Keresés a honlapon:

Mórotz Krisztina: Nyárfa pihéi szállnak utána

 

Pilinszky Jánost nézem és hallgatom egy archív felvételen. Különös, hogy az egyik legdrámaibb versével is meg tud nyugtatni. Az Apokrifet mondja, és én a szavai mögött a hatalmas tengert hallom. Nem az igazi nagy óceánok zúgnak, hanem a gyermekkoromból a végtelennek hitt kukoricás, amit mifelénk tengerinek hívnak. Megtörik rajta a fény már délután. Millió kis hullám, beleszédülök ahogy nézem, míg haragoszölddé és fehérré nem folyik össze az egész.

Akkor is Pilinszky verssorait hallom, amikor mezítláb sétálok a füveken. Ahogy a tölgy felé tartok, mindig Ő szól bennem a nyári tisztásból előbújva is. Géniusz, ujjai között az elmaradhatatlan cigaretta, mint valami karmesteri pálca, ahogy beszél Simone Weil-ről, egy székről, a saját fehér, porcelán lámpásáról. Beszél a hitről, és azt mondja, egyetlen szóba összesűrítve: hiszek. Egy pillanatra felnéz, elnyomja a csikket a hamutartóban. Érzem, ahogy a lelkembe lát. Onnan az életen – igen, a tengeren! – túlról is. Meg kell kérdeznem magamtól, hogy hiszek-e. Nem tudok válaszolni, keresem a hitem, de tudom, óvnám, ha megtalálnám.

Le kell merülni mélyre, moszat, sás, és nád között a patakban találni egy igazgyöngyszemet. Őt látom, ha fogok egy csuprot, a csuporban aludttej, szomjas vagyok, megiszom. Ő az a hajnal, ami még csak derengés, nincs már sötét, virrad, lassan meglátom az első fénynyalábokat. Ő nekem a tisztaság. Hófehérre meszelt vályogház fala, amit lassan simítok végig. Őt képzelem ide most is, szőttessel a háta mögött, lámpával, barna székkel, besötétedett molyos parkettával és vadszőlővel. Irigylem a hajnalt, amely tanúja lehet ébredésének.

 

Már hónapok óta nem írok. Ha most megállítana az utcán, azt mondaná: jól van, ne írj, élj, aztán adhatod majd oda a tartozásod Istennek. Kizárólag neki – tenné hozzá, és ennél a mondatnál a vonásai ellágyulnának. Ezt pontosan tudom, ezért is hasonlítom őt a hajnal borzongásához, vagy a nagy platánfa törzséhez. Ha áldoznom kéne, nem áldoznék, nevetve futnék a réten mezítláb. Ki kéne könyökölni a csillagokra és úgy hallgatni tovább. Ember, férfi, halandó, akinek a homlokredői mögött az örök nyár pasztellszíneit látom.

Nem ismerem, csak azt mondhatom, hogy ő volt, aki ezen a februári délutánon átölelt és megnyugtatott. Aztán eltűnt, de tudom, hogy a nyárfa pihéi, mint megannyi rejtett lap a Bibliából, szállnak utána. – Érted? – kérdi, miközben hatalmasra tágul a szembogara. Érzem. Nem merem azt mondani, hogy értem.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-02-14 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.