Keresés a honlapon:

Szappanos Gábor: Lélekvándorlás

 

Dömök Joli néni a kalocsai kórház elfekvőjében egykedvűen nézte szobája falán a hámló, kórházzöld olajfestéket, s látta, hogy barnássárga csík választja el a fölötte levő fehér meszeléstől. Eszébe jutott, hogy otthon a Csabonyi utcában régen mindig kimeszelték a lakóépület összes helyiségét, ha halott volt a háznál. Ki tudja, mi értelme volt ennek a szokásnak… Ez a csík szántszándékkal ilyen csúnya, vagy csak nem volt másik szín? Egyáltalán, mi szükség volt rá, hogy a zöldre festett részt elválasszák a meszeléstől?

Joli néni a századik születésnapja felé közeledett. Nem kellett többé senkinek, egyik gyerekének sem, egyébként is, már a gyerekei is kezdtek elhalni mellőle. Ezért ragadt itt két hónapja, november elején, az elfekvő ideiglenes örökkévalóságában. Most sem kellett, és a születésekor sem. Ő volt az utolsó jövevény, és a szülei egy darabig töprengtek is, rátegyék-e a párnát, de aztán arra gondoltak, hátha öregségükre majd ez a kicsi lány fogja eltartani őket.

Nem volt semmi szervi baja, csak elkoptak az ízületei, meg egy kis gyomorsüllyedése volt, de arra már ötven éve is azt mondta az orvos, hogy inkább állapot, mint betegség. Soha életében nem volt beteg, tulajdonképpen most sem, pedig hamarosan meg fog halni. Joli nénivel nemsokára végelgyengülés végez – vagy inkább segíti át a másik létbe –, miközben három szinttel feljebb, a szülészeten egy kisfiú, mint valami kis ősállatka küzd, hogy az ősóceánból kijusson a fényre. Mindenki a fényre törekszik, mindenki ösztönösen teszi ezt, ki úgy, hogy megszületik, ki úgy, hogy meghal.

– Hogyvanjolinéninincsvalamireszüksége? – kukkantott be Petra nővér.

– Köszönöm, aranyom, jól, nincsen semmire szükségem… – jött az elhaló válasz, de addigra a nővér már hetedhét határon túl járt frissen vasalt, feszes köpenyében és fiatalsága boldog tudatában.

Joli néni lassan oldalt fordította a fejét, és rozzant kis éjjeliszekrényére nézett. A vékony bejgliszelet, amit valami távoli rokon vagy ismerős hozhatott – vagy lehet, hogy kórházi koszt, a karácsonyi ünnepi vacsora maradéka? –, továbbra is ott árválkodott a csorba teásbögre mellett. Alaposan kiszikkadt már, a dióstöltelék és a tészta is rég összeszáradt, és elvált egymástól. Egy kis tea azért most nem ártott volna, bármilyen ócska lötty is – csak enyhe citrompótló- meg cukoríze van –, de tisztában volt vele, hogy mikor lehet kérni a nővértől. Nem akkor, amikor beviharzik egy pillanatra, és megkérdi, hogy kell-e, hanem amikor nem kérdi, de be is jön a szobába és barátságosabb a tekintete, netán egy percre még le is ül az ágya szélére. Petra nővér tudja, hogy Joli nénivel nincs sok gond, Joli néni tudja, hogy Petra nővérnek sok a dolga a többi beteggel, ezért nem akar gondot okozni. Nincs is vele gond, ott áll a járókeret az ágya mellett, félóra alatt meg is tud fordulni a vécéről, fürödni – no, azt nem tud egyedül, ahhoz kell a Petra nővér. Nem tud egyedül, de megpróbál, mert nem szeret a nővérnek gondot okozni, úgyhogy a fürdetés előtti napon, kedden, vagyis kedd éjjel, amikor már mindenki, még az ügyeletes nővér is alszik, kimegy a járókeretével a fürdőbe, csöndben beteszi maga után az ajtót, hogy minél kevesebb fény szűrődjön ki, a járókeretével beáll az egyik zuhany alá, fél kézzel ügyeskedve (kapaszkodnia is kell) lecibálja magáról a hálóinget, és a nejlonzacskóban behozott lucskos szappannal úgy-ahogy összekeni magát, majd lezuhanyozik hideg vízzel, mert ilyenkor csak ez van, nem szisszen fel, csak lilul a rossz vérkeringés miatt már amúgy is kék ajka, igen, a törülközéssel van a legnagyobb probléma, ez szokott sikerülni a legkevésbé. Volt már, hogy el is felejtett törülközőt hozni, és akkor bizony a vizes testére kellett fölhúznia a hálóinget, ami több mint fél óráig tartott, de még úgy sem sikerült teljesen, viszont kevés vizet csöpögtetett szét a folyosón, mert mire indult vissza, szinte teljesen megszáradt. A takaró alatt aztán megszáradt a hálóinge is. Aztán amikor a fürdetéskor Petra nővér megdicsérte, hogy milyen tiszta tud maradni egy héten át, Joli néni nagyon büszke volt magára.

