Videó

Az Irodalmi Jelen / Csornyij Dávid videója




Keresés a honlapon:


Gáspár Ferenc: Patthelyzet

 

– Ide figyeljen, meddig akar még itt ücsörögni?

– Csak amíg az amerikai. Csak addig. Egy perccel sem tovább.

– Megőrült? Meg akar halni?

– Nem akarok. De amíg az "ami" itt ül, addig én is.

– És ha addig itt marad, amíg szét nem lövik a seggét? Akkor is megvárja?

– Akkor is. Muszáj.

Kristóf Z. Tibor először a földre nézett, majd felfelé, az égre. „Csak semmi teatralitás” – intette magát. „Legalább én maradjak meg természetesnek.”

Kristóf Z. titkon azt remélte, így majd életben marad. „Ha nem ragad el a hülyék pátosza.”

A szerbek már reggel óta lőttek, kisebb szünetekkel. A Milicevic téren a nap már belevéste magát a kolostor kövei közé, a levegőben kísértetek rángatóztak.

„Hallucinálok” – gondolta Kristóf Z. „De mit is... na, persze.”

– Miért muszáj? – fordult az őrnagyhoz. Az őrnagy a magyar utászokkal érkezett ide, s a Száva mellett olyan bátran viselkedett, hogy áthelyezték tapasztalatcserére a kék sisakosokhoz.

– Szóval, miért muszáj addig várni, míg szilánkosra nem operálják a valagát? – Kristóf Z. szerette a barokkos költői képeket, és minden félelme ellenére – vagy éppen azért –, igyekezett olyan nagyvonalúan fogalmazni, mintha mondjuk, a Vörösmarty téren ücsörögne Budapesten, egy korsó sör mellett.

– Csak.

Kristóf Z. elfordította a fejét, de a másik utánanyúlt. Megfogta az inge ujját.

– Csak azért ülök itt, mert olyan gyönyörű rúzsa van a pincérnőnek. Ha akarja, elmesélem.

– Ne etessen, Bástya elvtárs. Maga azért ül itt, mert fél, hogy ez az ismeretlen amerikai, mikor majd bemegy a kedvenc kocsmájába, vagy a klubjába otthon, Michingenben, hogy golfozzon egy jót, a Jockey haverja majd azt mondja majd magáról, azt meséli a tátott szájjal bámuló Walt Disney agyú haveroknak, hogy volt ám ott Dubrovnikban egy magyar őrnagy, de beszart. Pedig olyan ritkán lőttek a komitácsik, hogy napozni lehetett volna a Placán! Én ittam a whiskymet, és nyugodtan vártam a mentesítő ejtőernyős deszantot. A magyar meg beszart, és elfutott. De lehet, hogy nem is magyar volt, hanem román. Valami Bukarestből jött, vagy Budapestről? Már nem emlékszem pontosan. Ezt mondja majd és nagyot szív a cigijéből. Azok meg majd röhögnek, a hátát csapdossák, meg a vállát, és örülnek, hogy ilyen fasza gyerek az ő alesük, és nem olyan, mint az a vadkeleti ismeretlen, az őskommunista, ruszki bérenc, aki még egy normális lövöldözést sem látott, s az első durranásoktól remegni kezd a térde! Rendelnek majd neki egy italt, még egyszer elmeséltetik maguknak az egzotikus közép - európai barbár katonát, aztán megbökik a kalapjukat és hazamennek, mert estére még maradt egy kis szántogatás a traktorral a rancson. Ettől fél. Ettől fél?

Az őrnagy nem tudott felelni, mert egy gránát közvetlenül mellettük csapódott be, pontosabban néhány méterrel odébb, az Onofrino kút közelében. A Placán, ahol nem is olyan rég a turisták színes tengere hullámzott, árusok kiabáltak és az ember válogathatott a presszók és a vendéglők között; a híres dubrovniki Placán most csak egyetlenegy presszó árválkodott. Ki tudja, mire számíthatott a tulajdonos, hiszen a két tiszten és az újságírón kívül nem igen várhatott újabb vendégeket. Ha csak nem a szerbeket várta, de erről a feltételezésről még a közép – európai népeket felületesen ismerő amerikai is azt mondta volna: stupidity!

