Videó

Az Irodalmi Jelen / Csornyij Dávid videója




Keresés a honlapon:


T. Ágoston László: Én, Botos Panni

 

Ezzel is csak az én hátamon nő a púp – gondolta az asszony és hátra simította az arcába hullott hajtincset. – Majd ketten mennek háromfelé, a gyerek meg hol itt hányódik, hol ott. Leég a pofámról a bőr. Még hogy az én unokámat állami gondozásba adnák… No persze ezektől… Azt hiszik, elég megcsinálni, aztán majd magától felnő, mint a fű. Vagy a dudva – fordított egyet a gondolatán. – Lesz belőle munkanélküli szülők munkanélküli gyereke. Jó esetben fölfogadják valahová takarítani, mint a nagyanyját, vagy kukás legénynek, mint a nagyapját. Zöld üvegből issza majd a kannás bort és a kirakatban nézi hozzá a sonkát.

A mi időnkben még bátor cselekedet volt csövesnek lenni. Igen, ott aludtunk az épülő lakótelep tövében lerakott betoncsövekben, amiből a csatornát fektették. Meg a félig szétvert régi házak még álló szélfogó falai tövében. Zseblámpával vadásztak ránk a zsernyákok. Ha nem volt nálad igazolvány, bevittek az őrsre. Ha három hónapja nem volt bejegyzett állásod, előállítottak. Ha kussoltál, bevittek. Ha pofáztál, jól megvertek, aztán bevittek. Miért nem dolgozol, kis barátom? – kérdezte a zsernyák két gumibot csapás között. – És még bejelentett lakásod sincs? Élből fél év Baracskán, a disznóhizlaldában. De akkor legalább mondhattuk egymás közt, hogy ezeknek? Ezeknek egy kapavágást se, testvér! Ott rohadjanak meg a munkásszállásukkal, meg a teljes foglalkoztatásukkal együtt. Bezzeg Amerikában… Ott szabad hippinek lenni. Ha nem akarsz, nem dolgozol. Ha nem akarsz, hetekig nem mosdasz. Akár meg is tetvesedhetsz. Senki nem szól bele az életedbe. Oda mész, ahová akarsz, akkor, amikor akarsz, és egyetlen hülye fakabát se tilthat ki Budapestről.

Most meg, eh… Mehetsz a munkaközvetítőbe koncsorogni, mert jön a villanyszámla, a vízdíj, meg a gázóra leolvasó, mert azért mégis csak élni kellene valahogy, valamiből, de munka az nincs. Semmiféle munka sincs. Az a francos segély meg mire elég? Semmire. Még a kannás borra se. A múlt héten is jól elverték a zsernyákok az embert, amikor falopáson kapták az erdőn, és elszaladt, mert különben elvették volna tőle a fűrészt, meg a baltát. Hol tud legközelebb olyan fájin szerszámot szerezni? Azt hiszik ezek, hogy csak úgy elkobozzák az embertől, ami van, aztán azzal meg is van oldva minden?

Rohadtul ki van ám találva ez a világ, de rohadtul. Akár kik is dirigálnak odafönt, mindig a csóró issza meg a levét idelent. Mindig, mindenütt azt pofázzák, hogy vegyél ezt, vegyél azt, mert megérdemled. Bezzeg pénzt egyik se akar adni hozzá. Csak amikor szavazni kell, akkor nagyon kedvesek. Akkor van ingyen ebéd, meg ruhaosztás, és rohadt nagy ígéretek. Megmutatják, hová tedd az ikszet, szépen mosolyognak, még meg is köszönik, hogy eljöttél, aztán másnapra kialusszák az egészet. Jól lefikázzák a másik pártot, meg a másik jelöltet. Elmesélik, ki mit lopott, mit hazudott, hogyan vert át téged, aztán ha beleült a székbe, ő csinálja tovább. Persze, mi vagyunk ám a hibásak ebben is. Én elhatároztam, hogy legközelebb arra szavazok, aki megdicséri az ellenfelét. Igaz, hogy ilyen még nem fordult elő, de lehetne. Végtére is könnyű jobbnak lenni attól, aki mindenben a legrosszabb. Annál legyél jobb, aki mindent jól csinált! Az már aztán nem semmi! Mondtam ezt az öregemnek is, de azt mondta rá, hogy ez csak amolyan női fantazmagória. Ilyen nem létezik. Ha meg véletlenül lenne is, rögtön megszűnne az ingyen ebéd, a ruhaosztás, meg minden. Mert hogy akkor minek? Ő jobban tudja, mert még újságot is olvas. Amit adnak neki. Én is jártam vagy hat évig iskolába, de már nem emlékszem minden betűre. A pénzt megolvasom, de a betűt…

