetlen. Ha nyolc órám van, úgy rontok ki onnan, mint aki az életéért fut.
Aznap is csak úgy mentem haza, ahogy szoktam, csavarogtam a városban, megnéztem az új laptopokat a 24-ben, a kedvenc üzletemben, az egyik eladó srác igen jó fej ott, lehet vele dumálgatni és penge honlapokat csinál. De nem volt kedvem bemenni hozzá, csak a kirakatot nézegettem, át lehetett látni az egész üzleten, egy tömb alsó szintje, belóg a tér közepére, körbe lehet járni, tiszta üveg. Valahogy eszembe jutott, hogy ha nem érettségizek le, még ide se jöhetek dolgozni. Van ott egy jó kis gép, ha összegyűlne egy csomó pénzem valahogy, akkor megvenném. Megnéztem, ott volt egy szép kis fehér polcon, sok még jobb laptop mellett. Azon gondolkodtam, milyen jó lenne az asztali gép helyett. A hónom alá csapnám és így mindig nálam lenne, ami fontos.
Jól elment az idő, anyám már otthon volt, a konyhában sikált valamit. Megkérdezte, mi volt a suliban, mondtam, hogy semmi. Volt még majdnem egy egész hét keddig. Gondoltam, majd jövő hétfőn szólok, hogy beidézte őket a Sanyi tanár úr. Jó későn este, hogy már ne legyen idejük elkéredzkedni a munkahelyükről.
Felmentem a szobámba és hosszan gubbasztottam a gép előtt anélkül, hogy bármit csináltam volna. Csak néztem bele a monitorba, megfordult a fejemben, hogy lecserélem ezt a giccses háttérképet, amit csak azért tettem fel, mert egy csajtól kaptam, akivel a cseten ismerkedtem meg és egyszer találkoztunk. Hogy is hívták? Timi88? És tényleg Timi volt? Nem is emlékszem rá, csak arra, hogy találkozunk a Ipari előtt, sétálunk, smárolunk, aztán többet nem akarom látni valahogy mégse. Kínos, lassú lekoptató hetek jöttek, utáltam az egészet, szégyelltem is magam, végül valahogy mégis leszállt rólam, nem írt többet, akkor persze rögtön hiányozni kezdett, de hát nem volt abban a lányban sajnos semmi, ami engem tényleg érdekelt volna.
Végül nem cseréltem le a háttérképet, tologattam a fecniket a laptop billentyűzete mellett, rémlett, hogy felírtam egy email-címet, amit Jocó diktált le telefonon. Azt mondta, egy nagyon belevaló lány címe, úgyhogy vegyem fel Skype-on kontaktnak. Megtaláltam a papírt, ceruzával firkantottam fel a címet, beírtam a keresőbe, felvettem a lányt. Nem igazolt vissza. Órák teltek el. Menyitottam a blogom szerkesztőjét, beírtam, hogy Várok egy idegenre. Jó mondatnak tűnt. Megvacsoráztam, és már a pornóoldalakat nézegettem, amikor jött tőle egy üzenet. Nem is tudta, ki az a Jocó. Valamit elírhattam a címben. Tényleg egy teljesen idegen valakibe botlottam.
Megjelent: 2015-02-15 15:00:00
|
