VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Nagy Imre: Merénylet Krisztinában
Jól megkapta az öreg riherongy! Vén, rossz fogú ribanc... Balkáni, büdös talpú földtúrók szukája. Nem korzózik többet ájtatosan pillogó szemekkel, karót nyelt tartással, nevetséges kalapok alól leskelődve, mintha még mindig húsz éves lenne, hogy hányan fordulnak meg utána. Megkapta. A mellei közé. Amikkel mindig olyan nagyra volt. Mintha valami hús-vér orfeumtáncosnő lett volna, aki esténként csíkos fűzőn átbuggyantva hullámoztatja őket a rivalda fölé. Hát ahhoz komoly, enyhén gravitáló bögyök kellettek volna, nem fiatalon is legföljebb csak visszafogottan domboruló halmok. Akkor talán a reszelő se hatol olyan mélyre, és még most is élne. Háh, csak az kéne! Így tán az özvegyen maradt vén bolond is összezuhan végre. Majd kiderül. Mindenesetre bravó, maestro! Bravissimo! Viva l’attentato! Bravo Luigi! Viva Lucheni! Éljenek az anarchisták! Lehet, hogy fel sem akasztják. Mestermunka. Kis szerencsével. Nem is igazi penge, egy nyomorult reszelő. Röhej. De azért mégiscsak szép. Egy amatőrtől. Scheise... Ezt már félhangosan ki is mondta. Körülnézett, hallotta-e valaki. De az egykori Zöldfa étterem ajtaján szerencsére flegmán jártak ki-be az ügyfelek, nem érdekelte őket a bank bejárata előtt sétálgató öregember. Örült, hogy ezt a sájszét hangosan kimondta, mert kizökkentette egyre elborultabbá váló időjátékából. Ferenc Ferdinándot a Rákosi-rendszer történelemszemlélete is hőbörgő, baromnak írta le, így aztán nyolcadikos kora óta jobban utálta, mint a pakompartos nagybácsit, a vérengző kamaszból joviális Ferencjóskává szelídülő császárt. Nem tehetett róla, bármilyen merénylettel kapcsolatban mindig Sissi meg a halálán bizonyára ilyen otrombán kárörvendő, hungarofób trónörökös jutott az eszébe. (Ráadásul a végén szintén merénylő kapja el, egy – olasznál is rosszabb – mihaszna szláv kölyök...) Amikor ötven fölött, a fia jóvoltából, egyszer egészen Genfig jutott turistaként, akkor is csak állt a tóparti sétányon, bámulta a város ostoba jelképét (értelmetlen vízsugár, a svájciak még jelképeikben is milyen földhözragadtak...), de lelki szemei előtt a békeidők verklis kavargása jelent meg, turnűrök, zsakettek, a semmi kisembernek is járó keménykalapok – s a zilált külsejű és belsejű olasz anarchista, aki éppen szíven döfni készül a Monarchia ugyan már elvirágzott, de magát még mindig hamvasnak gondoló első asszonyát. Meg eszébe jutott ott, az ostoba vízsugárral szemben, Romy Schneider is, hogy mennyire nem hasonlított a régi filmen a valóságos császárnéra, meg milyen szexi kis dög volt szegény, s hogy már Romy halála után neki is volt egy nője, aki pont úgy nézett ki, mint Romy. S egyáltalán nem úgy, mint Sissi. Most pedig a Horváth-kert peremén egészen beleélte magát Ferdinánd szerepébe. Miket mondhatott, amikor eljutott hozzá a hír: szépelgő nagynénjét Genfben egy műkedvelő olasz orrgyilkos mellbe döfte a tóparton. Nem pusztán beleélte magát a trónörökös szerepbe a Krisztina körúton, a bankká vedlett Zöldfa tövében, hanem egész egyszerűen Habsburggá változott. Annyira el akarta képzelni, miféle renoméja lehet egy merénylőnek. Aki egy ártatlan öregre támad. Látszólag minden ok és cél nélkül, tökéletesen értelmetlenül. Tudnia kell. Hogy mi várhat rá. Ha