A tévét szoktam nézni. Azokat a szép, jó szerelmes filmeket. Azokon olyan jókat lehet sírni. Meg amikor olyan különös állatok is vannak benne, hogy egy harapással elrágják az antilopok torkát. Azokat a nagypofájú aligátorokat meg még tenyésztik is. A múltkor mondták az egyik filmben, hogy cipőt csinálnak a bőrükből Amerikában. Több mint ezer dollárért adják az olyan cipőket. Nagyot nézne a szomszéd Julis, ha egyszer olyanban jönnék haza a szupermar- ketből. De hát az olyan rücskös, meg minden. Nem nyomja az az amerikai nők lábát? Mondtam az uramnak, hogy jobban tenné, ha ő is ezeket nézné, nem ott koslatna naphosszat a kocsma körül, hátha fizet neki valaki egy kisfröccsöt. Azt mondja, hogy buta vagyok én ehhez, mert ő nem a fröccsért, meg a nyerőgép miatt ácsorog ott, hanem a munka miatt. Tavaly is onnét vitte el a Tóth kőműves betont keverni az építkezéshez. No, meg ott lehet megtudni, hol lesz legközelebb lomtalanítás. Mert abból aztán lehet pénzt csinálni. Abból lehet, meg a rézhuzalból. Az igaz, hogy a lomtalanításnál találta ezt a príma tévét, meg a Janikának két rossz motorbicikliért cserélte a számítógépet. Kell az a gyereknek az iskolához. Néha még én is elnézegetem, milyen ügyesen lövöldözi vele azokat a japán katonákat. Potyognak ám, mint a fene. Aztán egyszer csak kiírja, hogy game over. Mondja a gyerek, hogy az angolul van. Azt jelenti, hogy akkor föltámadnak a katonák és újra le lehet lőni őket. Hát ha úgyis feltámadnak, minek lelőni? Ő is azt mondja, hogy buta vagyok én ehhez. Épp olyan fafejű gyerek ez is, mint az öregapja.

Azt mondja a Jani, az uram, hogy azt beszélik a népek a kocsmában, hogy sokan elmennek külföldre dolgozni, mert ott tízszer annyit lehet keresni, mint itthon. Most már nem fordítják vissza az embert a határról, mint a mi fiatal korunkban. Akkor sokan nekiindultak a nagyvilágnak. Ötvenhatban, meg még a nyolcvanas években is. Mi is megpróbáltuk a Janival. Akkor Ausztrália volt a divat, mindenki oda akart disszidálni. Most meg Kanadába mennek. Ott már nagyon sok magyar lakik. A rádióban hallottam, hogy sokakat már vissza is küldtek, mert nem akartak dolgozni, vagy valami efféle. Ezek szerint ott se ingyen mérik a kolbászt. No, szóval elindultunk mi is. Nem tudom hogyan, meg kitől, de talán még útlevelünk is volt. Két bőröndöt vittünk magunkkal, meg egy sportszatyrot a kajával. Ha kérdezik, hová utazunk, azt mondjuk, hogy Fertőszent- miklósra megyünk a rokonokhoz cseresznyét szedni. Úgy is volt. Győrben meg fölszálltak a vonatra a határőr katonák. Vámosok is voltak velük. Azt mondták, útlevél, meg vámvizsgálat. Van-e valami elvámolni valónk? A Janival még itthon megbeszéltük, hogy én kussoljak, majd ő válaszol, ha kérdeznek valamit. Különben meg a Feri bácsiékhoz megyünk cseresznyét szedni. Hallgattam ám, mint sír, de a géppisztolyos katona csak engem bámult.