Egyszer nekiesett az ajtófélfának, és másnapra kék-zöld lett a bal oldala a pergamenvékony bőr alatt, és Petra nővér pajkos hangsúllyal megkérdezte, merre, kinél hancúrozott.

 

De Joli néni bőrét soha többé nem éri már víz – legalábbis életében nem. Pedig milyen érzékeny még ez a bőr! Joli néni érzi, hogy jobbról befúj a hideg a takaró alá, bütykös, merev jobb kezével eligazgatja a takarót úgy, hogy az álnok rést eltömje. A távolabbi ablak van egy picit nyitva állandóan, olyan pazarló meleg van mindig a kórházban, máshogy nem lehetne elviselni.

– Hogyvanjolinénimeghoztamavacsorát – jelentkezik be Petra nővér, és felkapcsolja a villanyt. Joli néninél a sötét leszálltakor nem szokták fölkapcsolni a villanyt, mert senki más nincs a szobában, senki sincs, aki reklamálna. Joli néni nem szól, nem akar gondot okozni, ő tudja, milyen drága a villany, megérti… Milyen szép bögyös-faros ezt a Petra nővér, mindig hófehér a ruhája, hacsak valamelyik óvatlan beteg foltot nem ejt rajta.

Leteszi a papírtálcát a zsömlével, a szelet felvágottal és a kis vajjal, önt teát Joli néni bögréjébe. – Az esti gyógyszereket tessék mind bevenni, később ellenőrizni fogom! – mondja, és már megy is el, a lámpát ösztönösen leoltja, de aztán nyilván eszébe jut, hogy sötétben mégsem lehet vacsorázni, úgyhogy kintről visszanyúl a szobába a kapcsolóhoz, ám valaki a nevét kiáltja, egy beteg hirtelen rosszul lett, úgyhogy gyorsan, dolgavégezetlenül elhúzza a kezét, és elsiet.

Joli néni felül, az ágy szélén lelógatja pipaszár lábait, kell egy kis mozgás. Balra a kitárt ajtó világos négyszöge, jobbra a széles, magas ablak. A négyszögben fehér köpenyes alakok rohannak balról jobbra, jobbról balra, s néha elcsoszog egy-egy nőbeteg, sötétebb pongyolában. Joli néni szereti az életet, a sürgést-forgást, szereti nézni-hallgatni, amint mások szaporán végzik a munkájukat, legjobban a reggeleket szereti, mert akkor még mindenki friss és jókedvű, nem fáradt, meg amúgy is túl sokat szokott gondolkodni éjszaka, öreg már, keveset alszik. A lányáéknál, ahol legutoljára lakott, volt egy nagy rádió az ágya mellett, azt régebben késő éjjel meg kora hajnalban is bekapcsolta, és mivel kissé nagyothallott, eléggé föltekerte a hangot. A lánya egyszer aztán, amikor már két éve volt náluk, nagyon leteremtette, hogy nem hagyja őket aludni, és azóta nem merte hallgatni a rádiót, és ha nem aludt, leginkább a tíz éve halott fiára gondolt, és csak sírdogált.

Sokszor próbálta már összeszedni a bátorságát, hogy egy ócska, régi kisrádiót kérjen Petra nővértől, de amikor rákerült volna a sor, elillant a mersze. Nem akart gondot okozni Petra nővérnek.

Kitekint az ablakon, amely a kórházudvarra néz, az udvart négy szép, sárga fényű lámpa világítja meg, de most nehéz dolguk van, mert sűrű, tejfehér köd telepedett a világra. Mindegyik körül hatalmas fénykör, aztán egyszer csak két piros lámpa mozog a kapu felé, valaki elszabadult, indul haza óévet búcsúztatni. Emlékszik, hatvan éve éjfélkor így szólt az anyja: “Negyven van!” Nehéz szívvel léptek át egyik háborús esztendőből a másikba. Most Joli néninek valahogy sokkal könnyebb a szíve, maga sem érti, miért.