Felszállt a füst, a szomszéd asztalnál a jenki vigyorogva ücsörgött, és csak intett a kezével.

– Well, well, well; Óh, well, well, well. – A jenki énekelt.

– A rúzs miatt. Az mindennél fontosabb nekem.

Kristóf tűnődve bámulta. Úgy érezte az előbb egy életre kidumálta magát. El kellene innen tűnni. Még mielőtt agyonlőnének.

– Tudja mit – mondta hirtelen. – ha már patt helyzet van, mesélje el! Úgysem tudnánk hová elmenni innét!

– Régen történt - mondta az őrnagy. – Különben, szerintem ő is fél.

– Az amerikai? Lehet.

– Mindenki fél. Ő is meg én is. Csak én a pincérnő miatt maradok. Ő meg a hősiesség miatt. Ez a különbség kettőnk között.

– Ne fárasszon, mert mindjárt elbőgöm magam. Inkább meséljen.

– Ha olyan nagyon akarja...

A teret most több robbanás rázta meg egymás után. A kút hirtelen eltűnt, mintha egy ismeretlen erő a föld alá rántotta volna, s néhány eltévedt flaszter egészen a közelükben csapódott le. Égett szagot éreztek. A pincérnő egy pillanatra kitekintett az ajtón, a jenki magához intette.

– Látja, milyen szép a rúzsa, firkászkám?

– Föláll tőle mi?

– Szeretem ezt az országot. Sokat utazgattam itt, mikor még egyben volt – és kört írt le a kezével. – Egyszer Mosztárban is jártunk. Nem, kétszer. Nagyon furcsa volt. De érdekli magát egyáltalán?

– Csupa fül vagyok tábornokom. Kristóf Z. már százszor elátkozta azt a napot, mikor a horvátországi tudósítások mellett döntött. Mehetett volna jobb helyre is, ám Kristóf Z. anyja szenttamási szerb volt, s úgy érezte, nem maradhat teljesen kívülálló. Azóta ezerszer is a falba verte a fejét, de ez a mai nap itt az ősi Raguza főterén a többinél is rémesebbnek ígérkezett. Volt valami földöntúli abban, hogy csak hárman ültek itt, a két katona és ő, és minden üzlet zárva, hiszen lőnek a szerbek, csak ez az egy presszó, és benn a kirúzsozott szájú lány. Mintha kifejezetten nekik rúzsozta volna ki magát.

– Először egy kis csapattal jártunk Mosztárban. Iskolatársak voltunk, és mindenki hozta a barátnőjét, de még sose éltünk így, egy sátorba összezárva. Jó nagy sátor volt, az igaz, mégis gyakran összezördültünk. Egyszer valami apróság miatt káromkodni kezdett velem a barátom. Kicsit meglöktem, és ő elesett. Bele a sátorkaróba. Csak a gyors orvosi segítség mentette meg az életét. Utána napokig kerengtünk a Mosztár alatti mezőn, a sátrak előtt, mint a szélütöttek. Átkozott egy hely az, firkászkám, higgye el.

– A barátjával mi lett?

– Összevarrták. Aztán tolókocsi. Itthon azt mondtuk, véletlenül történt. De a családja azóta sem áll szóba velem. Két évvel később újra elutaztunk oda. Kicsit szorongtam az emlékek miatt, de úgy tűnt nincs miért. Magánháznál laktunk, bár csak Trabantunk volt. Pontosabban nem is nekem, hanem a barátomnak. Azzal jöttünk négyen.