– Hát olyan nekünk nincsen – mondtam. – Konzervünk az van, sólet, meg zöldbab, de más nincsen.

– Aztán minek az a sólet, meg a zöldbab? – így a másik katona.

– Minek, minek? Hát a Feri bácsinak a cseresznyéhez. – De a Jani már nagyon pislogott, éreztem, hogy valami baj van. Mondta is, hogy ne hallgassanak rá, hülye a csaj. Én meg visszavágtam, hogy hülye ám az anyád, aki a világra hozott. Szó szót követett, mire azt mondta a katona, hogy arra nem megy ez a vonat. A következő állomáson leszállunk, majd ők elvisznek kocsival. Úgy is lett. Aztán fél év múlva szabadultunk. A Jani Kistarcsáról, én meg Kalocsáról. Így aztán a külföldből nem láttunk semmit. Haragudtam is ezért a Janira piszkosul. Több mint egy évig nem álltam szóba vele. De aztán mégis megbékültem, amikor jött a gyerek. Már nem is bánom, hogy nem sikerült a dolog, mert mondták az asszonyok a piacon, hogy ott egy rohadt kukkot se tudnak magyarul, és évekbe telik, mire az ember megérti őket. Addig meg kivel beszélgessek, a Janival? Meg azt is mondták, hogy ott nincs ám lókolbász, hanem kenguru húst esznek. Ennek az ugráló kengurunak a húsát. Több filmben is láttam kengurukat. Olyan aranyos kis jószágok, még erszényük is van. Abban hordják a kis kengurukat, nehogy valami kóbor kutya megtámadja őket. Ezek meg megeszik. Egy filmben még egy kenguru vágóhidat is mutattak. Épp úgy lógtak ott a kampókon azok a szerencsétlen kenguruk, mint nálunk a csirkék. A Jani meg erre is azt mondta, hogy olyan buta vagyok, mint a sötét éjszaka, mert tudhatnám, hogy a franciák meg csigát esznek, kagylókat, meg még békacombot is. Mindenki azt zabál, ami jut neki. Mi örülhetünk, hogy nekünk legalább csirke, meg lókolbász jutott. Ja, még azt is mondta, hogy a kínaiak kígyóval isszák a pálinkát. Nem marja szét s torkukat a kígyóméreg? De ezt már meg se kérdezem tőle.

A Jani gyerek is az ő pecsenyéje. Egyrészt azért, mert pont olyan hirtelen kezű, meg makacs, meg szerelmes természetű is, mint ő. Másrészt meg a gondolkodása is rá hasonlít. Már nem is bánom, hogy nem született több gyerekünk, mert ezen is mindig csak a vita, meg a veszekedés volt. Ha több lett volna, tán meg is öljük egymást a kölykök miatt.

Én mindig azt mondtam a gyereknek, hogy ne vitatkozzon senkivel, hagyja őket a francba. Az apja meg gyöngyház nyelű bicskát vett neki, mondván, hogy azzal eressze ki a belit annak, aki az anyja nevét a szájára meri venni. Még büszke is volt rá, hogy eltanácsolták az iskolából, mert senki nem mert már mellé ülni a padban. Meg a szülők tanítás után elmentek a gyerekek elé az iskolához, mert a Jani hazafelé mindig megverte valamelyiket. Csak úgy szórakozásból, mert éppen olyan kedve volt. No persze tehette, mert két évvel idősebb volt az osztálytársainál. Behívatott az igazgató, hogy beszélni szeretne velem. Én ugyan be nem megyek – mondtam az apjának.– Szégyenkezni? Te vagy az apja, meg a fölbujtója, eredj be te! – De aztán végül ő se ment. Egy nap kijött hozzánk az igazgató. Épp arra járt, hát benézett. Nem tudom, mit beszélhettek, mert én kimentem a csirkéket etetni. A lényeg az, hogy egyszer látom ám, hogy az igazgató nagyon szedi a lábát a kapu felé, az öreg Jani meg utána valami pájszer félével. Én megmondtam a rendőrségen is, hogy nem láttam, amikor a konyhában pofon kapta, csak azt, hogy szaladt. A bíróságon meg azt mondták, családtagnak nem muszáj tanúskodni. Így aztán a Jani gyerek javító intézetben végezte be az ötödik osztályt, a következő évben meg már nem volt tanköteles.

