Keresés a honlapon:

Berecz Ágnes Gabriella: A kilincs

 

H. J-nak

 

1.

 

Halkan csukja be maga mögött az ajtót, mikor kijön a sötét hálószobából, aztán nesztelenül lopakszik ki a nappali meghitt melegéből az előszobába, nehogy felverje az alvókat. Ott felhúzza nehéz csizmáját, aminek hideg a belseje, de tapasztalatból tudja, hogy ez még mindig jobb, mint papucsban fagyoskodni a konyhakövön.

A konyhában már villanyt gyújt. Mint mindig, legelőször a zománcos tejeslábost veszi elő, és egyúttal bekapcsolja a konyhaszekrény tetején lévő rádiót is. Kellemes filmzene szól. Nem ugrik be neki, hogy melyik film zenéje, de ismeri és elkezd rá dudorászni.

Kiveszi a tejet a hűtőből. Hideg a tejeszacskó, hideg az edény füle is, hát gyors mozdulatokkal gyújtja meg a lángot.

- Kedves hallgatóink! Pontos időjelzést adunk. Négy óra következik. Pik-pik-pik-pik-pik, négy óra. Híreket mondunk.

Abbahagyja a dudorászást, a rádióra figyel.

- A mai napra várható legmagasabb hőmérséklet mínusz négy fok. Újabb havazásra nem kell számítanunk.

- Nem baj, már így is szép fehér minden, legalább ma nem kell havat lapátolni - feleli gondolatban a bemondónak.

Ekkor tűnik fel neki, hogy rossz hírt most nem is mondtak be.

- Nagyon helyes, december 24-én ne is történjen semmilyen szörnyűség!

Élvezettel kortyolja a forró tejet. Újra zene szól, ezúttal is a hideg hajnalhoz illő lágy dallamok. Gyorsan kiöblíti az edényeket. Mielőtt kikapcsolja a rádiót, még felcsavarja a fűtést, hogy jól felmelegedjen a konyha, mire felkel a család.

Kabátot, sapkát, sálat húz, a kesztyűjét a kezében fogva lép ki az udvarra.

Csillagos, holdas, dermesztő éjszaka van még. Az öreg kutya ráérősen kászálódik ki a házából a gazdáját üdvözölni, látszik rajta, hogy most ébredt fel. A gazda megsimogatja a kutya bozontos fejét.

- Jó reggelt! Na, mi van, hétalvó? Bújj vissza gyorsan! Aludj még egy kicsit!

Hátramegy a fészerhez, kihozza a karácsonyfát. Már tegnap befaragta a talpba, most odakészíti a teraszra. A gyerekek majd beviszik és feldíszítik mire hazajön a munkából. A felesége meg addigra megsüti a bejglit. Erre elég csak gondolni is, összefut a nyál a szájában, a mákosat nagyon szereti.

Amint a kertkapu felé lépdel, csizmája alatt hangosan csikorog az összefagyott hó. Az utcájukban még sehol semmi fény, a házak mind sötétek. Az úttestet hóbuckák szegélyezik. Semmi nesz, még a kóbor kutyák szokásos vonyítását sem hallani.

- Szegények - gondolja - talán behúzódtak valami meleg helyre. Mélyeket szippant a hideg levegőből, szaporán szedi a lábát. A sarkon túl, a távolban apró fényt lát pislákolni. Tudja, hogy az orvosi rendelő lámpája az. Hamarosan oda is ér. Onnan már nincs messze a főút.

Üres a buszmegálló. A kis várakozóbódé tetején vastag hópaplan, az utcai lámpa gyér fényében éppen csak megcsillan az üvegfala. Beáll alá, pedig most nem is fúj a szél. A kesztyűjét zsebre téve az órájára pillant. Még jó pár perc, mire ideér a busz.

Cigarettára gyújt. A gondolatai még otthon járnak. Szép karácsony lesz az idei. Mindenki jól van és jókedvű. Felnőtt gyermekeik élvezik a szünidőt, az egyetemi vizsgaidőszakra majd csak az ünnep után gondolnak. A felesége már napok óta szabadságon van, otthon tesz-vesz. Nagyon készülődik valami meglepetéssel. Ahogy erre gondol, csak úgy belül elmosolyodik.

