Videó

A Ma7 csatorna videója




Keresés a honlapon:


Tóth Irén Morci: Mari néni repülni tanul (3. részlet)

 

– Hallottátok, hogy meghalt az Ági?

 

Napuff, még egy ostorcsapás a pusztában. Harsog és vág. Vágja a csendet.

 

Ágit, ha nem is szerették, de megtűrték a környéken. Ő volt az egyik saját hajléktalanjuk. Mindig hozott valami apróságot eladni. Olcsón. Először senki sem akarta megvenni a portékáját, mert sejtették, hogy lopta. Ki adna egy hajléktalannak, könyvet, egy-egy cserép virágot, körömlakkot, vagy szemhéjpúdert?

 

Senki, hát persze, hogy senki, de ahogy Ági nyújtotta mocskos kezét, amilyen alázattal tudott nézni, azt nem lehetett visszautasítani sokáig. Végül az egész környék a vevője lett, így lett bűnössé a kerület. Szánalomból.Ági mocskos volt és csúnya, és senki sem látta már tekintetében az egykori szigorú matektanárnőt. Merthogy valaha, talán nem is olyan régen az volt állítólag. Ide is bejárt egy nő, akinek tanította a gyerekét. Ő mesélte, hogy Ági a lakásmaffia első áldozatai közül való. Sajnos régen is szerette az alkoholt, és őt szó szerint nyomorba döntötte. Egy átmulatott éjszakán még csak erőszak sem kellett ahhoz, hogy aláírja, eladta a lakását. Mari elképzelni sem tudta, mivel zsarolhatták, hiszen valószínű, hogy nem volt elég egyetlen papírt aláírni, neki legalábbis hetvenszer kellett az ügyvédhez rohangásznia, hogy haladjanak a dolgok. Talán végig be volt drogozva, vagy leitatva? Akkor meg hogy, hogy nem nem látta az ügyvéd, nem látták a földhivatalban, meg amennyi tisztviselővel találkoznia kellett? Érti ezt a fene, de lényeg a lényeg, hogy hajléktalan lett, aztán az itókát manapság sem vetette meg. Részegen ugyan nem mutatkozott, meghúzta magát valahol. Néha a kisbolt melletti beugróban vackolt, újságpapírokkal aláágyazva.

Szükségletein nem tudott uralkodni, vagy már nem számított, folyt alóla a sárga lé, már messziről bűzlött. Ha zsákját félvállra vette, csoszogva járt, mintha félne megemelni a lábait, nehogy leessen róla a papucs. Mindig papucsban, sosem cipőben. A papucs nagy lehetett, mert két vastag zoknival szorította a lábára, de szemmel láthatólag nem lötyögött. Csak amikor már elment az ember mellett, akkor látszott, hogy a fenekén hordott csomag akadályozza a járásban. Mindenkinek, gyereknek, nőnek és férfinak is csókolommal köszönt.

 

Fogatlan szája vigyorba torzult, a bibircsókja azzal az öt szál erős szőrrel már-már a füléhez ugrott amikor valamit el akart adni.

 

Ijesztően csúnya volt, és szánalmas. Az emberek két percet sem gondolkodtak azon, hogy ha megveszik a portékáját maguk is orgazdává válnak. Egyszerűen nem láttak más kiutat, különben rá kell nézni, amíg a meggyőzés tudományát alkalmazza rajtuk, nézni és szagolniuk kell, és a bűze átjárja a ruhájukat, és haza kell rohanniuk, hogy ledobják az öltözéküket, lehetőleg elkülönítve minden más ruhaneműtől, esetleg azonnal beindítani a mosógépet is. Ebből a szempontból mindenképpen időhatékonyabb volt azonnal vásárolni tőle valami apróságot. Így mindenki elkerülhette azt a furcsa érzést, amit marketingje sugallt, mármint hogy vegyél már te barom, mert azzal én túlélek még egy fél napot, és nem ragasztom rád az átkomat, miszerint majd te is így végzed, az utcán. Pedig nem volt boszorkány, és saját nyomorát sem lett volna képes átragasztani senkire, csak hát az előítéletek, babonák működtek még azoknál is, akik váltig állították, hogy nem hisznek semmiben. Meg a külső, az a nyomorult külső. Tény, hogy ezt a cicanadrágos boszorkaarcú lényt senki sem tudta már elképzelni a katedrán, szőrtelenített arcú mosollyal, mondjuk kiskosztümben, esetleg daerolt frizurával.

