Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Hekl Krisztina: Fairbairn

 

A szabadság elveszíti fontosságát, ha álmaink lépnek a helyére. Kilépek az ajtón, kimegyek a kert végében lévő tóhoz, leguggolok, belemártom a kezem a vízbe, és megsimogatom a hullámokat. Most kellemesen csiklandozza a tenyerem, de van úgy is, hogy belemar a jeges víz, elfehérednek tőle az ujjaim, de én csak áztatom tovább, amíg bírom. Anyám keze volt ilyen télen, amikor a szatyrokat cipelte a boltból. Felállok, lehúzom a cipőt, és lábujjammal éles vonalat húzok a part menti kavicsokba. Ez a határ, eddig mehetek. Átúszhatnám a tavat, vagy egyszerűen kisétálhatnék a kovácsoltvas kapun is, nem tartana semeddig. Egészen biztosan nem könyörögne, az is lehet, hogy soha többé nem keresne, sőt úgy tenne, mint észre sem venné, hogy már nem vagyok. Pontosan kétszáz lépés a terasztól a tóig, és kétszáznyolcvanöt vissza, ha nem a pázsiton keresztül vágok át, hanem a kis, kacskaringós kerti ösvényen. Ha kihagyom az ösvényt, dühös rám, hogy letaposom a pontosan hat centiméter hosszúra nyírt gyepet, tönkreteszem a fűszálak gyökereit, kopár foltokat hagyva magam után. Az utcán feszeng, ha kézen fogva sétálnia kell velem. Ha csak teheti, elengedi a kezemet, és úgy tesz, mintha meglátott volna egy ízléses kirakatot, vagy egy szokatlan köztéri szobrot, közben idegesen fürkészi a kavargó embermasszából kibontakozó arcokat. Ha ismerőst lát, rögtön kitépi magát a kezemből. Ilyenkor nem tud az emberek szemébe nézni. Máskor szinte vonszol maga után a járdán, mint egy reptéri csomagot, szaladunk az autója felé. Amíg ő dolgozik, én a házát őrzöm. Néha felhív, hogy húzzam vissza a kukát az utcáról, menjek érte, mosogassak el, teregessek, vagy vasaljam ki a ruháját, mert üzleti tárgyalása lesz. Azt mondja, kísérletezik velem, meddig bírom, ő már kíván, nem tud rám felnézni, háziállat vagyok, amit etetni kell, csak azért nem dob ki, mert már megszokott, és mert nem bírja elviselni az egyedüllétet. Kőbányai proli, éhezőművész, kodependens, anyahiányos, beteg kis pöcs, ez mind én vagyok. Talán az a probléma, hogy nem szeretem önmagam. A nőkkel sohasem volt gondom, mindig könnyen megkaptam őket, pedig nem fizettem nekik vacsorát a Robinsonban, és moziba sem vittem őket. Kaptak málnaszörpöt a szobámban, esetleg felbontottam egy üveg bort, tekertem hozzá egy spanglit, attól kifinomulnak az érzékek. Szórakoztunk, elbúcsúztunk. A búcsú egy darabka halál, én közönnyel néztem a halál szemébe. Felbontottam egy újabb üveg bort, rágyújtottam, elővettem a vázlatfüzetet és lerajzoltam a füstkarikát. Ez a nő más volt. Azonnal beszippantott a kegyetlensége. Nem volt rajta egy deka zsír sem, elszánt arcú, negyvenes próbababa. A Városligetben sétáltunk, gólyalábas artisták, kardnyelők és más bazári majmok között, ahogyan ő nevezte a mutatványosokat. Én a lábát néztem, ő hazavitt, hanyatt döntött, azután másnap reggel kidobott. Egy hét múlva felhívott, én elmentem hozzá, becsengettem, de nem nyitott ajtót. Írt, és én három napig nem válaszoltam. Amikor újra találkoztunk, istenien jó volt hozzám. Két nap múlva kijöttem az utcára, és csak bámultam az embereket. Hazamentem, és semmit sem volt kedvem csinálni, feküdtem, mint a homokprésbe szorított hajótest, és szívtam a cigiket egymás után. Vártam, hogy hívjon, mentem, egyre gyakrabban és hosszabb időre. Végül bezárt. Nem tudok mit írni a listára. Nem tudom, miért van erre szükségem, és miért nem lehetek én egy átlagos csávó, aki a Forma1-et bámulja a tévében, és akit a szeret és tisztel a barátnője. Azt hiszem, alkalmatlan vagyok erre a szerepre. Néha azt gondolom róla, hogy ő egy kannibál, aki falatonként eszi meg az önérzetemet. Gyakran dühös vagyok rá, és elképzelem, hogy milyen lenne az élet nélküle, a régi albérletemben, a régi bútoraim között. Akkor ennék, aludnék, borotválkoznék, és mosnék fogat, amikor én akarok. Elképzelem azt is, hogy mivel foglalatoskodnék, ha nem lenne ez a nő, de nem jut eszembe semmi. A múltból minden álomszerűnek tűnik. Tudom, hogy lenéz, és felmosórongynak használ. Szeretném, ha ez a nő leszállna rólam, és tudom, hogy vissza kellene utasítanom őt. Talán maga, doktornő, segíthetne nekem a leszokásban. Maga objektíven látja a dolgokat, és következetes. Maga olyan keményen, és őszintén vágja az arcomba a hibáim, hogy az már fáj. Legközelebb, rendelés után beülhetnénk egy kávéra.

Nem gondolja?

  
  

Megjelent: 2014-10-31 17:00:00

 

Hekl Krisztina (Mór, 1976) író, költő

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője. Rovatvezető. 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.