Videó

A Vadász Erdész csatornáról




Keresés a honlapon:


Fredrich Vilmos: Kampec (4. fejezet)

 

Éjjel felébredtem álmomból, pedig sosem szoktam felébredni. Alszom, mint a tej. Anyám szerint egy robbanás se keltene fel, és jaj, ha ő még egyszer az életben úgy tudna aludni, mint fiatal korában!

Talán a padlás miatt történhetett, hogy nem a saját ágyamban alszom. Éjjel két óra lehetett vagy három. Olyan már többször is előfordult, hogy ilyenkor feküdtem le, főleg, ha buliban voltam, vagy elücsörögtem a gép előtt, de hogy ilyenkor keljek fel, olyan még nem. Ütődötten nézegettem körbe, mi legyen, aztán óvatosan leereszkedtem a lépcsőn, összeszorított farpofákkal,mintha beszarni készülnék. Halkan lépkedtem a nyikorgós lécspőn, nem akartam felébreszteni senkit. Úgy terveztem, kiosonok a teraszra és elszívok egy cigit. A saját szobám előtt mentem el olyan nesztelenül, hogy igazán magam is meglepődtem. Lábujjhegyen, kezemben a nyári O’Neil papucsommal, hogy majd a teraszon fölveszem. Már hideg van. Már majdnem tél. Arra gondoltam, hogy ott alszik az ágyamban egy idegen csávó. Annyira idegen, hogy a szavát se értjük.

A mellette lévő szobában meg a húgom. Néha az ő szavát se értem, de az nem zavar. Őt megszoktam, Kingus, el van fogadva, egy darab húg, leendő sztájliszt, bazári majom, médiasztár, ki tudja, mi a franc lesz belőle. Van neki terve. Az életre. Meglepő. Egész nap zizeg, aztán éjjel úgy alszik... úgy... igazából fogalmam sincs, hogy. Van egy rózsaszín mackója,valami hülyegyerektől kapta, akivel járt egy darabig, de szakítottak. Azzal a nyomorult rózsaszín mackóval alszik. Egy hónapja legalábbis még biztos, hogy azzal aludt, tudom, mert megkért, hogy csapjak le egy pókot a szobájában. Fél tőlük. A pókoktól. A szíve éppen össze volt törve, meg lett neki mondva, hogy húzzon a bánatba, majomkodjon a barátnőivel. Vagyis, nem tudom, mit mondhatott neki az a srác, de hát szakítottak. Nem kellesz – talán ezt mondta neki.

És a kicsi Kinga nincs ahhoz szokva, hogy ő nem kell. Ő mindig mindenhol nagyonis kell. Ettől aztán még szerelmesebb lett abba a gyerekbe, és a rózsaszín mackó ott hevert az ágyában, műanyag szemmel a plafont nézte, amikor én éjjel, csakis a Kingus kedvéért legyilkoltam egy szerencsétlen kaszáspókot. Tényleg az összes pók közül a legegyszerűbb fajta. A légynek se árt, mondhatnám, ha nem ártana a légynek, mert gondolom, a kaszáspók is megeszi a legyet, ahogy a többi pók, de mondjuk ebben sem vagyok biztos. Lehet, hogy mást eszik. Mindenesetre, fel sem tudom fogni, miért kell tőle félni. Csajoknál sok ilyen van. Pókiszony. Például. Meg rózsaszín mackó imádat. Meg terv az életre.

Leértem végre a földszintre, anyámék sem ébredtek fel. Miért is ébrednének, talán éjfélkor alhattak el. Anyám Xanaxszal, apám nem tudom, mivel. Nem mackóval, az biztos. Az előszobából láttam, hogy megelőztek. Mármint a francia csávó. Ül a teraszon és cigarettázik. Az eszem megáll! Néztem a hátát, meg a kötött csíkos sapkát a feje búján, és éreztem, ahogy elvigyorodok.

Kiléptem hozzá, és a teljes nemzetközi szókincsemet összeszedve köszöntem neki, hogy Hello. Visszavigyorgott, és furcsa angolsággal megkérdezte, beszélek-e angolul – majdnem hangosan felröhögtem. Eddig egyikünknek sem jutott eszébe angolul kommunikálni a csávóval? Tényleg ennyire sügérek vagyunk? A franciák nem tanulhatnak angolul? Ha az előbb nem állt volna meg az eszem, most megtorpant volna, az biztos.

Angolul. Hát akkor, gyerünk, előkaparni, amit tudok. Egész jól jöttek a szavak, és miközben a cigarettákról beszéltünk, meg arról, hogy mennyibe kerül náluk és milyenek vannak, amilyenek itt nincsenek, és adtam neki egy szálat az én magyar cigimből, ő meg egy szálat a francia cigijéből, az járt a fejemben, hogy, na te szegény, neked fogalmad sincs, hogy mindössze azért vagy itt, hogy az a helyes kis hugicám majd sztájliszt legyen. Ezért bizony. Hogy mehessen majd Párizsba. Ugye nem gondoltad, hogy valakit érdekelsz? Hogy komolyan büszkélkedni akarunk országunk szépségeivel, meg a vendégszeretetünkről tenni tanúbizonyságot? Ugye nem hitted? Remélem. Mert pofára esnél, haver. Csak egy kis kellemetlenség vagy, amit el kell viselnünk, hogy a Kingus jövőre a divat fővárosába menjen. És szerencséd, hogy nem kértél csigát!

Megsajnáltam. Nem volt pedig sajnálatra méltó, meg egyébként se szoktam sajnálni senkit, csak elképzeltem, hogy én az ő helyében milyen lennék. Nagyon készséges volt. Bármit mondtam, helyeselt, anyának is mutogatta a vacsoránál, hogy hmmm, mennyire finomat főzött, és hogy színültig töltötte vele magát, azért nem kér még egy tányérral.

Ez csak Magyarországon szokás, mondtam neki. Mármint, mindig kétszer venni. Ha nem veszel kétszer, nem hiszik el, hogy ízlett. Aztán meg nem győzik égetni a zsírt a Norbival. Ezt is elmondtam neki, ezen röhögött. Örültem, hogy nevet. Eddig csak úgy mosolygott, szóval, udvarias volt. Látszott rajta, hogy nem akar zavarni. Látszott rajta, hogy tudja, hogy zavar. Azt is elmagyaráztam, ki az a Norbi, meg azt is, hogy ez csak egy kis infó, nem érdemes az elsők közt pont ezt megjegyeznie a magyarokról.

Meglepődtem, mennyi szó jut eszembe, egész jól megértettük egymást, nagyjából ugyanazokat a nyelvtani hibákat vétettük, úgyhogy könnyen ment az egész. Eleinte alig bírtam ki nevetés nélkül, ahogy ő beszélte az angolt, a h-kat például kihagyta. Á meni. Plísz elp. Ilyeneket mondott. De meg lehet szokni.Megkérdeztem, használnak-e otthon Skype-ot, mondta, hogy igen, én meg felajánlottam, hogy ha akar, a gépemról hazatelózhat holnap. Egészen felvillanyozódott tőle. Gondolom, örült, hogy nem a pusztában lakunk és nem lovon ülünk egész nap.

Hajnali ötkor aludtunk el. Reggel, iskolába menet úgy ültünk egymás mellet a buszon, mint két narkós. Egy francia narkós, meg egy magyar narkós, de az nem látszott, hogy ki a francia, és ki a magyar.

  
  

Megjelent: 2014-11-02 17:00:00

 

Fredrich Vilmos (1983)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.