- Azt hiszi, nem vettem észre, hogy mikor hazaérek, mindig épp akkor pakolja el a varrógépet?

Aztán már a teendői járnak a fejében.

A vállalati konyhán, ahol dolgozik, ma csak nyolcvan főre főz. A szokásos adag harmada, szabadságon vannak az emberek. Aki ma bent lesz, az se fog dolgozni, beszélgetni fognak a karácsonyról. Jól ismeri őket, már több mint harminc éve főz rájuk. Tegnap a lányok szépen feldíszítették az éttermet, minden asztalra fenyőgallyat, fagyöngyöt, gyertyát raktak. Már a reggelinél is biztos jó hangulat lesz.

Egy pillanatig megint hazagondol. A mai vacsora kész, csak be kell tenni a sütőbe. Holnap, mint minden karácsonykor a sógorék jönnek ebédre, ahhoz is minden elő van készítve.

Miután eltapossa a csikket, felhúzza a kesztyűjét. Kezd fázni. A busz lámpájának a mozgásáról látja, hogy lassan kanyarodik, nyilván csúszik az út. Alig van hangja, mikor a megállóba ér. Szokás szerint csak az első ajtó nyílik ki.

- Jó reggelt, Jani bá´ - köszön a fiatal sofőr - Ma is dolgozik?

- Csak kettőig. És te?

- Délután leállunk. Azért magát még visszahozom!

Nincs más a buszon, hát beszélgetnek. Ki hogy van a faluban. Gyorsan elmegy az a negyedóra mire az üzem elé érnek.

Eta néni, a portásnő alig valamivel idősebb nála, csak a lomha mozgása miatt tűnik jóval öregebbnek. Amint meglátja, már tápászkodik is a konyha kulcsaiért.

A portásfülkében fülledt meleg van. Váltanak pár szót, rákezdenek a szokásos évődésükre:

- Janikám, jó erős kávét főzz, mert nagyon álmos vagyok!

- Csak nem nagy hancúrozás volt az éjjel?

- Jaj, ne bosszantsál! Jóska a munkából jövet lekéste a vonatot. A késői, debreceni buszra kellett várnia. Éjfélkor jött csak meg, már azt hittem, valami baj érte.

- Gyere csak át, tíz perc múlva kész a kávé. Süssek tojást?

- Nem, köszönöm. Hoztam hazulról reggelit.

Átsétál a sötét gyárépületek között, a rádióban hallott zenét dudorászva állapítja meg, hogy a lámpák alatt a hó kékes színt ölt. …de melyik filmből is van ez a dallam?

Az étkező épületének súlyos vasajtaját sarkig kitárja, kitámasztja az ott heverő féltéglával.

 

 

 

2.

 

Gyorsan telik a délelőtt. A konyhán szól a rádió, neki közben jár a keze. Mikor már az összes tölteléket becsavarta káposztalevelekbe, csak akkor tart szünetet. Kimegy a folyosóra. Ott is jó meleg van és világos. Az ablak alatt egy kiszuperált hűtőltáda áll, arra szokott felülni cigizni. A háta mögött még hallja a lengőajtó csukódását: dam-dam, és hirtelen rossz érzés fogja el tőle. Míg rágyújt, meredten néz a lengőajtóra, töpreng, vajon miért ment el ilyen hirtelen a jó kedve. Abbahagyja a dudorászást.

A szemközti irodából kijön egy kollegina. Köszönnek egymásnak, aztán a távolodó hölgy után bámul, megcsodálja vékony bokáját. Leveri a cigijéről a hamut. Megint a lengőajtóra mered. Furcsa, rosszkedve lett, de mitől?

A lift felől lépteket hall. Segédmunkások hoznak fel pár karton ásványvizet az ebédlőbe. Meg is szólítják:

- Jani! Mi lesz az ebéd?

- Ratyli - veti be a szokásos tréfát.

- Az meg mi? - kérdezik zavarodottan, mire ő, mint mindig, azt feleli:

- Ha én azt tudnám!

A srácok nevetgélve mennek tovább, a lengőajtó ismét csapkod egy darabig, dam-dam, aztán végleg becsukódik.