Jaj, csak az oldala ne hasogatna annyira!… Mindegy, elmúlik hamar ez a ronda idő… De azért olyan szép. Balra a sárga négyszög, jobbra a tejfehér köd a sejtelmes fényekkel. Egészen hangulatos, Joli néni a kicsinek is tud örülni. Iszik a teájából, de csak keveset. Jobban esne még néhány korty, de akkor ki kellene menni pisilni, ami azért nem könnyű mulatság. Persze most már mindegy… Enni nem kívánt, amúgy is csak csipegetni szokott, mint a kismadár. Legjobb lett volna csak levegőn élni, úgy még kevesebb gondot okozott volna Petra nővérnek.

Joli néni most visszafekszik, elegyengeti a takarót maga körül, és összekulcsolja a kezét a hasán. Majd egy kicsit följebb húzza kezét az aszott melle felé, mert bármily könnyű is a keze, nyomja a gyomrát. Többé nem fog fölkelni. Ez a tudat nyugalommal tölti el, akárcsak a tárgyi valóság, amely körülveszi.

Amint behunyja a szemét, különös képek kezdenek kavarogni a fejében. Először is Petra nővért látja, amint színleg teát önt neki, de a tea, ahelyett hogy az ő bögréjébe csurogna, valahogy fölszívódik, kiszippantja a megdöntött kancsó, aztán a nővér felemeli az imént behozott tálcát meg a kancsót, és büszke tartással, de hátrálva kiviszi… Most meg otthon terem Szentmártonban, és nagy, erős férfiak csákánnyal építik a Csabonyi utcai házát. A földről felpattan a falra egy öles vályogdarab, és abban a szent pillanatban csattan a csákány, csak úgy porzik. Milyen furcsán dolgoznak… És tessék, most a lánya, aki, mióta őnáluk lakott, csakis ingerülten szólt hozzá, mint aki mindig haragszik valamiért, visszaszívja magába a szavakat, a szárnyas-gyilkos szavakat, és nem emésztik már Joli néni szívét, mint megannyi pici tűszúrás… aztán, micsoda öröm!, a fia újra él, Joli néninek nem kell többet rínia miatta, most még nagyon-nagyon sovány, még egy fél évig beteg lesz, de meg fog gyógyulni, élni fog… Most meg, nahát!, csak nem az a busa fekete szemöldökű orosz főember az ott, aki az emelvényre vezető lépcső tetejéről hátratántorodik az őt feltámogató emberek karjába? szegény, biztos nem jól érzi magát, micsoda kegyetlenség! A gebét se dolgoztatják az után, hogy összerogyott… Joli néni a nyolcvanas évek elején még tévézett, akkor még jó volt a szeme… most már régóta csak a képzelete vásznán pergő összevissza filmeket nézi. Itt tiszta a kép, csak nem mindig teljesen érthető… most is, hogy van az, hogy ott kél a nap, ahol nyugodni szokott, a dunapentelei dombokon, és átrobogva az égbolton, lebukik keleten, s a naplemente üde hajnalpírban ragyog, a hatalmas ganédomb visszaszippantja magába a kipipált gőzét… és hogy van az, hogy a Czuczorék konyhaasztalán az a halott orosz tiszt fekszik, akit a front idején egy közlegény valami szóváltás miatt lelőtt, le van takarva egy lepedővel, de a terjedelmes, már megszáradt vérfoltok egyszerre csak újra nedvesen csillogni kezdenek, majd pedig lassan összemennek, s végül el is tűnnek, s kisvártatva meglebben a lepedő, Czuczorné lerántja, és lám, a tiszt föltámad halottaiból, még véres, de egy hatalmas dörrenés előtt, az egyenruháján éktelenkedő folt is eltűnik. És nem sokra rá a tiszt meg a közlegény már el is felejtik a nézeteltérést, és újra összeölelkezve isszák a Czuczorék sápadt lőréjét… Most azt látja, hogy nagy csóvás fényvillanások röppennek egyenesen az ágyúk torkába, azoknak az orosz ágyúknak a tüzes torkába, amelyek a háztól három-négyszáz méterre voltak fölállítva a túladunai német állások ellen, s amikor egy-egy lövedék beletalál a csőbe, az ágyú hatalmasat hőköl… most lánctalpas járművek