Videó

A Vadász Erdész csatornáról




Keresés a honlapon:


Lakatos László kisprózái (Genetika, Teázunk, Révület)

 

Genetika

Nézek. Nézek és hallgatok. Nézek oldalról, s nézek szemből is. Néha kicsit fentről, s néha kicsit, egy egész kicsit lentről. A lényeg az, hogy a kép nem változik! A fejem búbjától a talpamig, pont földig érek! Nem érek fölé, s nem érek alá! Jól van ez így. Mivégről ez az örökség, azt bíz’ nem tudom. Lehet éppen anyai, vagy apai. Emlékezetem szerint minden ősöm földig ért. 

Gyorsan, szinte kapkodva a feleségem nézem. Megnézem bal, majd jobb szemmel, de bíz ő is úgy van ahogy kell. Pont a földig ér!

Mosolyogva nézem kisfiam. Ő visszamosolyog. Sírásra is csak akkor görbül a szájacskája, ha éhes. Remélem, a szüleire hasonlít majd ő is. Hisz nincs is annál fontosabb, hogy pont a földig érjen!

 

Teázunk

Nehezen mondok le az utolsó teafilterről. Kisé már-már nevetséges, hogy mennyire ragaszkodom hozzá. Nem is annyira hozzá, hanem…

Tavaly vettük Horvátországban. Semmi extra. Egyszerű, natúr menta. S mégis!

Lassan fogyasztottuk el. Minden egyes korty egy kis részlete az együtt eltöltött időnek. Egy darabka a nyárból.

Egy kis tenger, sült halak illata (emlékszem nem tudtam, hogy hogyan kell enni azokat az apró halakat).

Kézenfogva andalgó szerelem a kacskaringós utcákon. Lopott csókok, kacagás. Kabócák éneke, simogató szél a tenger felöl.

A felforrt víz bugyogása ránt vissza. Vissza a magyar alföldre. Vissza a kis falumba.

Ólom nehéz kézzel kapcsolom le a gázt. Nézem a gyöngyöző vizet. Szertartásos mozdulattal töltöm a teáskannába. Egyenesen rá, az utolsó filterre. 

 

Révület

Fektemben támadó fekete-fehér emlékképek.

Séta. Cél nélkül. Át a sáros aszfalton, el a templom előtt, ami mindig zárva van. Iszapba fulladt parkon átvágni, vén gesztenyefák árnyékában kicsit megbújni. Gyöngykavics csikorogva húzza össze magát a talpam alatt, mintha sokan lennék. Pedig magam vagyok.

Lassan kiérek a Tisza partjára, ami nem is célom.

Száradó, rothadó levelet sodor a szél. Lehullott levelek borítanak mindent. Kora tavasz van. Nincs még zsivaj, kacagás, csak az ígéretük.

Megyek. Egyik lábam a másik után. „Vajon melyikkel kezdtem lépni?” – Jut eszembe egy buta gondolat. „Vajon mikor megtanultam járni, melyikkel léptem előbb? A jobbal, vagy a ballal. Esetleg szökkentem?” Három kusza, hasztalan gondolat tapodja értelmem határát. Igyekszem figyelmem elterelni róluk.

El a szálló előtt, el a nem túl öreg, de nem is fiatal tölgyek előtt.

Hideg szél szegődik társamul, és lopakodik kabátom alá. Hűvös érintéssel ébreszt révületemből. Őrületemből.

Ébredj ember! Mozdulj hús, izom, csont! Új cél a láthatáron!

Új cél!

  
  

Megjelent: 2014-11-05 17:00:00

 

Lakatos László (1980) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.