Újabb cigire gyújt.

És akkor egyszer csak eszébe jut.

 

Kicsi volt még, talán három-négy éves. Arra ébredt, hogy fázik. A szobában sötét volt. Abban a pillanatban tudta, hogy az anyja megint bezárta. Ült a díványon. A hideg utcáról gyér fények szűrődtek be. Az ablakra bámult. Felmászhatna az előtte álló, fakó sárga, szakadt huzatú székre, de tudta, hogy hiába is nézne ki a koszos üvegen, nincs semmi látnivaló.

Aztán az ajtóra tévedt a tekintete, amin már csak elvétve akadt egy-egy festékfolt. Elég rozoga volt az ajtó, de tudta, hogy nem bírja kinyitni. Elsírta magát. Kicsi öklével dörgölte a szemét, hosszú percekig hüppögött.

- Anya! Anya! - Aztán elfogytak a könnyei. Nagy nehezen lemászott a díványról. Felmászott a hokedlire. Néha az anyja szokott az asztalon hagyni egy kis kenyeret vagy egy almát. Most semmi nem volt a viaszosvászon abroszon, csak a délről ott maradt koszos tányérok. Megint sírva fakadt. Az ajtóhoz ment. A kilincs után kapaszkodott, de nem érte fel. Visszament a díványhoz. Valamiben megbotlott. Leült a padlóra. Mellette, a földön pár öreg játékkocka hevert, azokkal kezdett el játszani.

Hogy mit csinált aztán, mivel játszott, arra már nem emlékszik.

Most, amint ötvenévesen itt ül, rádiót hallgat és nézi a játékosan himbálózó lengőajtót, most is görcsbe rándul a gyomra a sötétségtől, a félelemtől, a hidegtől. Csak arra emlékszik, hogy többször az ajtóhoz ment, nyújtózkodott a kilincs után. Még most is érzi, amit akkor: ha felérné a kilincset, Anya ott lenne.

Anya, aki ezen a rettenetes napon, éppúgy, mint azután is sokszor, a környékbeli kocsmákat járta végig, hogy hazahozza a férjét.

Nincs fényképe magáról, így csak elképzelni tudja, milyen kisfiú lehetett akkor. Még arra emlékszik, hogy később mégiscsak odament az ablakhoz. A szemközti ház ablakában nagy fényességet látott. Erre a képre pontosan emlékszik.

Ebből tudja, hogy karácsonyeste volt.

 

 

 

3.

 

- János! Jöjjön gyorsan, telefonja van!

Gyorsan elnyomja a cigijét, sietve az irodába lép, majd pár mondat után leteszi a kagylót.

- Maga aztán jól lerázta a barátját! - mondja kuncogva a titkárnő, és a szomszéd asztalon álló kis karácsonyfa mellől szaloncukorral kínálja.

- Zselés - mondja - markoljon bele!

- Köszönöm, szeretem. Nem a barátom volt, hanem az asztalos. Tudja! Meséltem, hogy mit kap a családom.

- Ja, igen! Elkészült?

- El. Nagyon klassz ember ez az asztalos. Azt mondta, idehozza és leteszi a portán, hogy ne kelljen érte mennem.

- Hű, tényleg rendes tőle! Akkor leszólok Etának, hogy engedje be. Vagy mindenképp le kell mennie?

- Nem. Már kifizettem. Ha Eta átveszi, az jó. Hát ennek most nagyon örülök! Így egy órával előbb hazaérek!

- Aztán majd mondja el, milyen lett!

- Jó! És köszönöm! Na, megyek vissza dolgozni, mert még kifut a tejszínhab!

A következő cigiszünetet akkor tartja, amikor már túl van a mosogatáson is. Elégedetten kavarja át az ételt, hagyja még kis lángon rotyogni.

A rádióban Máté Péter énekel, még mindig nagyon szereti. A jól ismert dalt együtt dúdolja a rádióval, és mielőtt kimegy, fel is hangosítja, hogy a folyosón is lehessen hallani. Ezúttal még ketten állnak a dohányzóhelyen, de ő nem zavartatja magát, felül a hűtőre. A többiek rögtön azt kérdezik, mit főzött? Már kész is van? Hisz még legalább egy óra van az ebédidőig! Nem akarna átjönni a gazdasági osztályra? Szívesen látják, épp az ünnepre koccintanak. Szóljon a büfés lányoknak is! Nem szabadkozik.

