Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Rimóczi László: Szép Ilonka és a vannak emberek

Mered rám, azt hiszi, rianok, mint az őzike, attól a szemét tekintettől, mert ezek azt hiszik, hogy egy szórólapkihordó mindig fürge, majd meg elhajtják, most mondd meg, éltél már ilyet? Így, 49 fele az ember már csak okkal boldog. Azt mondja, kéretlen reklámanyag nem kell neki, ki van írva, de nincs kiírva, és legközelebb szájon vág, mire én, jól van, takarodom, megyek, mondom neki, hátha hamarabb távolodik tőlem. De még a hátam mögül is mondja a magáét, pedig megyek, de nem elég gyorsan, mire elkapja a karom, csavargatja a sánta proli, szóródik szét a szórómagazin a kövön, összetapogatja a mindenemet a mocskos prolis kezével. Öcsém, te aztán direkt keltél fel ballábbal – akarom mondani, de nem megy. Azt mondja: nem megmondtam, hogy atrocitás lesz, ha nem takarodol? Csakhogy vannak még nála is állatabb állatok a lépcsőházban, úgymint a természetben, a szavannán, mert az oroszlánnak is vannak nagy fogai a nagyobb állatokhoz. Jó, mit bánom én, legyen ő az oroszlán, én meg a gyenge és esendő antilop, jól van. Azt mondja, nem lájkolja, ha teledugják a postaládáját, és majd mindjárt megbánom, ha nem veszem a nyakamba az irányt. Azt mondja, még egyszer meglát, hogy bármit bárhova bedugok, letaszít a körfolyosóról. Merre részegedett az a falusi abortőr, amikor anyád viselt téged a szíve alatt, bunkókám? Nem engem kell elvinni Tajgetoszba!

A férjem is kényszerpályás sajnos, biztonsági őr, egy fizetett jelenlét a plázában. Én már nem szólok semmit. Ha kérdik: Szép Ilonka vagyok, reklámanyag, szórólapkezelő, kézbesítő és-kihordó. Postaládás, nem metrókijáratos, halo! Nem vagyok Borgiák, kellből kell a minél több mani, és még abból is csak a legszükségesebbre. Nem ám multiplexre, sem kólára. Kajára, villanyra, cikóriára. Vannak emberek, akik rám szólnak, egyre többen, pedig igyekszem csendben osonni, de vannak emberek, akik direkt rám utaznak, elbújnak és várnak, kinéznek a postaláda ablakán, és amint dugom be nekik, nyílik az ajtó és kezdődik az ugatószezon. Tapossa a lényemet, mint mén a lószart, de én egy modern Ilonka vagyok, aztán ne kapjak hülyét, mi? Mint luk a sajtban, tényleg, már én is ezt mondom, már bocsánat, hogy így mondom, de ez van. Aztán csodálkoznak, ha kigödrösödik a néni szeme, így 49 fele! A szabadtéri családi házakkal, utcákkal nincs baj, csak bedugom és iszkiri, szaladok, főleg a lépcsőházak zavarnak. Ott nem is azért szűnök meg „hölgyem”-nek meg presztízsnek lenni, mert szórólapozom, hanem mert az első olvasó rögtön azt kérdezi, „ki a franc engedte be magát a kapun? Peeersze, felcsöngetett mindenkit hazugsággal, hogy villanyos, meg gázos, meg pizzás, közben csak szar újságos.” Volt már, hogy 60 éves mámika levénkurvázott engem. Ő, engem. Az, hogy a 16 éves kis puna leöregpicsázott az ajtó mögül, még fogyasztható, de ő is bebújt jól az előszobába, nehogy szájon tudjam vágni. Ez van – ahogy a rómaiak mondták.

Ebben a szakmában siker-és teljesítményéhesnek, meg főleg rugalmasnak kell lenni, így vett fel a Gábor is, aki rögtön az első elbeszélgetésen meg is kérdezte ezeket, hogy vagyok-e én ilyen, én meg mondtam, hogy ja. Másnap már megcsináltam a fél Újpestet, egyedül. A bizalom az van kérem, a bizalom nem búgócsiga. Képzeld, egyszer, munkahelyi ártalomból, még a saját postaládánkba is csúsztattam némi szórót, és a férjem már elindult felém a seprűvel, hogy megleckéztessen. Mert a kapucnitól nem ismert meg, de alig ért a kapuhoz, már szégyellte magát.

Aztán van a szóróellenőr, a Valika, akinek az a feladata, hogy kövesse a kezdő kihordókat, les utánuk, nem dobják-e a lapokat a kukába, vagy használják inkorrekt célra. Ugyanis ilyesmi rögtöni szerződésbontással jár. Velem nem volt baj, nem voltak kártékony szándékaim a rám bízott anyaggal, semmi. Van a Karesz, ő tanított be, Karesz a szóró-és egyéb lapok hazai alpápája, ha ő osztogat X kerületben, én a kispadon ülök és csak bámulom a sportos technikáját, feszülő vállizmait, elől-hátul lóg róla a tonnányi reklámpapír, mégis súlytalanul mozog, mint egy kihordóbalerina. Nézni is elég élmény. Olyan gyors a keze, te! Pedig ő is a mozgólépcsővel kezdte, született tehetséggel nyomta a papírt még az olyan utasok kezébe is, akik nem is nyúltak érte, sőt, kapták el a mellső végtagjukat, meg a fejüket, néztek szigorúan előre, mint aki ott sincs. Volt, hogy valakinek a gallérjába gyűrte be! Az ilyen Kareszre mondják, hogy rámenős munkatárs. Ő már most művész. A karácsonyi céges bulinkon remélem felkér majd, csakugyan jól táncolhat, ha genetikásan ilyen fürge, a férjem csak meg ne tudja - de honnan is tudná, nem ragasztanám ki neki a hűtőre, az biztos. 

Szeretem a kihordást, de nem akarom szeretni, és ez egy színes folyamat, én sem értem.

Vannak emberek, akik ellenségesen állnak hozzánk, nem ritkán anyázással, tettlegességgel is, mert most mér fáradtság neki kivenni és lekukázni, ahelyett, hogy velem üvölt a banya? Legyen már az az empátia, legalább 60%-ig, kérem. Tudod, mér van ez? Mert az agresszió egyre lebeg az ország felett, gyűrűzik le, legyűrűzik, és az ember már alig várja, hogy jogában állhasson lebaszni valakit. Valakit, aki idegen és szembejön. Már bocsánat, hogy így mondom, de akkor is. Azt mondja, emberileg megsértem a postaláda intimszféráját. Igen, ő meg az én személyi enyimet. Mert nagyon jól tudom, hol az intimhatár, én se nyitok rá a nagyfiamra, amikor néha véletlenül fülelek az ajtaján és szexhangokat hallok odabentről, de nem élőszájakból, hanem videóról, mert single szegény - egyelőre kizárólag magával jár együtt. Anyák napjára tudod, mit kaptam tőle? Cserepes káleát kaptam tőle, cba-s reklámpapírba göngyölve, amit az én szórómból csent el. Nem baj. Ez van. Folytatom az életem és működöm.

  
  

Megjelent: 2014-07-10 16:02:27

 

Rimóczi László (1979) újságíró,  a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.