Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Vehofsics Erzsébet: Békepercek

 

Tavasz – Indulj el egy úton

 

Indulj el egy úton
Én is egy másikon
Hol egymást találjuk
Egymáshoz se szóljunk”

 

Mint gyermekkoromban annyiszor, lábaimat magam alá húzva ülök a frissen sarjadt, zöld fűben. Felettem a kék ég, előttem a cseresznyevirágzás. Két hatalmas fa. Apám ültette mindkettőt. Festeni sem lehetne rájuk több virágot. Az alsó ágait hosszúra metszette, ne kelljen az unokáknak létráról gyümölcsöt szedni, csak kinyújtják a karjukat, ha eljön az idő. A fekete, ropogós cseresznyék ideje. Most fürtökben, szemmagasságban virágcsokrok, rajtuk méhek zsongnak szorgosan. Kőhajításnyira a tyúkudvar. A vén kakas a szeme sarkából figyeli minden mozdulatom, a tyúkok bátrabbak, alig karnyújtásnyira önfeledten kapirgálnak. Élvezik a tavaszt. Igazuk van. Én is ezt teszem. Dúdolom a dalt, ami már napokkal ezelőtt befészkelte magát a tudatomba.

„Indulj el egy úton…” Szemem akaratlanul is az utat nézi. Fehér murvával felszórt aprócska ösvény. Épp egy kocsi nyomnyi. Ezen indultam sok-sok évvel ezelőtt, ezen térek vissza mindig, amikor békére vágyom. A bástya itt-ott düledezik, a szomszéd szőlőt gaz borítja, a sarki pince oldala bedőlt, a rétet a ház mellett benőtte a galagonya.

 

„Én is egy másikon…” A hegyre vezető ösvényt is elnyelte az erdő. Gyermekként tavasszal azon indultunk ibolyázni. Alig vártuk a jó időt. Ismertünk a hegyen minden fát és bokrot. Minden öreget és fiatalt. Tudtuk, hol kapunk egy almát, hol egy darab kalácsot, melyik kútban a legjobb a víz, melyik réten nő a legfinomabb sóska. Néha a tilalom ellenére felmentünk egészen a szikláikig. Végig a Kályhavállán, aztán a hegyet megkerülve a bányaúton jöttünk haza. A hatalmas sziklaembereket régen elnyelte a bánya, az ibolyát a bozót, a kutak kiszáradtak, az emberek elköltöztek. Ma már nem ismerem egyiket sem, talán csak az utakat.

 

„Hol egymást találjuk…” A szomszéd néni otthon fekszik kiterítve, a másik pár hónapja halt meg. A Hosszú féle birtokot eladták, a falu felőli oldalon már csak osztrákok vannak. Elfordulok a hegytől. Nézem a völgyet, az örökké zöld fenyvest, az utat, ami átvisz a Véndekre. Emlékfoszlányok tolakodnak elő újra. Izgalmas kirándulások a vadnyomokkal teli erdőn, a szamóca íze, a frissen szedett gomba illata, az egészséges félelem. A napozó siklók, akik miatt kilométereket kerültünk, a békák pazar hangversenye.

 

„Egymáshoz se szóljunk…” Ugat a kutya. Idegenek jönnek, majd mennek némán. Köszönés nélkül. Nem hegyi emberek. A hegy íratlan törvénye nem engedi, hogy köszönés nélkül elmenjen valaki a ház előtt. A gyereknek elsőként tanították meg a tiszteletadás szavait. Még ma is azon kapom magam, hogy a városban is előre köszöntöm az embereket.

Dúdolom a dalt. Rágcsálom az apró sóskaleveleket, szólok a kutyának, hogy legyen kicsit csendben, aztán felkelek, tyúkhúrt szedek a tyúkoknak, megölelem apám, s anyám, és elindulok vissza az úton. Azon a másikon.

 

 

Nyár - Egy mosoly

 

Álltunk egymással szemben, édesen mosolyogva. Te szóltál valamit egy érthetetlen, idegen nyelven. Nem tudtam eldönteni, hogy kérdeztél-e, vagy egyszerűen csak szép napot kívántál, valamit mondtál a hőségről, esetleg csak figyelmeztettél, hogy vigyázzak a hallban, - az egyik szófa mögött láttál egy egeret - mert a hanglejtésed annyira idegenszerű volt, hogy nekem nem árult el semmit. A fejemben számtalan gondolat cikázott. Átkoztam magam, amiért a harmadik lecke után abbahagytam az angol tanulást, az oroszt meg hiába magoltam nyolc évig, egy szó sem maradt meg belőle.

