Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Vehofsics Erzsébet: Albérleteim II.

 

Anyám persze engem okolt, meg apám nyughatatlan természetét – máig sem értem, mi köze van a kettőnek egymáshoz, különösen úgy, hogy apámnál jámborabb embert én a világon nem láttam – és biztosra vette, én voltam az oka, hogy el kellett jönnöm az ikrektől. Hiába hoztam elő Bélukát, meg az áldatlan körülményeket, azonnal kész volt mindenre megfelelni. A cipőt, azt a drága bőrcipőt, nem kellett volna szanaszét hagyni az előszobában, a nénikkel meg biztosan tiszteletlen voltam, különben meg lehetett volna beszélni a lámpagyújtás időbeni korlátait, ők is csak emberből vannak, nem igaz?

Minden esetre úgy engedett vissza szünet után, hogy első utam az ikrekhez vezessen és akár sírva, vagy éppen térden állva, de könyörögjem vissza magam, vagy nem is akar többé látni. Szép kilátások!

A vonaton szorongva bújtam egy könyv mögé, - bevallom, nem élettan könyv volt - és egyre csak az járt a fejemben, hogy talán most láttam a szülői házat utoljára, mert én bizony abba a lakásba be nem teszem a lábam, könyörögni meg végképp nem fogok, megyek inkább a híd alá, az is jobb, mint az örökös rettegés és fagyoskodás.

Aztán a megoldás, ahogy az lenni szokott, az ölembe esett. De szó szerint. Az egyik megállónál betolatott a kupéba egy nő. Tíz centis tűsarkakon, miniszoknyában, hatalmas bőröndjét maga után ráncigálva háttal befelé próbált helyet találni magának. A koffer megakadhatott valamiben a folyosón, mert előbb csak megtorpant, majd ahogy hirtelen engedett a szorítás, jókora lendülettel hátraesett, egyenesen az ölembe.

- Hogy a fene essen bele, aki ezeket a hülye bőröndöket kitalálta! – méltatlankodott az orra alatt, aztán, amint meglátott, mosolyra húzódott a szája – Jé, szia! Te is itt vagy? – Az egyik évfolyamtársam volt. Néha együtt ebédeltünk. Ő is albérletben lakott, nem is olyan messze az ikrektől. Szó szót követett, kiderült, hogy bajban van, mert a volt lakótársa nem jön vissza az egyetemre, egyedül meg nem tudja fizetni a lakbért. Lakótársat keres. Nagyot dobbant a szívem, - szerintem egy kardiológus simán pacemakert ültetett volna be - annyira megörültem a hírnek, hogy hangosan felkiáltottam: - Van Isten! Viszlát, ikrek!

 

Katonáék

 

Valójában nem ez volt a nevük, de a környéken mindenki csak így hívta a családot, ahova néhány óra múlva bekvártélyoztam magam. A ház szép volt, három nagy szobával. Mi ketten laktuk a legnagyobbat, aminek az egyik végéből aprócska hálófülke nyílt. Ezt az elsőség jogán azonnal lefoglalta a társam. Sebaj, gondoltam, úgyis klausztrofóbiám van, jobb lesz nekem az ablak alatt.

Katona úr, akarom mondani, elvtárs, - mert elvárta ezt a megszólítást – kiszuperált katonaember, egész nap otthon volt, és példás rendet és fegyelmet követelt mindenkitől. Még a felesége és a lánya is főtörzsőrmester elvtársnak szólította, és az ellenkezés legkisebb jelét sem mutatták irányába soha. Amúgy csendes és magányos ember hírében állt, soha nem láttam, hogy kitette volna a lábát a lakásból, de még a nappaliból sem nagyon. Fogalmam sincs, mit csinált egész álló nap, hiszen a zenét nem szívlelte, televíziót nem engedett a házhoz, se kutyájuk, se macskájuk nem volt, de még egy árva teknőst sem tartottak.