- Szívesen átmegyünk!

Visszamegy a konyhába, kikapcsolja a rádiót. Készült ajándékkal, hiszen minden évben meghívják. Előveszi a szekrényből a hatalmas tál tepertős pogácsát, magával viszi. A lányok, akik tálalni szoktak, örömmel vele tartanak. A tágas irodába lépve rögtön elvegyülnek a társaságban.

Érezhetően felszabadult, jó hangulat van, az emberek pezsgőspohárral a kezükben beszélgetnek.

Mikor meglátják, őt is rögtön megkínálják, azt viszont elhárítja.

- Nincs egy kis üdítőtök?

- Van, de ne légy ünneprontó! Igyál egy kortyot!

- Nem, köszönöm! - válaszolja.

- Kocsival vagy?

- Nem, de nem iszom szeszesitalt.

- Egy kis pezsgőt se? Van borunk is.

- Kösz, azt se.

- Akkor mit iszol?

- Tejet, ha van - mondja. Azt hiszik, tréfál, a körülötte állók jót derülnek rajta.

- Van még tojáslikőrünk is, nagyon finom, azt igyál!

- Kösz, a kóla jó lesz.

Töltenek neki egy nagy pohárral, aztán az osztályvezetővel kezd beszélgetni. Negyvenes, szimpatikus ember, nemrég jött a céghez. A gyerekeiről mesél, aztán megkérdi:

- Soha nem is ittál?

- Nem.

- Ez valami fogadalom?

- Olyasmi. Tudod, apám nagyon ivott…

- Hát, az biztos szörnyű lehetett. És megkérdezhetem, hogy miért ivott?

- Nem mindegy? - kérdez vissza vállat vonva - Sosem kérdeztem tőle. Mindenképp akaratgyengeség. Nem így van?

- De, igazad van. És általában a gyerekeknek a legszörnyűbb.

- Hát nem volt vidám dolog! Anyám is nagyon szenvedett tőle. Volt olyan karácsonyunk is, hogy az apám a tűzhelyen törte ripityára a konyhaszéket.

- Most is iszik?

- Nem, már rég meghalt - mondja, aztán gyorsan eltereli a szót a kényes témáról.

Később másokkal is beszélget, meghallgatja, ki mit vett a gyerekének, hová dugta el. Többen megtárgyalják vele az otthoni ünnepi menüt. A kolléganőinek láthatóan jól esik, amikor kijelenti, hogy a háziasszonyok gyakran jobban főznek, mint a szakácsok. A fiatalabb lányok meg azon élcelődnek, milyen jó is lehet otthon egy saját szakács.

 

 

 

4.

 

Mindent elrámolt már. Teljes rend és tisztaság van a konyhában. Indulni készül. Csak egy műanyag doboz van még az asztalon, benne pár szem pogácsa, ezt beadja a portára. Felhúzza a kabátját, sapkáját. A kesztyűjét még nem. Kikapcsolja a rádiót, eloltja a villanyt, bezárja az ajtót. Kilépve rögtön rágyújt.

- Jé, szállingózik a hó! Pedig azt mondták, nem fog esni.

Felnéz és megállapítja, hogy nem komoly felhők ezek. A gyárépületek között áthaladva nagy hóbuckán akad meg a tekintete. Ezt nem is látta reggel. Persze, mert még sötét volt. Nem is hóbucka. Inkább amolyan kis kerítés, hóból. Keskeny a járda, nem volt hová lapátolni a havat.

Gyerekkorában a barátaival ők is építettek ilyet. Emlékszik. Arra is, hogy mikor.