kiderül. Ha lesznek szemtanúk. Ha esetleg kudarcot vall, és nem sikerül. Lucheni sokáig azt hihette, elbaltázta, Erzsébet még hajóra szállt az elkapkodott döfés után. Ott esett csak össze. Nehéz ügy egy ilyen merénylet – gondolta, ahogy átsétált a zebrán a 18-ashoz. Akkor is megteszi. Már berregett a jelző, amikor fellépett a villamosra. A fejhallgatós kamasztól nem fogadta el a felajánlott ülőhelyet. El akarta terelni gondolatait, inkább hátat fordított az ablaknak, ne lássa a Déryné éttermet. Még azon sem morfondírozott, hogy vajon egyszer abból is bankfiók lesz-e, mint a Zöldfából. Sikerült nem gondolnia semmire. Egykedvűen rázkódott a Déli felé. Mintha nem is készülne merényletre. A Pauler sarkán megtorpant, amikor már harmadszor járta végig az útvonalat. Sorban, a járdával szöget bezárva álltak a fehér-kék rendőrautók a kapitányság előtt. Nem érdekelték a kocsik, sosem tudta, melyiknek mi a márkája. Közelebb lépve, hunyorogva elolvasta: Opel. Az a régi, amelyik negyven éve állt itt, Moszkvics volt. Akkor a Moszkvicsot meg a Warsavát felismerte. Meg a Torinói Fiatot – negyven éve így mondták –, amiből aztán Zsiguli és Lada lett. Egyetlen Moszkivcs állt akkor a Paulerben. Új Moszkvics. A volán mögötti rendőr biztos élvezte, azért kapcsolhatta be a vijjogót arra az ötven méterre, ameddig a kapitányságtól elért a sarok előtti második ház lodzsája alá. Vajon sajnálta-e a sofőr, hogy aztán neki mégis gépjárműt kellett biztosítania, nem szállhatott ki a két bajtárssal oszlatni? Fent, az elsőn, a lodzsa mögött nem törődtek a lenti vijjogással. Koncentráltak. Még akkor is, amikor a szakaszvezető – akit az őrmester két tucatnyi zsörtölődő alkotta tömeg oszlatása után felküldött – folyamatosan nyomta a csengőt. A bentiek még mindig azt hitték, a szomszéd, és nem értették. Tíz elmúlt, de nem hangoskodtak, a gép kattogása meg csak nem hallatszik át annyira. A szakaszvezető rosszabb napjain évek múltán is keserűen gondolt saját megalkuvó mivoltára: rögtön felkapcsoltatta a villanyt. Aztán igazoltatott, s nekilátott a jegyzőkönyvnek. Előtte letépette az ablakra rajzszöggel, kicsit ferdén feszített, nem teljesen fehér lepedőt, amelyen addig a tagba szakadt, arcán dús, vöröses szőrzetet viselő dán vadul, de valahogy mégis szenvtelenül igyekezett megfelelni a rendező és a szintén dús szőrzetű (nem az arcán) szőke-fehér, copfos elvárásainak. Amíg a négy, nála alig idősebb néző aláírta a jegyzőkönyvet, a szakaszvezető megvetően elemzett magában. Marhák: redőny nélküli ablakra vetíteni! Majd arra gondolt, hogy amíg ő felért az emeletre, az őrmester addig is nézhette a lepedő túloldalán az inverz cunilingust. (A szakaszvezető magában ezt egy másik kifejezéssel helyettesítette.) Alig javított hangulatán a káröröm: a nagyképű sofőrbajtárs a Moszkvicsban semmit sem látott. Gépjármű-biztosítás. (Mint az új, forgó Casco-fényreklám.) Kiemelt akciófeladat. Rémlett a fiatal rendőr arca, de negyven év után nem volt elég erős a nosztalgia, hogy elvigye addig a lodzsáig. Az öccse már rég eladta az apró garzont, ahol a lepedőn nemcsak az ablakra akasztva fordult elő hasonló jelenet – mindössze annyi különbséggel, hogy a lányok többnyire barna, fekete vagy vörös közértesek, pultosok, minisztériumi bérelszámolók voltak, nem skandináv szőke-fehérek. Sokáig