Gáspár Ferenc: Ász póker
Schwartz Jakab megköszönte a segítséget, s bár szinte semmire sem emlékezett a korábbi életéből (azonkívül, hogy katona volt), ám igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben volna vele, és mivel jobban érezte magát, s a molnárnál az ellátás összehasonlíthatatlanul jobb volt mint a seregben, az ereje is visszatért; hát szorgalmasan öntötte a garatra a tiszta búzát, amit nyár vége lévén a környékbeli gazdák fuvaroztak ide tömött szekéren. Morgós, kelletlen arccal jöttek a gazdák, de Jakab, vagy immár Jenő vidám volt, s egyik alkalommal egy menyecskével kezdett szemezni, aki a bakon egyedül ült. A férje fogságba került, az apja meghalt, magyarázta, így ő jött el őröltetni. Az asszony szép volt, fiatal és kívánatos. Nem félt a munkától, maga emelte le a súlyos zsákokat, csak, mikor kifáradt, engedte meg, hogy Jakab dolgozzon helyette. Az erőlködéstől a lány egészen kipirult, s mikor Jakab végzett az őrléssel, kért tőle egy pohár vizet. Dél volt, a felhők a rekkenő augusztusi melegben mintha megálltak volna az égen, a malomban nem volt senki, csak ők ketten. A ruha hamar lekerült róluk, s Jakab, aki már nem emlékezett rá, mikor hált utoljára nővel, nem sokat teketóriázott. Ám a fájdalom, amelyről azt hitte örökre eltűnt az életéből, oly hirtelen és élesen mart az ágyékába, hogy elveszítette az eszméletét.
Kövéren és tunyán úsztak a holtak a Tiszán lefelé. Nem tudták, miért úsznak, és azt sem hogy hová. Időnként a halak beléjük kapdostak, de nem érezték jóízűnek őket, és gyorsan odébb úsztak valami éltetőbb táplálékot keresve maguknak.
Schwartz Jakab tűnődve ácsorgott a parton, s arra gondolt, hogy mennyivel jobb volt északon harcolni a hegyek között, ahol hosszúak voltak az árnyékok, kedvesen hó illatúak a lányok, s jólesett a borókapálinka a kassai vagy az eperjesi kocsmákban. Merengéséből az ágyékába nyíllaló fájdalom riasztotta fel néha, melynek nem ismerte az okát, de gyanította, hogy egy Borbála nevű boszorkány műve lehetett a baj okozója. Bártfán történt vagy Eperjesen, maga sem tudta már. Bizonyos dolgokra nem, vagy egészen hézagosan emlékezett. Nem értette, hogy miért, de már nem csodálkozott rajta. Legfeljebb néha-néha lepődött meg azon, hogy már nem is csodálkozik. De egy végigharcolt felvidéki hadjárat után, itt a Tisza parton ebben a fullasztó nyári hőségben mindez szinte természetesnek tűnt.
Nagy csönd volt körülötte, a harcok közötti szünet fura halál-hideg csöndje. A társak kicsit odébb heverésztek néhány rezgőnyárfa alatt, próbáltak hűsölni a kevés árnyékban, amit a jegenye adni tud.
Schwartz Jakab fejében pedig lassan, de egyre gyorsulva beindult az az ördögi motolla, amiről csak néhány napja szerzett tudomást – tapasztalatot –, maga sem tudván, minek nevezze ezt a villámként pergő kereket, mely mindig új és új képeket dobott ki elméje látómezőjére.
Meztelen női combok, fehérek, akár a hó a Tátra sipkás hegyein, bajonettes cseh, kislány arc a távoli fővárosban, meg óriási füst és ágyúdörgés a túlpartról, no és a kedves arca, ezek ismétlődtek rohantak a fejében körbe – körbe, s a pokoli létkerék zötyögés közben újból belenyíllalt az éles és lüktető fájdalom a nemi szervébe.
– Egyél! – halott egy hangot maga mögött. Jakab hátrapillantott. Csordás Józsi szólította meg. Az izmos parasztember sokfelé megfordult, mondják Szegeden egy időben a kaszinóban jobban kiismerte magát, mint a városi ficsúrok. Szalonnát tartott a kezében, azzal kínálta.
– Nem kívánom… ebben a melegben.
– Enned kell! Különben hamarosan te is így csurogsz lefelé, mint ezek a románok! – Mintha szűzlány volna Józsi olyan óvatosan tette le a partra az újságpapírba csavart szalonnát, felkapott egy botot és belepiszkált az egyik éppen arra őgyelgő hullába. – Nem rég még ő is lányt ölelt, tegnap talán mics-et falatozott a bajtársaival valahol a Tiszaháton. – A hulla arccal a vízbe fordulva érkezett, Józsi óvatosan megfordította. Fiatal legény, de az egyik szeme már kifolyt… Jakab odapislogott, de mindjárt ijedten elkapta a tekintetét. – Nem lesz erőd védekezni, ha az oláh rád emeli a bajonettjét!
– Nem baj – felelte Jakab és görcsösen összerándult.
– Mi az anyád…! – kerített el egy káromkodást Józsi. – Nem hagyhatod el magad ennyire! Ide figyelj! – váltott suttogóra a hangja. Te zsidó vagy, és nekem van egy testi-lelki jó cimborám Szegeden, egy gazdag zsidó molnár…
– Neked?! Cimborád? A gazdag zsidó molnár!