 

Mindenkinek látszott az arcán, hogy pörgeti az emlékképeket Ágiról, de csak némán néztek Fruzsira. Valahogy nem szakadt ki kérdés senkiből, nem tudtak hangot adni.

 

– Hé, mi van veletek? Agyblokk? Nem értitek, meghalt egy ember! – Hördült fel a lány.

 

– Egy ember, akit mind ismertetek!

 

Erre sem volt még reakció. Mindenki befele fordult, pedig kifele nézett, mintha látna. Mintha látnák egymást. Ember? Talán. Talán már nem is az. Talán ő, Ági, a matektanárnő már rég halott volt.

Talán azóta, hogy nem daeroltatta a haját, nem bújt kiskosztümbe, és lábát nem erőltette valami félmagas trotőrbe. Az, a másik, aki szarcsomaggal a seggén hordozta körbe nap mint nap bűzét közöttük, na az, az már nem volt ő. Nem tudott meghalni.

 

– Janika vette a bátorságot, hogy megkérdezze:

 

– Hogyan?  utána mindjárt le is sunyta a fejét, mintha valami illetlent kérdezett volna.

 

– Megölték  vágott egy fintort Fruzsi.

 

– Megerőszakolták.

 

– Talán meg is csonkították, de ez lehet, hogy csak pletyka.

 

A szemöldökök kérdőjellé húzódtak, a szájak egyenes vonallá. Összezárás. Hangos kérdés még mindig nincs, csak belül, és ott is sokuk fejében nem a szánalom, a megrendülés a halottért, hanem megdöbbenés, hogy egy ilyet? Egy ilyet megerőszakolni? Hát micsoda elmeháborodottnak lehetett egyáltalán gyomra hozzá?.

 

Mintha nem is a halottat sajnálnák, hanem a gyilkost. Hogy nem talált mást. Mi, hogy nem talált más, normális nőt, akit megerőszakolhatott, megölhetett, megcsonkíthatott volna? Fura csapat, egyrugóra járó aggyal. Nem, nemigazán gondoltak bele, hogy épp mire is gondolnak. Ahogy bármilyen más esetben az áldozaté lenne a részvétük, most azt egyöntetűen a gyilkosnak utalták ki. Mari kapott észbe először.

 

– Szegény!  suttogta halkan, de még ebből sem lehetett biztosan érezni, hogy Ágira, vagy a gyilkosra gondol-e.

 

– Ja  nyögött egyet Janika is.

 

– Szegény.

 

– Gyere már beljebb Fruzsi, ülj le, és meséld el, amit tudsz! – invitálta erre már Cila is.

 

– A Janka volt nálam, a kalapos, tudjátok, a térről. Ő mesélte, hogy bent volt nála a Jancsi, aki a nylonszatyrokat árulja. Ő állítólag ott volt a Nyugatinál hajnalban, oda is vitt árut, teríteni.

 

Már figyeltek, már elszakadtak a fejükben lévő gondolatrajzástól, képesek voltak elereszteni a bűnös ártatlanságába vetett hitüket. Janika még előre is billentette kicsit a székét, annyira koncentrált.

 

– Felborulsz, te marha! – mordult rá Joli, de a férfi csak visszalegyintett. Asszonya sem akarta továbbragozni most a dolgokat, mert őt is kezdte mardosni  a kíváncsiság.

 

– Akkor voltak ott a rendőrök.. Látta, amikor épp letakarták. Azt mondja, a cicanadrágja bokáig volt húzva, és csupa vér volt az alfele. Borzasztó csúnya volt. Az aluljáró összekenve, lábnyomok is voltak a vérben. Persze lehet, hogy ezt már csak képzelegte a Jancsi, mert azt is mondta, hogy nem is engedték le, lezárták a lejáratnál. Márhogy így mesélte Janka. – A vörös szépség mintha egyszuszra kinyomta volna magából az információt, fújtatott egy nagyot. Aztán elengedte Cilával a szemkontaktot, és  benyúlt a hűtőbe egy kóláért.

 

Az üzlet egész közönsége hallgatott, és tévésorozatok helyszínelőit látta Ági véres teste fölé hajolni.

Aznapra megszűnt a viháncolás a fodrászatban.

  
  

Megjelent: 2015-01-19 17:00:00

 

Tóth Irén Morci (Szigetvár 1960) költő, író, festő, jelmezkészítő, a Veranda Művészeti Csoport elnöke és alapító tagja.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.