senki nem kaphatta meg a kulcsot, az öcs napokig siránkozott, neki ebből még baja lehet a minisztériumban, végül két akta közé csúsztatva, egy lapos, teljesen fehér dobozban főosztályvezetője asztalára tette a tekercset. Nagyobb áldozat volt részéről, mint karrierizmusból belépnie a munkásőrségbe. Továbbindult. Komótosan, hátratett kézzel sétált a Pauler utcától a Krisztina körút felé a sarokig, a Déryné bejáratáig. A hátratett kéz konspiráció. Álca. A céltalan nyugdíjasok védjegye. Akik már senkinek sem kellenek, akiknek már senki sem kell. Mintegy jelzésként kulcsolnak össze a kopott csigolyák mögött: nem nyúlunk, szorítunk, simogatunk, paskolunk, legyintünk, mutatunk, bökünk, tapogatunk – kisebb vagy nagyobb becstelenségekben megőszült torzók vagyunk. Viszolygott tőlük. Aznapra elment a kedve a terepszemlétől. Zsebre vágott kézzel elindult a 112-es felé. Átbuszozott Pestre, a Ferenciek terére. Ingyen. Nyugdíjasként. A Vérmező sarkán, mintegy bemelegítésként elszavalta magában a három sort: „Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted/A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet./És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet”. Így pontos. Újra meg kellett tanulnia, már nem emlékezett rá helyesen. Nehezen ragad meg, amit az ember nem fiatalként magol. Otthon egyetlen Márai-kötetük volt. Abban nem volt ez a vers. A Tolnai Világlexikon mögött találta, amikor apja poros könyveiből újabb adagot készített össze az antikváriumba. A Királylány a feleségemet adták a Partizánban. Francia film! Sármos fülű Gerard Philipe. Tíz könyvből kijön, és a film utánra is marad valamennyi. A Dob utcában az öreg zsidó régebbi idők mozdulatával tolta orra hegyére az SZTK-szemüveget, két ujjal, undort tettetve, valójában gyanakvását leplezve emelte ki Márait a kupacból. Talán ez – a többit visszasöpörte törzsvendége matricás bőröndjébe. A bőröndöktől viszolygott. Máraitól nem. Túlélőként megtarthatta a család antikváriumát. Amennyit adott, elég volt két mozijegyre. Otthon senki sem kereste a könyvet. Nem tudta, hogy ez volt apja kedvence. Sok év múlva – már lehetett – újra megvette. Új kiadásban. Magának. Pedig ajándéknak szerette volna. Rég nem volt kinek. Próbált minél nagyobb szöget látóterébe fogni a Vérmező sarkáról, hogy a lehető legjobban felmérje, mekkora a mozgás ebédidőben. Kameraként pásztázta az Attila út két oldalát. Balra, a Vár felé, jobban el kellett fordulnia. Amikor ezt a szemét megvizsgálták a szürke hályog műtét előtt, az orvos megkérdezte, ugye érte nagyobb ütés, boksz, igaz? Ráhagyta. Egy ideig valóban nem látott rajta. Dühös volt a cellatársra, aki a tanácsot adta. Pedig működött. Amikor másodszor vitték föl a Nádasdy utcai pincéből, és otthagyták az üres kihallgatószobában, elhatározta, hogy kipróbálja. Engedély nélkül felállt a székből, ahogy az egyenruhás belépett. Egy pillanat az egész. Elég hosszú pillanat ahhoz, hogy a még mindkét ép szem lefotózza a középkorú, kicsit pirospozsgás, a reggeli borotválkozás nyomát apró, friss hegekkel (Diadal penge) őrző, csodálkozó arcot. A pillanat végén, nagy levegőt vett, összeszorította fogait, és belefejelt. Valóban, szinte azonnal elájult, és már semmit nem érzett másodpercekkel azután, hogy az ordító egyenruhás és a szobába rontó két másik gumibotokkal