vonulnak hátrafelé a régi-új országúton, és begyógyítják maguk után az általuk ejtett borzalmas sebeket… “Negyven van”, mondja az anyja, és abban a pillanatban harminckilenc van ismét… odakint van a kertben, csodálkozva nézi a nyugatról keletre száguldó napot, a rohanó felhőket, amelyek a nagy sietségben hol cafatokra szakadnak, hol összeállnak, mind visszafelé iszkolnak, mintha elvesztettek volna valamit, és látja, hogy a barackfák alatt a rózsaszín virágszőnyeg milliom darabra válik és felröppen a fákra, amelyek roskadozni kezdenek az el nem fagyott, édes teher alatt, majd a virágok fázósan összehúzzák magukon a szirmaikat, bimbóvá gubóznak, aztán nedv formájában vissza is bújnak a védelmet nyújtó kéreg mögé, de honnan tudni, hogy nedv lesz belőlük? valaki súg neki, valaki mindent tud helyette… a föld mindeneket a színe alá hívogat, mint tyúkanyó a szárnya alá a kiscsibéit, a kisfia már csak ötéves, négy, három, és annyira szereti az anyukáját, hogy soha nem akar elszakadni tőle, és ripsz-ropsz sebtiben meg is tér a méhébe, Joli néninek fájdalmai vannak, de még aznap visszaviszik diót verni a laposban álló hatalmas fáról, az összeszedegetett diók a kötényéből felröppennek a fára, a levelek zizegnek még kicsit, majd elcsendesednek a lombok, mint mikor este elülnek a madarak és fejüket a szárnyuk alá dugva álomba merülnek… jönnek a fájdalmak, és jön a szerelem, ami szemérmes és rövid, a föld nem engedi, hogy a parasztember sokáig érzelgősködjön, mint az úrfélék, magának követel minden energiát… „Miért nem ettük meg a vacsorát, Joli néni, miért nem vettük be a gyógyszereket?” „Aranyom, hagyjon most engemet, nagyon szépeket látok, a világ minden kincséért sem hagynám abba… segítek a nénéimnek, hogy tánciskolába meg varróiskolába járhassanak, a nagyobbikból ugyan elég nagy szajha lett, de ahogy így fiatalodik, az erkölcsei tisztulnak, tetszik tudni, Petra nővér, nem javulnak az erkölcsei, hanem tisztulnak. A másik nővérem, a Julcsi viszont hasra fordul a sírjában, amikor az ura az ő halála után két hónappal befekszik az ágyamba, a szégyentelen, és azt mondja, »feleségül akar venni«, aztán fogja magát, kikel mellőlem, tán elszégyellte magát, hogy közeleg a Julcsi feltámadásának a napja. Nem is tudom, mit kívánjak a Julcsinak, maga mit mond, Petra nővér? Ha életre kel, nagyon sokáig tüdőbeteg lesz és megint sokat fog szenvedni, Petra nővér, szeretném, ha megtisztelne azzal, hogy részt vesz a Julcsi ünnepélyes kihantolásán. Úgy zajlik majd a dolog, hogy boldog szívvel, ünnepi fekete ruhában kimegyünk a temetőbe, körülálljuk a sírt, a sírásók lapátjaikkal kidelejezik a földet a sírból, a koporsóról az utolsó rögök nagy búcsúkoppanásokkal emelkednek a magasba, olyan lesz, mint a dobpergés, a koporsó egészen tiszta lesz, csillog-villog majd, egy porszem se marad rajta, a sírásók az egyik oldalon leeresztenek két kötelet, amelyek kígyó módjára átfurakszanak a koporsó alatt, a másik oldalon fölmásznak, mintha bűvölné őket valaki, bele egyenesen a sírásók kezébe, akik ezután kiemelik a koporsót, a pap minden szomorúságot és minden szépséget, ami a Julcsi volt, összegyűjt, mint a jó gazda, összegyűjti a szélnek eresztett szavait és gondolatait, hogy mint egy csokrot mindet letehesse az Úristen kezébe, aki aztán ismét lelket lehel a Julcsiba… otthon aztán megállunk majd a Julcsi ágyánál, és összetett kézzel várjuk, hogy felébredjen a lidérces, levegőtlen álmából, akár énekelhetünk is közben vidám énekeket, zsoltárokat, »Tebenned bíztunk eleitől fogva…«, és ha kinyitja az ábrándos