Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Tóth Irén Morci: Mari néni repülni tanul (2. részlet)

 

Klári ügyvéd volt. Védőügyvéd, és otthon áldozat. A férje és az anyja áldozata. A kettejük közötti csaták áldozata. Anyja elviselhetetlen felsőbbrendűség érzetének, és férje pökkhendiségének áldozata. Ez jó. A pókhasú pökkhendi.

 

A pókhasú pökkhendi és a madárcsontú asszony meséje.

 

Mert Klári madárcsontú volt. Mint az anyja. Ugyanazok a vonások, ugyanaz az arc, ha rájuk nézel, mégis más jut róluk eszedbe. Az öreg nem a ráncaitól rideg. Belülről üt ki a bőrén a gonoszság.

Az ő szeme vág. Penge szája csak a saját kegyetlen igazságát mondja. Így él. Így élt túl. Ki tudja mit. Biztosan nem mesélné el senkinek, legfőképp nem a lányainak. Klári lágyra tört. Ívei még ránctalanok, a meghunyászkodás szemében ül. Ilyen a húga is.

 

De Klári legalább ezzel túléli. A húga nem tudta volna. Klári felszabadul a munkában. Kiszabadul otthonról a felsőbbrendű és a pökhendi rabságából. A húga nem tudott hogyan. Ő belehalt volna.

Ezért kellett elhozni Hilda mamát. Mert belehalt volna. Ildi kis rabmadár aranykalitkában. Már rég feladta, kihunyt az a fény a szeméből, amit Klári mindig is irigyelt tőle. Megtörte férje erős akarata. Karakter. Na ja. Ego. Ő létezik, ezért mindenki kussoljon, és legyen meg az ő akarata. Először a munkát adta fel. Nem önszántából, hanem hogy jobban tudja szolgálni az egot. Mert létezik. S ha már igen, akkor minden és mindenki alárendelődik, legfőképp egy feleség. Fele. Az a dolga, hogy kiegészítse. Mindennel. Tulajdonképp úgy kilencven százalékkal, mert aki megismerte, átlátta, hogy nem hogy nem százas, de még tizes sincs talán. Persze nem a tizes listán. Ezt talán egyedül maga képzelte így, de nagyon értett ahhoz, hogyan kell megtörni az akaratot. Mindig a másét. Aztán a papa halála után Hilda mama teljes természetességgel átköltözött hozzá. Mert hozzá lakott közelebb. És mert egyre több mindenre volt szüksége. Ildi először tényleg természetesnek is találta, hiszen az anyja, aki magányos, aki támaszra szorul. Először, aztán már nem tudta, mikor kit is kéne szolgálnia. Az egot, vagy anyát. Odáig jutott, hogy öngyilkos lesz.

 

Nem panaszkodott, nem sírt, nem szólt. Senkinek. Hogy is panaszkodhatna ő, akinek megvan mindene, mindene a legjobb minőségben. Csak élete nincs. Az egyetemen valahogy nem így képzelte. Úgy képzelte, hogy nagy hévvel neki áll a munkának, nevet szerez, és együtt dolgoznak a nővérével. Barátokkal teli életre gondolt. Meg gyerekekkel teli nagy és boldog családra vágyott.

Nem csillogást, hanem vidámságot képzelt magának.

 

Nem az lett. Vidámság nélküli üres csillogás lett belőle.

 

Az egyetlen, ami megvalósult, a gyerek. Csak így, egyesszámban.

 

Öröm volt, amikor a kisbaba rámosolygott, amikor totyogni, beszélni kezdett. Aztán nőtt, és egyre kevésbé lett rá szüksége, s férje egyre inkább maga mellé állította, az ő ellenében. Az ő angyalarcú fiacskáját. Sikerült neki. Az apja egoja az öreganyjától örökölt génekkel keveredve. Kis diktátort nevelt belőle. Újra egyedül maradt a mutogatnivaló csillogásban, az aranykalitkában, két szinten szinte minden, és bármi, ami megvásárolható. Őt is megvásárolták. Az eladónál biztosan anyja neve szerepelt. Férje jó vásárt csinált, nem lázadó rabszolgát vett.

 

Ha akkor Klári véletlen nem hívja fel, talán tényleg meg is teszi.

 

De felhívta. Épp akkor, amikor próbálta elkeverni, feloldani  a gyógyszereket. Nehezen ment, nem oldódtak. Épp arra gondolt, mért nincs a neten recept erre.

 

– Talán melegvíz kellett volna?

 

Csak nézte a kavargó szemcséket, eszébe jutott a hóhullató felrázós mikulásos üvegbúra, és akkor végre sírt. Úgy sírt, mint akkor, mikor Hilda mama egy pofon kíséretében kitépte kezéből, azt ordítva,hogy ilyen szemeteket, giccseket nem akar a házban látni.

 

Rázta az öklét fenyegetően, és közben szállíngózott a hó. Ildi sírt.

 

Úgy sírt, mint amikor a férje kidobta a kiskutyát.

 

– Hogy gondolod, hogy egy állatot hozol a házba? – És hullott a hó odakint.

 

Akkor csörgött a vonalas. Akkor, amikor kavarogtak a hópehelyszemcsék. Amikor nem akart oldódni a fájdalom.

 

Tudta,hogy Klári az. Vonalason szinte csak ő kereste. Így volt jó, így volt megszokott. Az irodából mindig. Mert otthonról Klári sem. Otthon neki is megvolt a saját pökhendi egoja. Érdekes, a két ego mintha soha meg sem próbált volna beszélni egymással. Külön egok voltak. Utálták egymást. Már karácsonykor sem lehetett őket egy asztalhoz ültetni. Az egyetlen amiben egyeztek, az Hilda mama utálata volt. Persze őt nem volt nehéz. Őt mindenki. Őt szeretni lett volna nehéz. Vajon volt valaha valaki, aki megpróbálta? Már a lányai sem próbálkoztak vele, már gyerekkorukban feladták.

 

Néha anyáknapja körül talán még alsóban volt egy kis fellángolás, de hamar letörte, mint egy lázadást. Ma így mondanák, ridegtartáson nevelte őket.

 

Felveszi, határozta el. Csak elbúcsúzik, mintha elutazna. Annyit kibír még sírás nélkül.

 

– Szia. Mi újság?  de már csuklott is el a hangja.

  
  

Megjelent: 2014-12-31 15:00:00

 

Tóth Irén Morci (Szigetvár 1960) költő, író, festő, jelmezkészítő, a Veranda Művészeti Csoport elnöke és alapító tagja.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.