nekiesett. Tényleg működött. A szeme majdnem ráment. Hogy fegyver is volt nála a Tűzoltó utcában, végül nem tudták rábizonyítani. Vagy nem akarták. Megúszta. Vajon most is megússza majd? Évekkel később, télen, a 24-esen például megúszta az akkor már fakó arcú pirospozsgás, aki nagy, szolgálati csizmában, amelyikbe úgy kellett beugrani, vezette a villamost. A kucsma alatt ritkás borosta borította Diadal-hegek helyett. Csak a tekintet, az volt ugyanolyan csodálkozó, amikor a Mester utcai megállónál odalépett hozzá a vezető állásba, s a borostás arcba hajolva kérdezte, megismeri-e. Nem válaszolt, rémülten lekapta a vezetőkart, kiugrott a csizmából, és a templom mögötti park kopasz fái közé menekült. Bomló idegek. Pedig ő már nem akarta bántani. Csupán nem tudott ellenállni a kérdésnek. Aztán neki is le kellett ugrania a nyitott peronról, az utasok káromkodva fenyegették, hogy mit csinált a vezetővel, húsz percenként jár ez a rohadt villamos, most meg az istenbe se jutnak el a Keletiig. Nem jó dolog emlékezni. Mégsem tudott soha ellenállni. Mint az akaratgyönge fogyókúrázó a hűtőben maradt utolsó szelet dermedt prézlijű rántott húsnak. Rendre elcsábult, de legalább sosem fogadta meg, hogy holnaptól tényleg. Az autóforgalom elég nagy volt a Vérmező mellett, viszont gyalogos alig. Ez több mint biztató a kivitelezésre nézve. Amikor kamasz fia kezében látta, elkérte a Zabhegyezőt. Hogy tudja, mit olvas a gyerek. Nem tetszett. A fiú később angolul is elolvasta. Catcher in the Rye – Kecsö in zö ráj. Jobban hangzik, mint magyarul. Nem olyan, mint egy Bálint Ágnes gyerekmese címe. Így érezte, nem tudott angolul. Most újra el akarta olvasni. Eszébe jutott, az újság szerint, annak idején Chapman is ezt tette, mielőtt lőtt a Dakota-ház előtt. Vagy legalábbis nála volt a kötet. Mindez föl sem merült benne, amikor ő is ott állt a Central Park mellett, a bozontos japán ölbe menekülő bozontos liverpooli egykori lakóházának kapujában. Angoltanár fia vitte New Yorkba is, ajándék a hatvanadik születésnapra. A Dakota-ház tisztára, mint a Vörös ház a Nagyvárad téren. Ez jutott eszébe a 72. utcában, nem a Zabhegyező. Amatőr hülye volt ez a Chapmann, de mégiscsak egy félisten ellen. Sikeresen. Ő is hasonlóra készül most, elkezdte megint a Zabhegyezőt. Harminc év után sem tetszett, a felénél abbahagyta. Végül örült is, hogy nem plagizál, nem válik vacak merénylő-epigonná. Sosem volt megalkuvó, most sem kell annak lennie: megteszi, de nem kottából. Nem lesz hasonlóság közte és a sült bolond Chapmann között. Mindössze annyi, hogy ő is félistent. Annak gondolta. Nem tűzte ki az időpontot. Aznap úgy indult el otthonról, hogy lehet, de nem biztos. Szeretett improvizálni. Egyébként meg már mindent tudott. Nagyjából hánykor szokott az őrnagy felbukkanni a Mikó utcánál, körülbelül milyen a tempója, mennyi idő alatt éri el az éttermet, mennyi idő múlva távozik a Dérynéből, általában ugyanazon az úton indul hazafelé, vagy ebéd után másik irányba megy, szokott-e itt találkozni valakivel, vannak-e apróbb szertartásai útközben, milyen sűrűn állítják meg ismerősök vagy ismeretlenek... Kiderült, az őrnagy nem rigolyás, nem rabja a szokásainak, de lehet rá számítani. Tíz-húsz perc eltéréssel nagyjából ugyanabban az időben jár ebédelni. Mindig egyedül. A környéken