 

Szakadt a hó. Abban az évben először, épp karácsony napján. Délelőtt az összes gyerek kint játszott az utcán. Most felrémlik, hogy tőlük pár házzal feljebb egy nagy, üres telek volt, ott építettek hóból falakat, hogy a hógolyózápor elől legyen hová elbújni. Délben kimelegedve futott haza. Épp csak betette maga mögött az előszobaajtót, berontott a nagyszobába:

- Anya, mikor eszünk? - de abban a pillanatban el is feledkezett az éhségéről. Szinte a lélegzete is elállt, mert az asztalon épp akkor hajlott rá a csomagolópapír egy gyönyörű kisvasútra.

- Ez az unokatesódé - mondta az anyja - holnap, ha jönnek, már nem akarok a csomagolással bíbelődni. Addig teríts meg, mindjárt jövök.

- Jó - felelte. Nyelt egy nagyot, még egy pillantást vetve a csillagszórómintás csomagolópapírra, aztán, mint akit már nem is érdekel a dolog, átnedvesedett kabátját, sapkáját egy szék támlájára terítette és a kályha közelébe húzta száradni.

Délután megint kint játszott a többiekkel. Már nem tudná felidézni annak a fiúnak az arcát, aki odaszólt neki:

- Jancsi! Jön apukád!

Ő még elhajította a kezében lévő hógolyót, elhajolt egy másik elől, aztán rohant az apja elé. Az összekócolta a vizes haját és azt mondta:

- Hol a sapkád? Majd hallgathatsz anyádtól!

- Á, nem érdekes - felelte. Nem tette hozzá, hogy „Anyától sose félek, csak tőled”, mert mikor aggodalmasan az apja arcába nézett, örömmel látta, hogy ma nem ivott.

Együtt mentek haza. A konyhában jó meleg volt. Az anyja nem szidta össze, csak amikor megfogta a hideg kezét, akkor kérdezte fejcsóválva:

- Megint kesztyű nélkül hógolyóztál?

- De Anya! Azt nem lehet kesztyűben!

Süti is volt meg ezüstpapíros szaloncukor is. Vacsora után bementek a nagyszobába. A karácsonyfa alatt rögtön észrevette a csillagszórómintás csomagot, és mikor az anyja cinkos mosollyal átadta neki, ő hitetlenkedve nézte és olyan boldog volt, mint még soha. A csillogó zöld-fekete mozdonyhoz kis tehervagonok is voltak és pár perc múlva már körbe-körbe gurultak a szőnyegen. Gyönyörű volt! Talán zakatolt is az a kisvonat! Biztosan zakatolt! Hogy a hangja megőrizze azt az estét. Gyermekkora legszebb karácsonyestéjét.

 

 

 

5.

 

Dudorászik az utcán, pár lépés után azonban elhallgat, megáll, a csomagját leteszi a földre.

- Hű, de nehéz! Megkérhettem volna az asztalost, hogy szállítsa ki, biztos belefért volna neki. Na de most már mindegy.

Megfeszül a karja a vastag kabátban, amint újra felemeli. Hosszú lépésekkel halad. Mélyeket lélegzik:

- Csak egyenletesen!

Az utcán most elég sokan járnak, a többség nagy szatyrokkal. A túloldalon két kisgyerek kergetőzik. Szíve szerint rászólna az anyjukra, jöjjenek át ide, ne a kocsma előtt sétáljon a gyerekekkel! Ne legyen mindegy, hogy mit látnak! Ő tudja!

Karácsony. Mi minden jut az ember eszébe! A gyerekeknek szól? Sokan azt mondják. A mesék meg az ajándékok miatt. De ez nem így van. A felnőtteknek is szól. A felnőttek szeretete másmilyen mint a gyermekeké. A régi kultúrákban az embereknek biztosan sok másféle ünnepük is volt. Miért a karácsony lett a legfontosabb? A kereszténység üdvözülés-tanai miatt? Nem, nem. Az újszülött miatt. A rádióban egyszer azt hallotta, hogy „a csecsemő tökéletessége az emberek többségének a közös nevezője”. Melyik műsorban is volt? Nem jut eszébe, de mindegy is. Emlékszik, akkor furcsa megfogalmazásnak találta. Azóta viszont többször végiggondolta.