A hotelben körülöttünk nagy volt a nyüzsgés - csupa szépség és csillogás, akár egy kacsalábon forgó palota – de mi mégis olyan árván álltunk egymással szemben, mintha az egész világ csak kettőnkből állna. Csak te meg én. Már a tizedik nyelvet kérdezted meg, beszélem-e. Egy félénk mosoly, egy nem. Már éppen nyitottam a szám, hogy szóljak, én csak és kizárólag magyarul beszélek, csupán belekerültem ebbe a hatalmas óriáskerékbe, amit úgy hívnak „nagy utazás” és felettébb röstellem, hogy nem tudok válaszolni a kérdésedre, amikor újra kérdeztél:

- Pa ruszki?

- Nem! No! Nyet! – feleltem tettetett felháborodással, és hagytam, hogy felsorold a világ összes nációját, mint lehetőséget a kommunikációs tabellán, és én mosolyogva mondhassam, hogy nem, no, nyet. Közben azért kibújt belőlem a bennem lakozó boszorkány, mert arra gondoltam, hogy te is csak angolul beszélhetsz az arab mellett, esetleg oroszul egy kicsit, hiszen velük volt tele a szálloda. Akkor meg felesleges ez az egész hercehurca, nem igaz?

Hiába mondtam volna bármit, bármilyen nyelven, hiszen kettőnk között nem mérföldek feszültek, hanem egyenesen az egész univerzum. Ma csak nyelvi, holnap már földrajzi akadály, de egy valami mégis ott maradt közöttünk, ami minden nyelven ugyanazt jelenti. Ott maradt a barátságos mosoly. És ez így van jól.

 

 

Ősz - Most nem is kell több

 

Látom az arcodon, hogy örülsz nekem, és én is ugyanígy érzek. Jó, hogy itt ülünk egy forró teával a kezünkben, a lábunkat magunk alá húzva a kanapén. A testünket átjárja a jóleső melegség. Talán a teától, de az is lehet, hogy valami sokkal különlegesebb dologtól, nem tudom, de talán nem is lényeges.

Tudod, olyan ez, mint amikor belépsz a házba, és mielőtt a cipődet letennéd, leülsz egy kicsit. Csak egy pillanatra megpihenni. Nem fáradtság ez, nem is lustaság, hanem csak egyszerűen örülsz annak, hogy végre valahára otthon vagy, körülötted minden ismerős, mindenhez kötődésed van, minden apró szeglet meleg és barátságos. Jó neked itt.

Megfeledkezel arról, hogy mennyire fáradt is vagy, mennyire fáj a hátad, vagy a lábad, nem nyomasztanak a kifizetetlen számlák, nem aggódsz az anyád várnyomása miatt, nem félsz, hogy miközben sétálsz az utcán, megtámadnak és kirabolnak, nem rettegsz amiatt, hogy mi lesz a gyerekeiddel, ha végeznek az egyetemen. Az sem zavar akkor, hogy esténként holtfáradt vagy és elalszol a híradón, ami egyébként is csak rémhírekkel van tele, nem izgat, hogy elillannak az évek és a szemed körül ráncokat festett az idő. Nem számít semmi. Csak a tea a kezedben, a melegség ott, baloldalt, és az öröm, hogy együtt lehetünk.

 

 

Tél - Emlékszel?

 

Emlékszel? A kályhában lobogott a tűz, a csészében gőzölgött a forralt bor. Ültünk a melegben, sült krumplit ettünk, míg odakinn esett a hó.

Azt mondtam akkor, hogy szeretem az itthoni havat. Furcsán néztél rám, de én csak nevettem. Tudod, itt a hegyen valahogy mindig szebb a hóesés, mint a városban. Valami rejtett ritmusra szédülnek a hópihék ide-oda, néma táncot lejtenek, aztán kényeskedve megágyaznak maguknak a tágas réten, felöltöztetik a fákat, megülnek a cserepeken, vagy éppen az ember arcán, ami aztán úgy csiklandoz, hogy kacagni kell.

Szóval, ültünk a melegben. Beszélgettünk. Valami régen feledett rokonról meséltél. Nem tudtam magam elé idézni az arcát. A szekrényhez siettél akkor, és a fiók mélyéből elővettél egy ütött kopott, poros dobozkát. Évek óta gyűjtögetted múltunk fakuló jeleit, most előhoztad, és az asztalt beborította a képekből rakott tarka mozaik. Fekete-fehér és színes képek, néhol megsárgult, itt-ott fakó. Mindegyik egy történet. Ez itt egy mese, boldog a vége, az ott egy dráma, könnyfakasztó.

Sokáig nézegettük a sárguló fényképeket. Leégett a tűz, kiürült a csésze, ott, a hegyen, abban a szobában velünk volt a múltunk, és egy darabka béke.

 

  
  

Megjelent: 2014-11-03 17:00:00

 

Vehofsics Erzsébet (Tapolca, 1966.)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.