megszokták, nemigen állítják meg. Merénylethez ideális. Még mindig bizonytalan volt. Már a Vérmező sarkán, vagy csak, ahol a Mikó és a Pauler találkozik? Az egyik forgalmasabb, de a park fái között azonnal el lehet tűnni, a másiknál bonyolultabb a menekülés (már a lodzsás ház is kapucsengős, nem lehet átjutni a két utcára nyíló lépcsőházon), viszont csöndesebb. Vállalta, hogy amatőr: egy tízforintosra bízta a választást. Fej – Pauler-Mikó sarok. Ha Bíró harminc évvel korábban találja fel a golyóstollat, Lucheni akkor is marad a reszelőnél? Nem volt izzadós tenyerű, de most érezte a nyirkosságot, ahogy zsebében rászorított a Parkerre. Ajándékba kapta egyszer. Sose használta. Nem volt jelentősége, de otthon kipróbálta, hogy egyáltalán ír-e. Félt. Lucheni, Márai, Chapman – a többi nem számít, Brutus (et tu mi...), Princip, Oswald, Ruby, Agca..., nevetségesen giccsesek. S most ő... Igazából nem is akarta ezt az egészet. Irtózott. Felfordult a gyomra, ha másokról hallott ilyet, semmi embernek tartotta, aki erre vetemedik, egész addigi élete ellenpélda volt, és mégis elhatározta magát. Nem tudta, mi lesz azután. Hogyan tovább, lesz-e tovább, milyen majd tükörbe nézni? Megtudja a világ, hogy ő volt? Ha nem, elmondja-e valakinek a halálos ágyán, mint egy Dumas-regény rossz filmadaptációjában, vagy magával viszi a sírba? (Mint egy Dumas-regény rossz filmadaptációjában.) Biztos nem volt igaz, de úgy érezte, sosem izgult még ennyire. Bajnoki döntők közben, Tűzoltó utcai kockakőhalom, és sashalmi kocsmapult mögött, anyaggazdálkodási osztálybeszámoló és disszidálási kísérlet előtt. Tíz perccel múlt dél. Bármelyik pillanatban. A falnak dőlt, úgy helyezkedett, hogy az egészséges szeme felől érkezzen. Utált várni. Amikor a kövér őrnagy – ahogy sértődöttségből a rosszindulatú író nevezte – végre felbukkant a Vérmező felől, erősen megmarkolta zsebében a Parkert. A Déryné főpincére nem lepődött meg, hogy a vendég félhangosan magában motyog, ez egyre gyakrabban fordult elő. Türelmesen várt a rendelésre, nem figyelt a mormolásra, a lényeg, hogy a jatt, szokás szerint, bőséges lesz. Legföljebb foszlányok jutottak el tudatáig. Ha az őrnagy összefüggően beszél, az is zavaros lett volna. Valaki megállította az utcán, hebegve, egy külvárosi pálya és a hajnali köd, direkt, mert pont olyan, mint a londoni; hátrahúzás, amit talán százszor is a mozihíradóban; nyári délután (Meghalt július negyedikén), rádió mellől a Szigetre, randevúra, hiszen már úgyis kettő ide; ha nincs ötvennégy, nincs ötvenhat; azt is megbocsájtotta, amikor letolta nekik a nadrágját az Üllői úton a fa lelátó előtt; kamaszként zokogott a boldogságtól: személyesen vitte be a Stadionba, hétegyre, lebarmolva a jegyszedő: rendőrt akart, hamis a belépő, egy nyomdásztól szerzete; nem vitte sokra, szinte semmire, de boldog, mert mindezt most, így, szemtől-szembe... A pincér diszkréten köhintett. Az őrnagy tovább mormolt, golyóstollról, kamu aláíráskérésről, aztán felnézett. Ideges grimasz – mint mindig, diktátorok, szépségkirálynők, újságírók, főpincérek közelében. Az asztalterítő sarkáért nyúlt. Gyerekes, suta mozdulattal megtörölte a kézfejét. Pedig nem maradt nedves nyoma a kézcsóknak, ami után az idegen eltűnt a Pauler utcában parkoló rendőrautók között.
Megjelent: 2015-01-10 17:00:00
|