- Talán karácsonykor nem is a megváltást ünnepeljük, hanem inkább a „közös nevezőnket”. Azt a megegyezést, hogy az egymás iránti szeretetünk akkor jó, ha az olyan, mint amit a csecsemők iránt érzünk. Ha ugyanolyan önzetlenséggel tudunk egymásra nézni. Hát ezért a karácsony! Nem a kisded ártatlansága, hanem a mi tiszta tekintetünk ünnepelendő. Az a tekintet, amellyel arra a pici lélekre nézünk.

- Ezt elmondom este a gyerekeknek - gondolja, aztán meg azt, hogy mégse, mert hiába huszonévesek, még nem értenék. Pár év múlva meg maguktól is rájönnek.

Nehéz a csomag. Egész elgémberedett a karja. Átveszi a másik kezébe. Már nincs messze a megálló, ott leteheti. Megdörgöli elfáradt karizmait. Arra gondol, ha majd a falujukban leszáll, a házig még többet kell cipelni. Nem baj, valahogy majd csak hazaér vele.

Míg rágyújt, a gyufa sercegése felett is a csomagot szemléli. Indulás előtt már belepillantott: szépen megcsinálták! Pont olyan lett, amilyenre kérte.

Egy évvel ezelőtt rendelte meg. Tavaly, a két ünnep között a feleségével és a gyerekekkel mentek a városi moziba, mikor a lakberendezési áruház kirakatában meglátták a faragott betlehemet. Sosem fogja elfelejteni az örömüket, a gyermeki lelkesedésüket, ahogy ott álltak és csodálták. Ők sosem voltak vallásosak, ritkán mentek be egy-egy templomba. Nem is gondolta volna, hogy az ilyesmi így megragadja őket! Mindhárman lelkendeztek, hogy ilyen gyönyörűt még életükben nem láttak. A felesége is kipirult arccal kérdezte:

- Jani! Ugye milyen szép?

Húsz éve nem látta ilyennek a felesége arcát! Ez volt az a tekintet, ez az álmélkodó, lelkes kislány-tekintet, ami miatt elhatározta, hogy másnap visszajön, megveszi és elteszi a következő Karácsonyra. Vissza is ment, ám kiderült, hogy nem eladó, csak dekoráció. Most felidézi azt is, hogy milyen rendes volt az asztalos srác, amikor megkérdezte, hogy hajlandó-e egy másolatot készíteni. Rögtön elment vele, jegyzetfüzettel, ceruzával. Felírta a méreteket, lerajzolta a figurákat. Vagy egy órán át tanulmányozta és sok-sok jegyzetet is készített. Szépen megcsinálta!

Mélyet szív a cigarettájába és elégedetten nyugtázza, hogy ilyen volt az a másik is, pont ilyen.

A buszon ülve nem is érezi fáradtnak magát. Most csak úgy belül dúdolgat, a havas tájat figyeli. Ennél szebb karácsonyi dekoráció nem is kell! Rég volt ilyen látvány, mikor az ágakon megülő hó oda is fagy, nem fújja le a szél. Hirtelen az jut eszébe, hogy vajon nem innen származnak-e a népmesék ezüsterdői? A busz ablaküvege hideg, hát elhúzza tőle a homlokát. Az órájára néz. Korán van még, csak gyorsan sötétedik. A fák valahogy világítanak a szürkületben.

Ismerősök szállnak fel. Vált velük pár mondatot, majd mikor leszállnak, mindenki mosolyogva kíván kellemes ünnepeket. Lassan ő is előre kászálódik a nagy csomaggal. Nem hagyja ki, hogy még egy kicsit ne tréfálkozzon a sofőrgyerekkel:

- Te is fiam… ahelyett hogy vadidegenekkel furikáznál, inkább otthon lennél karácsonykor!

- Jani bá´, mi van a csomagban?

- Meglepetés!

- Ne tréfáljon már! Árulja el!

- Titok!

- De Jani bá´! Én tudok titkot tartani!

- Én is! Azért nem árulom el!