Katonáék lánya, Katica, olyan tizenhét éves forma, középiskolás. Jobban ismerte a hadviselés fortélyait, az offenzívák, fegyverszünetek, visszavonulások és harcászati gépjárművek útvesztőit, mint a kakaó és a vajas kenyér elkészítésének főbb mozzanatait.

- Hiába, apja lánya! - sóhajtott néha a házinéni, és felkatonázta lánykájának az uzsonnát.

Katica, fiús neveltetése ellenére nagyon is vonzódott az ellenkező nemhez. Szinte állandóan szerelmes volt valakibe, amit persze otthon a legnagyobb titokban kellett tartani. Különösen Katona elvtárs előtt. Még óvodába sem kezdett járni a kis Kató, amikor az apja szigorúan kikötötte, hogy csak és kizárólag katonaviselt embert tűr meg a lánya mellett. Ez a dolog azonban nehezen kivitelezhető az éppen csak pelyhedző arcú fiúbarátokat figyelembe véve. Katica csak egyszer hívta fel egy osztálytársát, akivel még csak nem is voltak közelebbi kapcsolatban, sőt még vonzódni sem vonzódtak egymáshoz, az apja mégis másfél órán keresztül vizsgáztatta a terveiről Katicával, a családalapításról, lakásviszonyairól, a politikai hovatartozásáról, majd ugyanennyi ideig taglalta a katonai szolgálat fontosságát. Csoda, hogy a fiúk nagy ívben kerülték a házat? Így aztán maradt a falazás, az alibigyártás és minden egyéb, ami ezzel jár.

Mari anyu, ahogy Katonánét szólítottuk, az egyetemen dolgozott az élettani laborban. Nagyon kedves és barátságos asszony volt, szinte első naptól amolyan pótanyánk. Gyakran hívott meg bennünket vacsorára, vasárnapi ebédre, vagy csak beállított egy nagy tányér kakaós csigával. Mennyei ételeket főzött. Soha nem felejtem el azokat a finom húsokat, amiket időről időre az asztalra varázsolt.

- Milyen hús ez Mari anyu? – faggatóztunk néhanap.

- Eddmeghús! – szokta mondani akkor, és mi meg is elégedtünk a válasszal egy ideig. Egészen addig a bizonyos napig.

Azon a napon történt, amikor az élettan órát csoportunk a laborban töltötte. Békakísérlet. Szépen, sorban boncoltuk fel a kis zöldikéket, hogy aztán az izmok összehúzódását tanulmányozhassuk, amikor valami megvilágosodás féle kezdett belém költözni. Annak a békának, amit éppen a kezemben tartottam, - készen arra, hogy maradandó egészségkárosodást okozzak neki - érdekes alakja volt, pontosabban a combjának, éppen olyan, mint amilyeneket Mari anyu szokott esténként a tányérunkra kanalazni. Egy másodperc alatt kivert a víz. Próbáltam összerakni az időpontokat és az évfolyam élettani labor beosztásának ütemezését, és minden stimmelt. Ha volt is, könnyen legyűrtem az ellenérzést, és meg kell mondanom, legközelebb is szívesen odaültem a vacsoraasztalhoz, amikor eddmeghús volt a vacsora.

A napok nyugalomban teltek. Napközben az egyetem, délután könyvtár, este tanulás. A szobatársam szerelmes lett az egyik évfolyamtársunkba, így csak hébe-hóba jött haza, akkor is csak magához vett némi tiszta ruhát, és már indult is szíve választottjához. Egyszóval, enyém volt a szoba! Nem is zavarta meg semmi ezt a mennyei nyugalmat egészen addig, míg egy nap belém nem költözött valami halálos influenzavírus. Kezem, lábam fájt, úgy éreztem, mázsás súlyt cipelek a vállamon. Fájt a fejem, hideg rázott, hol vacogtam, mint a nyárfalevél, hol meg melegem volt. Ennek fele sem tréfa, gondoltam, és ágyban maradtam. Elaludhattam, elnyomhatott a betegség, mert magasan járt már a nap, amikor furcsa hangokra ébredtem. Először persze azt hittem, hogy az influenza űz velem tréfát és lázálmokkal nehezíti meg a dolgomat, de a hangok olyan valóságosak voltak, hogy hamar elvetettem ezt a gondolatot. Már-már a tévére fogtam volna az egészet, de eszembe jutott, hogy a háziúr nem tűr meg a lakásban ilyen hívságokat.