– Egyik nap ők elmentek valahová. Én és Lujzi – így hívták a szerelmem – kerestük őket, de nem találtuk. Az egyik téren állt egy datolyapálma. Gondoltam, ráírjuk egy papírra, hogy két óra múlva itt leszünk. De nem volt más íróeszköz, csak a Lujzi vörös rúzsa. Azzal firkáltunk egy cetlire, és kitűztük a pálma oldalára. Alig sétáltunk egy kicsit odébb, máris embertömeg vette körül a tacepaot. Egyre többen és többen álltak ott, és oly hangosan kiabáltak, hogy végül már nem mertünk odamenni. Még a megadott időben, két óra múlva is ott rikácsoltak a helybeliek, talán azt hitték, valami szörnyű külföldi terrorista szervezet, valami sohasem hallott Vörös Október ragasztotta ide ezt a papírt egy rémes egzotikus és érthetetlen nyelven, melyet csak ők értenek, de az biztos, hogy ezzel nagy vészt hoznak a városka lakóira… El is mehettünk volna, mert közben megleltük a barátainkat, Lujzi azonban nagyon izgatottan viselkedett. Még sohasem láttam ilyennek. Kihúzta magát, apró kebleit kifeszítette, tükröt vett elő és a rúzst. Mintha díszlépésben menne, úgy tartott a tömeg felé. A tűzvörös irónt a feje fölé emelte, akár egy fáklyát. Mindenki elhallgatott, mikor odaért a pálmafához. Teátrális mozdulatokkal kifestette a száját, majd néhányszor a fára szögezett papír felé bökött. Ugyanígy mutatta meg a hátizsákját, meg minket is. Hamarosan kitört a felszabadult nevetés. A félreértés tisztázódott, s barátnőmet a vállukra emelték, és mint valami győzelmi zászlót, úgy hordozták körbe a városban. Fölszaladtak vele az öreg hídra, és Lujzi felajánlotta az egyik mosztárinak, hogy megkapja a rúzsát, ha beugrik a sebes Neretvába. Ne higgye, hogy ez csak afféle női szeszély volt. A folyóba amúgy is ugráltak, pénzért. Amolyan turistacsalogató látványosság számba ment a több mint harmincméternyi mélységbe való zuhanás. Most tízen jelentkeztek egyszerre! Végül kisorsolták az ugrót és az apró termetű nyertes szinte viháncolt örömében. Rövidre fogva: nagy ünnepség kezdődött, alig tudtunk másnap megszabadulni tőlük és elindulni Jajce irányába. A hegyek közt hideg és nyirkos éghajlat köszöntött ránk és… veszekedések. Mintha a két évvel ezelőtti idő tért volna vissza. S nem csak a másik párral balhéztunk, hanem mi ketten is, egymás között.

Budapesten szó nélkül váltunk el, s csak egy év múlva láttam újból a volt szerelmem. Egy téren ácsorgott, és lassan, elmélázva fújta a cigarettája füstjét. De a szája már nem volt kirúzsozva.

Szóval ugyanolyan színű rúzs volt, mint ennek itt. Azóta sem láttam hasonlót. Na. Ezért ülök itt, nem a hősiesség miatt.

Kristóf Z. bólogatott, bár nem tudta ő mozgatja - e a fejét, vagy valaki más. Kis színes buborékok pattogtak előtte a levegőben, azokon keresztül látta, hogy az amerikai föláll, és feléjük tart. Egyik kezében a poharát tartotta, másikban az üveget.

Krákogott valamit angolul. Közben újabb két lövedék érkezett fülsiketítő durranással.

– Mit mond a jenki, firkászkám?

– Fordítsak?

– Nem csípem a michingeni tájszólást.

– Hát csak azt, hogy azért ül itt, mert tetszik neki a pincérnő rúzsa. Ne gondoljuk, hogy hősi halálra vágyik.

– Ne izéljen, firkászkám! Tényleg ezt mondta?

– Ezt. Meg azt, hogy ne aggódjunk, mert megkezdődött a partraszállás.

– D nap, mi?

– D nap.

Kristóf Z. rágyújtott, és hellyel kínálta az amerikait. Az biccentett és elfogadta. A pincérnő kijött és rájuk villantotta "rúzsos" mosolyát.

Patthelyzet – gondolta Kristóf Z. és már tudta, itt marad. A hőség ekkor kezdett elviselhetetlenné válni.

 

1997, december 30

  
  

Megjelent: 2014-12-17 17:00:00

 

Gáspár Ferenc (Budapest 1957. április 26.) író, újságíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.