Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Csepcsányi Éva: Abigél világa - 2. rész

 

Jó az elválás, jó a találkozás, jó az utazás, jó a helyben maradás, jó a testes vörösbor, és jó a forrásvíz. Tehát „no para.” A lényeg a hivatás, az életfeladatom, a többi lefoszlik, elkopik, változik. Ezért igyekszem megszabadulni a lomtól, a kacattól. Nem puritán-bigott erőszakossággal, egyszerűen csak elhagyogatva, továbbadva azt, ami már nem kell.

 

Esszenciálisan élem meg a létezést úszás közben, ahogy körbefon a víz, érzem izmaimat, mégis könnyű vagyok, majd kifekszem a napra, átjár a fény, barna vagyok, fiatal vagyok: létélmény!

Hasonlót szentmisén szoktam még átélni, de ez váratlanul érkező ajándék: mintha a Mester ülne mellém, átölelne, majd menne is tovább, ami érthető, hiszen valóban sok dolga van. A harmadik „flow-érzés” jó barátnők körében szokott meglepni, amikor sörözgetünk, beszélünk, vagy nem beszélünk, csak vagyunk. Sok ismerősömön látom, korunk emberének igazán nagy kihívás a „vanás”, én így hívom azt a mennyei ízeket idéző állapotot, amikor nem tevékenykedünk, nem is olvasunk, nem elmélkedünk, de még csak nem is imádkozunk – legalábbis a szó klasszikus értelmében – hanem vagyunk.

Nem mantrázunk, nem képzeljük magunk elé Jézus arcát, vagy nem törjük a fejünket Gandhi valamely bölcs mondásán. Egyszerűen „csak” vagyunk, mint egy fa, az erdő fái. Csodálom a fákat, a legjobb erdőben lenni, „vanni” is ott az igazi: egy idő után úgy érzi az ember

 

Nyáron új albérletbe költöztem. Már aznap megbántam. Az első ott töltött éjszaka után sírva telefonáltam körbe az összes barátnőt, barátot… rossz döntés volt ez a rózsadombi lakás, amit két másik lánnyal kell megosztanom! El innen, minél hamarabb, kicsinyesek, intoleránsak, a tér pedig szűk, összenyom, befal.

Lábujjhegyen, suttogva kell élni, mint valami középkori zárdában, még azt is meg akarták mondani a kedves hölgyek, hogyan csukjam be az ajtót. Ugye ez csak vicc? Sokféle emberi gyengeség fölött szemet tudok hunyni, hiszen ismerem önmagam korlátait és nehézkességeit, a kicsinyesség viszont felingerel.

A következetesen fösvény elzárkózásban, a személyválogatás-nélküli „nem adásban” is van valami komor méltóság. Az ő pénze, az ő döntése. Nem ad senkinek semmit, mert olyan a természete, a neveltetése, nem tud nyugodt lenni a kézzelfogható javak, a pénz „szaga” nélkül. Ez érthető.

Ahogy érthetőek az Assisi Ferencek, Páduai Antalok, Charles de Foucault-ok, koldus-apácának fölcsapó királylányok is (akik csak úgy hemzsegtek az Árpád-házban): ezek az egyszerre éteri, és kőkemény racionalista emberek, akik számlálatlanul, botránkoztató módon szórják bele vagyonukat a soha jól nem lakó roppant gyomorba, melynek neve: emberi nyomorúság. Akinek semmije sincs, attól nem is vehetnek el semmit.

A kicsinyesség viszont elviselhetetlen. Amikor valaki ad, de jól kimérve, fogcsikorgatva nyújtva a kenyér csücskét, és minden adandó alkalommal érezteti a nyomorulttal, hogy ő bizony az adósa… Jajgat, sopánkodik és számon kér. Általában ezerszer megbánja az ember, ha bármiféle ügyletbe keveredik az ilyennel. Nem tudok velük mit kezdeni, game over, leáll a rendszer, ha a kicsinyességgel szembesülök.

 

Az egyetemen fél évre passziváltam magam. Újságíró gyakornokként sokat forgolódom irodalmi körökben, művészemberek között. Vegyes társaság, de kevés köztük az igazán eredeti alak. Pletykaéhség, belterjesség, irigység és a legkülönfélébb monomániák ütik föl köztük a fejüket.

Meggyőződéssel mondogatják egymásról, hogy X, Y vagy Z nem is igazi költő, író, festő. Meghökkenek. Hát akkor ki az? Az ítéletmondó természetesen. Ha ismerem a szóban forgó személyt, és mondok pár jó szót róla, gyanúsan méregetnek. Kije, mije lehetek ugyan X-nek, vagy Z-nek?

 

*

 

Több, „egyedül üdvözítő” életformát tartok számon. Többé-kevésbé mindegyiket gyakorlom, persze nem egyszerre és nem egyforma mértékben. Ötödik éve élek Pesten, az ötödik albérletet koptatva. Valahogy székesfővárosunkban ragadtam, pedig vidékre vágytam. Végigdőlök a Margit-sziget egyik tisztásán, beszívom a sarjadó fű illatát. Arra gondolok, nádfedeles parasztházikóban vagyok, legalábbis az udvarán. A ház előtt konyhakert paradicsommal, paprikával és répával, citromfűvel és fodormentával.

A belső teret parasztbútorral rendezném be, búbos is mosolyogna a sarokban. Házi áldás és naiv szentképek díszítenék a falat, mestergerendára kötözött levendulacsokrok illatoznának. Néhány tyúkot is tartanék a friss tojás végett, hajnalban kelnék, délután pedig írogatnék a terebélyes diófa alatt…

Ez az első „egyedül üdvözítő életforma”, szerintem a legideálisabb művészemberek számára.

 

Kinézek az ablakon. Se az ablak, se a mögüle kínálkozó látvány – a Móricz Zsigmond körtér békebeli háztömbje, melynek egyik lakásában Karinthy élt – nem az enyém. Befogadnának mást is ezek a falak, bútorok, ha az a más csengetné ki havonta az albérleti díjat.

A téren lármáznak az egyetemisták, a gólyaavatások időszaka van, a magam huszonhat évével kezdek kinőni közülük.

 

Kinézek, mellettem gyertya pislákol, íróasztalom az ablak elé tolva. Ha fölnézek, a roppant téglaházat látom, melyben Karinthy lakott. Talán ő is így nézegetett ki két tárca megírása között erre a háztömbre. Nézem az állandóan sötét ablakokat, mintha Karinthy elköltözése óta nem lakna ott senki.

Írnék, de nincs miről, gondolataim gubancos fonalak. Így nem tudom, miből húzom ki a hónap végéig. Vörösbort töltök, 2010-es Cabernet Savignon a Bezerics pincészetből. Meglepően olcsón jutottam hozzá. Rágyújtok, bár nem szabadna a szobában, de az ablak nyitva, a füst kiszáll, meg egyébként is: ha már ennyi pénz leperkálok…

Rágyújtok, hátha ez meghozza az ihletet. Nehéz felszabadultnak és gyermekien könnyednek lenni örökös egzisztenciális problémák között. De valamit csak ki kell préselnem magamból, ebből élek, ez a sovány kenyér: kipréselt flekkek, hasábok.

Elfogyott a cigarettám. Lemegyek, mégis veszek egy dobozzal, majd csak lesz valahogy… Mire fölérek, már nem is kell a dohány, mégis megnyugtató, hogy van, ha esetleg, írás közben…

  
  

Megjelent: 2015-01-18 15:00:00

 

Csepcsányi Éva (Eger, 1985) költő, író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.