Csordás Józsi hamiskásan vigyorgott.
– Meséltem már, hogy én soha nem voltam paraszt. Csak gyerekkoromban. Az elég volt nekem egy életre. Már akkor elhatároztam, hogy én úr leszek, gazdag ember. Sikerült is volna, ha nem jön közbe a forradalom. Na egyél.
– A forradalomban a gazdagok ellen harcolunk, nem?
– El vagy te veszve, Jakab barátom! Nem láttad, kik vannak a túlparton? Azok az oláhok szerinted gazdagok?
Jakab nem válaszolt. Inkább elvett egy darab szalonnát.
– Na látod. Nem vagy te annyira buta ember. S annál a gazdag zsidó molnárnál elbújtatlak téged, ha véget érnek a harcok… Mert hamar véget érnek, nekem elhiheted…
Ebben a pillanatban Jakab testét egészen összerántotta az ágyékában tüsténkedő fájdalom. Így az ágyúgolyó a feje felett repült el, őt csak megperzselte, ám ez is elég volt ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét.
Jakab vad perlekedésre tért magához. A pirospozsgás menyecske pörölt Emmánuel úrral.
– Rám vetette magát, aztán elájult! – kiabált a nő, s a kövér molnár hiába csitította, a fiatalasszonyt nem lehetett megbékíteni.
– Ezt nem ússza meg! – kiabált még a bakról is.
– Most mi lesz? – kérdezte Jakab ijedten, miközben igyekezett minél gyorsabban felöltözni. Szerencséjére csak a molnár tért haza egyedül, más szemtanúja nem volt a meztelenségének.
– Te csak ne félj semmitől – felelte a molnár.
Késő délután hosszúra nyúltak az árnyékok a Tisza parton, mire a négy zsandár megérkezett. Kicsit zavartan álltak meg, mert kis, kerek kávéházi asztalt láttak maguk előtt, s az asztalnál egy snájding alezredes kártyázott a kövér Löw Emmánuellel.
A nem várt kép torkukra forrasztotta a szót. Legalább öt percig álldogáltak, a léptük nyomán felkavart por lassan leülepedett, belepte amúgy tisztára vikszolt bakancsukat. Végül Emmánuel úr törte meg a csendet.
– Hát ti? Mit akartok? – A rangidős zsandár, egy szakaszvezető, előre lépett.
– Feljelentés érkezett…khm…, hogy itt szolgál egy zsidó… aki talán…
– Zsidó? – emelte fel a hangját a kövér molnár. – Zsidónak elég vagyok én egymagam! Fullom van! – terítette ki a lapjait az asztalra. – Nekem soha nem voltak zsidó legényeim! – rázta meg a fejét vigyorogva. – Nos, alezredes úr mit szól ehhez?
– Póker! – felelte a megszólított, és félfordulattal hátranézett. A zsandárok így csak a profilját láthatták, no meg az alezredesi váll lapot, mely aranyosan csillant meg a lemenő nap fényében.
– Itt tényleg soha nem dolgoztak zsidó legények!
– Pedig a Rózsika látta…– krákogott a szakaszvezető.
– Mit látott a kicsoda?
– Itt járt ma őrölni – kapott bátorságra a zsandár. – És a legény rátámadt… És látta, hogy…izé…meg van metélve!
Erre aztán olyan kacagásban tört ki a két kártyázó, hogy talán még a túlparti szomorúfűzek is meghallották.
Mikor kikacagták magukat, a molnár csak intett a kezével, hogy menjenek, ő meg sem tud szólalni igazán, ilyen jót még nem hallott, s a könnyei csurogtak. Az ismeretlen alezredes nem szólt semmit, csak előhúzott egy elegáns szivart és rápöfékelt. A szerencsétlen zsandárok ácsorogtak egy darabig a még mindig tikkasztó melegben, majd a szakaszvezető hátraarcot vezényelt, és elmasíroztak.
A molnár szintén rágyújtott. Így dohányoztak egy darabig, szó nélkül, míg egészen rájuk nem esteledett.
– Honnan szerezte az egyenruhát, Emmánuel úr? – kérdezte végül Schwartz Jakab, és letette a szivarcsutkát a hamveder szélire.
– Látom, jártás vagy az úri körökben. Tudod, hogy nem szabad elnyomni a szivart, ha leég – mondta a molnár. Majd kisvártatva így válaszolt: – Nem csak románok úsztak le a Dunán. Sajnos – tette még hozzá és elmerengett.
– Köszönöm – morogta Jakab.
– Szót sem érdemel – felelte a másik. – De az az ászpóker! Talán húsz éve láttam ilyet utoljára! – És barátságosan Jakab térdére csapott. Neki ettől megint beleállt az ágyékába a fájdalom, de most valamiért nem olyan kétrét görnyesztően, mint annak előtte. „Talán ez is elmúlik” – gondolta, és felszabadultan vigyorgott. „Mint minden ezen a világon.” És kezével kedvtelve végigsimított a zakója ujján. Örült az alezredesi egyenruhának.
Megjelent: 2014-05-16 18:27:45
 |
|
Gáspár Ferenc (Budapest 1957. április 26.) író, újságíró |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