- Jobbra át! Fegyvert vállra! Zászlónak tisztelegj!

Mi a fene ez? Milyen állami ünnep van, amiről megfeledkeztem? De, ha ünnep van, akkor hol vannak a többiek? Aztán meg – Tüzelésre felkészülni! Katona, hogy tartja azt a fegyvert? Nem a barátnőjét ölelgeti, ember! – ennek a fele sem tréfa, gondoltam magamban, felvettem a köntösömet és elindultam a hang irányába. Az előszobában inamba szállt a bátorság, annál is inkább, mert résnyire kinyílt a nappali ajtaja, és egy puska csöve nézett velem farkasszemet. Moccanni sem bírtam. Hirtelen végigfutott előttem rövidke életem minden pillanata, eszembe jutott, hogy el sem dugtam a zsebpénzemet, és ha itt ennek a puskának a másik végén egy rabló van, akkor most egy hónapig koplalhatok. Még egy pillanatra Katona bácsit is láttam kedvenc fotelében, és kopott köntösében vérbe fagyva a nappaliban, persze csak képzeletben, mert egyelőre csak a puskacsövet láttam, semmi mást. Néhány pillanattal később kis megkönnyebbült sóhajjal konstatáltam, hogy nem betörő van a lakásban, az minek játszana katonásdit a rablás előtt? Alig, hogy ezt így szépen levezettem, mint egy sokismeretlenes egyenletet, kivágódott a nappali ajtaja és teljes menetfelszerelésben ott állt előttem a ház ura vérben forgó szemekkel. A megszokott házikabátra és pizsamanadrágra üggyel-bajjal ráhúzva a mikádó, egyik lábán papucs, a másikon surranó befűzetlenül, a fején a vájling, mint rohamsisak, hátán egy kitömött, iskolai hátizsák. A puska csövét még mindig rám irányította, szerintem észre sem vette, de láttam rajta, hogy épp annyira meg van lepődve, mint én, ha nem jobban.

- Hát maga? Mit keres itt?

- Én, én csak … - dadogtam kétségbe esetten – beteg vagyok, itthon maradtam.

- Sokáig lesz beteg? Már a hadgyakorlat miatt. Ez háborús övezet, jobb lenne, ha beszélne a szanitéccel! Beteg katona nem jó katona!

- Azt hiszem, már meg is gyógyultam – hátráltam vissza a szobámba, szememet le sem vége a puskacsőről, ami még mindig rám irányult.

- Helyes! Akkor holnap jelentkezzen az állomáshelyén, katona!

- Igenis, Uram!

- Elvtárs! Megértette, katona? Főtörzsőrmester elvtárs!

- Igen, Főtörzsőrmester elvtárs! – válaszoltam még mindig remegve, miközben magamra zártam a szobám ajtaját.

Másnap, bár még nem érzetem magam gyógyultnak, bementem az egyetemre.

- Otthon kellett volna maradnia! Még megfertőzi az egész csoportot! Holnap meg ne lássam még az egyetem környékén sem! – méltatlankodott a professzorom, amikor köhögve, prüszkölve, szinte végigaludtam az óráját.

- Professzor úr, én teljesen jól vagyok! Ne tessék engem kitiltani, nem mehetek haza! – fogtam a dolgot könyörgőre. Kizárt dolog, hogy egy percig is kettesben legyek azzal a félnótás katonával.

  
  

Megjelent: 2015-01-12 17:00:00

 

Vehofsics Erzsébet (Tapolca, 1966.)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.