Jót nevetnek, aztán persze megmondja, mit takar a vastag kartonpapír. Elköszönnek, leszáll. A busz hangtalanul továbbgördül. Ő még ott áll egy darabig, elszív egy fél cigarettát, aztán húzza a kesztyűjét, nekirugaszkodik a súlyos csomagnak. Egy vidám hangra kapja fel a fejét:

- Mit tetszik cipelni? Segíthetek hazavinni? - Öreg barátnője áll meg mellette a fehér Seatjával s néz ki mosolyogva az ablakon. Soha jobbkor! A házuk elé érve nem száll ki azonnal, még beszélgetnek egy kicsit. A családjukról, a munkájukról esik szó, azután gyermekké válnak és találgatják, vajon hogy köszönnek egymásnak az angyalok? Nyilván megemelik a glóriájukat amikor összefutnak a havas éjszakában. Úgy nevetnek, hogy el is felejtenek elköszönni egymástól, és míg mosolyogva int a fehér autó után, biztos benne, hogy ez az összenevetés is dísz lesz a mai karácsonyfán.

Halkan zárja be a kertkaput. A teraszra érve óvatosan teszi le a nagy dobozt, észre ne vegyék! A gyerekeket majd csak gyertyagyújtáskor küldi ki a meglepetésért. Bekukucskál az ablakokon. A nappaliban nincs senki, csak a konyhában ég a villany, a felesége épp tálcákat vesz elő.

Megigazítja a csomagot, örömmel nyugtázza, hogy nem látta meg senki.

 

 

 

6.

 

A hajnali zenét dudorászva lép be.

- Szia, Drágám! Mi a baj? - kérdezi, amint rápillant a feleségére - Fáradt vagy?

- Nem, nem, csak izgulok. Mit gondolsz? Fognak örülni az ajándékoknak?

- Biztosan! Ne izgulj! - Közben a sütőhöz lép. - Hogy áll a hús?

- Fél órája tettem be, még ne vedd le a fóliát!

- Jó, nem bántom. Tudsz adni egy pohár tejet?

- Persze. Mi volt a gyárban?

- Minden rendben. A töltött káposzta nagyon ízlett nekik. És itthon?

- Jaj, nagyon viháncoltak a gyerekek, de azért csak feldíszítették a fát. Lemezeket hallgattak, még engem is becibáltak magukhoz táncolni!

- Akkor attól fáradtál ki! - ugratja egy kicsit az asszonyt - Hol vannak?

- Nem vagyok fáradt, tényleg nem! Már öltözködnek. Mehetsz te is fürödni, szerintem egy óra múlva jöhet az angyal.

- Jó, megyek - feleli. Felhajtja a maradék tejet, s futó csókot nyom a felesége hajára.

Gyorsan kifolyik a fürdővíz.

- Mióta ismerem, mindig izgul az ajándékok miatt. És mindig feleslegesen. Na, jó, mit cikizem, bennem is van egy kis drukk, valljuk be! Nem is drukk. Csak szeretném már látni az arcukat, mit szólnak a betlehemhez?

- De jó ez a forró víz! - sóhajt, és jólesően merül bele a vízbe

 

 

 

7.

 

Pár óra múlva a kedvenc foteljában ül. A szobában félhomály van, csak a karácsonyfa és a TV fényei villognak. Filmet néznek. Együtt.

A gyerekek vették az anyjuknak, aranyos kis vígjáték. A neje törölgeti is a könnyeit, úgy nevet, kamasz fia is kuncog, szokás szerint elterpeszkedve a heverőn. A nagylány a szőnyegen ül az öccse lábának támaszkodva. Egyszer csak hátrafordul az apjához:

- Ugye tetszik?

- Tetszik! - bólint a lánya felé, és arra gondol, nagyon is tetszik. Nem csak a film.

A faragott betlehem jól mutat a fa alatt, és most az jut eszébe, amit az asztalos mondott, „kérem, ez minőség!”. Igen, ez az.

Ő nem a filmet nézi. Körbenéz a családján, a karácsonyfán… Minőség. Minőség az, ahogyan a felesége meghatódott. Minőség az, ahogy a gyerekei a nyakába ugrottak. A szeretet a minőség.

Telt szívvel nézi őket. Hál´isten, ő eddig minden ajtót nyitva tudott tartani a számukra. Nekik ezután sem kell sírva kapaszkodni a kilincsekért. Amíg ő él, soha!

Béke van.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-12-23 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.