barna szemét, egyik szemünk sírni, a másik nevetni fog, mert tudjuk, hogy sokat kell majd szenvednie, különösen az első napon, amíg a kis pájslija szegénynek helyrezöttyen annyira, hogy rendesen tudjon lélegezni, de maga ezt jobban tudja, Petra nővér… Aztán tovább fiatalodunk, egyre ártatlanabb lélekkel megyünk a bálokba, a legények egyre bátortalanabbul közelednek felénk, először még pofon kell vágni őket, amiért ide-oda nyúlkálnak, aztán már nem mernek semmit, már a lopott csókok is elmaradnak, előbb-utóbb a Zsófi is visszakapja a szüzességét, pedig milyen rég elvesztette az istenadta! Azon a éjszakán, amikor a teliholdat majd elfedi a föld a nap elől, és olyan különös vörhenyes fényben dereng a holdtányér, akkor adja vissza neki az a kackiás bajuszú, csíkos trikójú légtornász, aki azzal a cirkusszal érkezik, amelyben egy bánatos és büdös, foszlott bundájú medve is lesz… Mindent tudok előre, Petra nővér, nekem már senki sem tud újat mondani, higgye el…” Tovább peregnek előtte a képek, a forró nyarakból jó szagú tavasz lesz, a fagyos telekből csendes ősz, az embert mámoros boldogság tölti el, hogy minden rossz csak jóra fordulhat, a jövendő rossz után is jó jön, és ez a jó mindig jobb lesz, mint ami korábban volt, mert a világ egyre ártatlanabb, egyre kevesebb benne a gonoszság, bár lehet, hogy ezt csak ő érzi, de mekkora öröm mégis!… Milyen érdekes, olyasféle dolgokat is lát, amiket se a saját szemével, se a tévében nem látott, s amikről nem is mesélt neki senki: látja, amint a nagy háborúban a gáztámadások áldozatainak szájába visszapattan a földről szétroncsolódott tüdejük kihányt, véres masszája, aztán odabent csodás átalakulás során légzőszervük újra egészséges lesz, látja, hogy távoli hadszíntereken legéppuskázott katonák ezrei hevernek a sárban, aztán valami hatalmas, láthatatlan kéz egyszerre gyöngéden fölemeli őket, mint a játék babákat, vigyáz, nehogy fájjon nekik, hisz az imént estek el, friss sebeikből ömlik vagy csak szivárog a vér… és a katonák – most nincs idejük ámuldozni megmenekülésükön – iszkolnak vissza a lövészárkok fedezékébe, mint a nyulak, hogy soha többé elő ne bújjanak onnan, s elmajszolják a feltámadás utáni első cibakot, repes a kérges katonaszívük az örömtől, hogy élve viszontlátják a családjukat, mindegy, milyen soká lesz, mindegy, hogy csak három vagy négy nyár múlva… Aztán, hopp, Joli néni otthon terem, és az édesanyját látja meg a tanító urat. A mama visszaszívja kegyetlen válaszát a tanító úr javaslatára: „Nem, nem taníttathatjuk a Jolit, kell a dolgos kéz idehaza, nehéz időket élünk…” Sose szerette az anyja, de ahogy egyre kisebb lesz, mégiscsak kénytelen többet gondoskodni róla… Jolika lassan már csak mesebeli óriásokat lát, gonosz, elkényeztetett, kevély nővéreket, egy hatalmas, erős istent, az apját, a világ urát, aki egy szikrázó téli reggelen irdatlan, hétmérföldes csizmájában, kegyetlen lapátjával megszentségteleníti a szűz hótakarót, amely pedig oly gyönyörű, hogy örökkön-örökké meg kellene maradnia érintetlenül, az idők végezetéig.

Ámen!

Majd’ megvakul ettől a nagy fényességtől, vakító ez a hó, de mintha már valahogy nem az egész havas udvart látná, hanem csak egy korongnyit a közepéből. Mintha egy kissé görbe, kormos kályhacsövön nézne keresztül…

 

Újév reggelén fél hatkor az ügyeletes nővér egészen picire összetöpörödve, magzati pózban találta Dömök Joli nénit, arcán az üdvözültek mosolyával.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2015-01-01 15:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.