Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Csepcsányi Éva: Abigél világa - 3. rész

 

Ugrásra kész állapotban telnek a hetek, hónapok. Várok valamire. Néha úgy érzem, mintha nem a saját életemet élném, hanem csak filmet néznék. A helyszín Budapest, a főszereplő egy lány. Az évek mennek, én maradok, mert várok valamire.

Mintha megállás nélkül utazgatnék, kirándulnék: csodálatosan idegen vagyok, annak ellenére, hogy a környéken már minden kisboltot, zegzugot ismerek. Gyökértelen életforma ez, az ember elfelejti mindazt, ami elől menekült, de a nem messze hömpölygő Duna mégsem a Léthe vize.

Ami elviselhetővé teszi ezt a hányódást, a Pestre szakadt régi barátok a középiskolai kollégiumból. Ritkán telik el úgy hét, hogy ne állna össze a hármas fogat, ami néha négyre, hatra is bővül. Biztonságos, otthonos, gondűző együtt lenni.

 

Ülünk, borozgatunk. Szükségünk van egymásra, tizensok év már nem tréfa. Egyébként is: mindenki olyan árva ebben a gépezetben. Amikor egy alomban szuszogtunk, ettünk, tanultunk, még kerek volt a világ. Ellazulnak izmaim, a villamoson magam elé húzott maszkot leengedhetem, amikor megérkezem közéjük.

Az egyikőjük „élére vasalt gondolkodású”.
Eltartja magát, mindennek tudja a hogyanját, tele van a hűtője, és a fürdőszobájában akad domestos, mosópor, és csempetisztító is. Én a gyűrött és szabálytalan gondolkodásommal éppen az ellentétpárja vagyok. Ő menetrendszerűen elszörnyed azon, hogy engem még mindig a csodák és a kegyelem tart fönn. Mindezek ellenére nyugvópontok vagyunk egymás számára. Azt hiszem, ezt nevezik igaz barátságnak.

 

Még ha a régi barátok el is fogadnak, attól örök érvényű igazság, hogy „senki sem lehet próféta a maga hazájában”, vagy legalábbis a családjában. Nem véletlenül élek a szüleimtől távol.

Soha olyan torzszülött lényt, mint a tollforgató családja körében! Nem értenek. Hiába mutatom nekik a jobbnál jobb írásokat, vázolok fel nagyszabású terveket: nem értik. Csak annyit értenek: megint nincs pénzem, „rendes” munkám.

Hiába magyarázom, mennyi idő, míg egy recenzió vagy interjú elkészül. Nem is beszélve a novellákról, regényekről! Agyalás, elragadtatások, pokoli mélységek, szédítő magasságok, egy kis bor, hajnalba futó írás, másnap mégis kora reggel kelni…

 

Ez számukra nem munka, mert nincs belőle pénz. És itt a pont. Megadással nézem, ahogy elém számolják az ezreseket. Tessék jól beosztani. Nem merem elmondani, hogy az új munkahelyemet ott fogom hagyni. Mert nem tudok őszinte érdeklődést mutatni a jól összehajtogatott szalvéták, a gyerek kanáltartási technikája iránt. Egyáltalán: észre se veszem, hogy a kanalak, párnák, tányérok nem úgy vannak, ahogy „lenniük kell”.

Error. Lefordíthatatlan. „Kell”? Miért gondolják, hogy mindenkinek hozzájuk „kell” alkalmazkodni? Az anyag alá van vetve a romlásnak, és természeténél fogva nem simul az ember keze alá. Önmagától van egyfajta rendezettsége, az ember pedig verejtékkel, erőszakkal formálja, alakítja. Ez nem tragédia, ennek a világnak ilyen a természete.

Abban viszont nem hiszek, sőt, abszurdnak tartom, hogy egy váza, takaró, edény stb. csak „úgy” állhat, és csak „ott” lehet a „helye”. Miért

 

Tehát nem tudok érdeklődést mutatni az apró-cseprő ügyek iránt. Férfiaknál jobban elnézik ezt. A nem pedáns- precíz, és életre-halálra megfelelni akaró nő ritkább. Nememnél fogva azt is egyértelműnek veszik, hogy a gyerekek között van „a helyem”

Bár jól elvagyok velük, fegyelmezni nem tudok. Untat, fáraszt, sőt, valami finom tapintatosságot sért bennem, ha egy másik embert, még ha az csupán pár éves is, megregulázására kényszerítenek.

 

Szemlélődésre hajló természetemet, közömbösségemet azok az örökkön cselekvő, az anyag uralma alá dolgozó nők flegmaságnak, arroganciának, vélik, és utálnak. Nem tudnám megmagyarázni nekik, hogy miért nem érdekel, amiről beszélgetnek, az se, amiről hallgatnak.

Mit is tehetne egy író, aki lány, felhők szélén üldögél, képein kék és arany színekkel próbálja visszaadni a misztériumot, a lét töredezett nagyszerűségét, a mindenek alján ott bujkáló kimondhatatlant, és a gyermeki egyszerűséget.

 

 

A saját életemet akarom élni, saját meggyőződése szerint. Ezért nem nézek például tv-t. A hírekről interneten, rádióból, vagy megbízhatónak ítélt újságokból tájékozódom.

Egy ideig vettem divatos női magazinokat, hogy ötleteket merítsek belőlük öltözködés, szépségápolás terén. De ezek a lapok csak arra hivatottak, hogy a nekik busásan fizető cégek termékeit rálőcsöljék a fogyasztókra, és olyan önálló gondolkodásra képtelen tucat-nőket termeljenek ki, akik benyelik az aktuális trendet. Megrémülök attól, hogy a divat nevében mi mindent igyekeznek rátukmálni a nőkre.

Végül lelkiismeret-furdalás nélkül dobtam ki az összes női magazint, lerázva magamról a belőlük kiabáló ostobaságot. A saját stílusom, életfelfogásom szerint kívánok élni, öltözködni, nincs szükségem arra, hogy különböző érdekcsoportok lenyomják a torkomon a hülye termékeiket. Huszonegy-két éves korom óta ösztönösen tudom, mi áll jól nekem. Nincs szükségem tucat termékekre, még inkább idióta trendekre. Ezzel persze bevállalom a különcséget, a „main streamtől” eltérő gondolkodást.

 

- Á, szia, mit csinálsz? - robbant be az Erőd utcai lakásba Anita, Villő lakótársa. Villő összerezzent. Törökülésben görnyedt egy kopott szocreál fotelban, ölében laptop. Csiklandós örömmel nézett fel a gépből, vörösesszőke haja konttyá gyűrve billegett feje búbján. Sörös doboz és félig megevett pizza hányódott az asztalon.

- Elkezdtem egy új regényt, de elakadtam vele. A címszereplőmet Abigélnek hívják. Amúgy nem tudom, jó-e, majd át akarom küldeni valamelyik író havernak, hogy nézze meg. Veled mi újság?

- Semmi különös. Meló, Petivel pedig nem lesz semmi. Vissza akar költözni Erdélybe, én viszont mindenképp maradok – felakasztotta világosbarna táskáját, kabátját, és kicsattogott a konyhába.

Villő visszabújt laptopjába, azon agyalt, hogyan vigyen cselekményt a már túlságosan is esszé- szerű írásba. És mi van, ha nincs benne cselekmény? Az emberek egy része szereti ezt. Akinek az egész élete csupa cselekmény, egymás mögé rakott képkockák, tárgyak mozgatása, és rendszerek működtetése, nem vágyik a regényben is cselekményre.

  
  

Megjelent: 2015-02-08 15:00:00

 

Csepcsányi Éva (Eger, 1985) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.