Azt hittem, ha felnő, majd benő a feje lágya. A frászt, még hülyébb lett, mint gyereknek. Akkor meg aztán különösen, amikor összetalálkozott ezzel a hogy néven ne nevezzem, milyen rusnya szukával. Ezek direkt hülyítették egymást, meg bennünket is, hogy melyik tud nagyobb állatságot kitalálni. Többek között azzal szórakoztak, hogy a kocsmában eladta a Jani gyerek a Veronikát, mert Veronikának hívják a gyalázatost. Mint egy strici. Csak úgy, eladta. Aztán együtt szórakoztak egész éjszaka, hazafelé meg jól megagyalták és kifosztották a marháját. Mármint a pasast, aki jó pénzért megvette a csajt. Sunnyogtak, sunnyogtak itt a népek, de senki nem mert ellenük tenni, mert mindenkit megfenyegettek. Mi az, hogy megfenyegettek? Egyszer a két Jani, mármint az uram, meg a fia teljesen szétverték a kocsma berendezését. No meg azt is, akik éppen benne voltak. Ők lettek a császárok az éjszakában. Utána kezdett el a Jani fiam cigarettát árulni. Meg valamiféle tablettákat. Ajánlgatta itt az apjának is, én meg nagyon haragudtam érte. Hogyne haragudtam volna, amikor minden reggel végigkrákogta a házat az első bagótól. Nagy nehezen sikerült rábeszélni, hogy legalább a füstszűrősre térjen át, és akkor jön a fia ezzel a mezítlábas füves cigarettával, amit még ráadásul csavarni is kell olyan vékony cigarettapapírba, ahogy kislánykoromban az öregapámtól láttam. Azt mondja, vidám lesz tőle az ember. Még a gyereknek is adott volna, hogy árulja az iskolában. Azt mondta, zsebpénz helyett.

Mindez nem volt elég, egyik este egy gyönyörű szép, vadonatúj autóval álltak meg a kapu előtt. Kérdezem, hogy hát ez honnan van? Azt mondja a nő, hogy a tévében hirdették, és megtetszett. Most harminc százalékkal olcsóban adják.

– Azt kiabálta a pasas a reklámban, hogy most vigyék, míg olcsón adjuk – tette hozzá a fiam. – Elhoztuk.

– De hát neked jogosítványod sincs…

– Már hogyne volna, a múlt héten vettem negyvenezerért a Tangón.

– A kocsit meg ingyen adták hozzá, mi?

­– Dehogy ingyen, hitelbe. Ha nem kell, majd visszaadjuk.

Egy hét se telt bele, jöttek ezek a fekete álarcos kommandósok. Odaállítottak bennünket a falhoz és fölforgatták az egész lakást. Fegyvert kerestek, kábítószert, meg persze azt a rohadt cigarettát. Még az ágybetétet is fölhasogatták érte. Én nem tudom mit művelhettek ezek, de nem is érdekel. Nekem tudomásom sincs semmiről. Az uram elment a tárgyalásra, meg beszélőre is ő jár. Én nem foglalkozom velük. Épp elég nekem ez a Jani gyerek, az unoka.

A minap behívattak a gyámügyre. Kiderült, hogy a Veronika a börtönben szülte meg a második gyerekét. Most vagy magunkhoz vesszük azt is, vagy állami gondozásba adják. Akár hogy döntök, mindenképp az én hátamra kerül ez a púp is. Nem értem, hogy miért veri az Isten hülye gyerekkel a szegény embert, ha még egy kis szerencsét se rendel hozzá? Igazán nem mondhatod, Mindenható, hogy túl sokat zavartalak életemben, de most már megkérdezem, hogy tán nem is látsz bennünket itt a koszban, sárban? Hallod? Én kérdeztem ezt, én, Botos Panni, akinek a hátán már viszket a púp.

  
  

Megjelent: 2015-02-07 17:00:00

 

T. Ágoston László (1942 - 2017) író, újságíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.