Keresés a honlapon:

Laczkó Mária A szer

 

 

 

 

A szer

 

1.

Más gyerek nem gyűjtött soha olyasmit, amit én; a véletleneket.

Nem arra gondolok, amikor összefutottam a szomszéddal a kapuban, hanem a találkozásra a Vidámparkban a legjobb barátnőmmel, Andival. Azzal már örömmel gazdagítottam a kollekciómat.

Gyűjteményem ékkövei a hármas vagy ennél magasabb számú véletlenek voltak. Általánosban csak kettőt sikerült felhalmoznom belőlük. Az egyik a Tőr utca 34. számú házat jelentette, ahová anya fodrászhoz járt, és ahol Dán Zsuzsi is lakott, valamikori kedvencem az óvodából. Ez eddig még csak dupla véletlen, csakhogy éppen ezzel a házzal szemben nyílt meg az egyik osztálytársam apjának a szűcsműhelye. Ez már triplázás!

Egyszer, egyetlenegyszer meséltem csak Andinak a gyűjteményemről, de nem különösebben érdekelte. Őszintén szólva meg is bántam, hogy beavattam. Attól kezdve senkinek sem említettem a hobbimat. Egy idő után már én is marhaságnak tartottam az egészet, de izgalmas marhaságnak.

Mennyire boldogított például az a másik, kedvenc véletlenem, amelyikbe idős szomszédjaink és a nagyszüleim tartoztak!

Panni néni és Vince bácsi közvetlenül mellettünk laktak. Gyakran jártam át hozzájuk, élveztük egymás társaságát. Nemcsak beszélgettünk, könyveket is kaptam tőlük, szinte tukmálták rám. Tartsd csak meg nyugodtan, nekünk már rossz a szemünk. Otthon csak Népsportot lehetett olvasni, vagy filléres szerelmes regényeket. Ez utóbbiakat én már gyerekként is bárgyúnak találtam. Hamar megtapasztaltam, hogy az élet egyáltalán nem olyan, mint azokban a könyvekben; nyolcéves voltam, amikor anyám lelépett, Németországba disszidált egy férfival.

Apámat a focin kívül soha semmi más nem érdekelte. Fiatalabb korában a Fradi szurkolótáborának kemény magjához tartozott. Morózus viselkedése nem változott anyám távozása után sem. Még az sem kavarta fel, hogy attól kezdve a nagymama főzött ránk. Az biztos, hogy sohasem mondott érte köszönetet. Az sem izgatta, hogy jól tanulok. Csak a nagyszüleimtől kaptam elismerést. Szerintük a lányuktól örököltem az eszemet. Nahiszen.

Anyám körülbelül félévenként küldött egy levelezőlapot. Soha nem válaszoltunk neki – ez volt az egyetlen dolog, amelyben apámmal egyértettünk.

 

De a másik, különleges véletlenről akartam mesélni. Vince bácsi és nagyapa május legvégén született, két év különbséggel. Panni néni meg nagyanyám pedig pontosan három hónappal volt fiatalabb a férjénél, ők szeptember elején látták meg a napvilágot. Tehát köztük is pontosan két év volt a korkülönbség. Hármas véletlen! De ez rajtam kívül senkit sem érdekelt. Nem baj, gondoltam, nincs szükségem rátok, elszórakoztatom magam egyedül is. Táblázatba foglaltam négyük születési idejét. Színes filctollakat használtam, és az eredmény egy gyönyörű, áttekinthető ábra lett. Azután is, hogy elkészültem vele, gyakran elővettem, és hosszasan csodáltam.

Aztán évekkel később, tizedikben, a gimnáziumi olvasókörön megismerkedtem Kozák Marcival, aki kettővel járt fölöttem, és újabb nagyszerű meglepetés ért. Marci rajtam kívül csak egyetlen diákot ismert a hatalmas, hatosztályos évfolyamunkból, éppen a padszomszédomat, Font Rékát. Előző nyáron ugyanis mindketten Horpácson nyaraltak. De ez még semmi, az is kiderült, hogy egyszer találkozott egy másik osztálytársunkkal is, akinek a bátyjával együtt kézilabdázott a KSI-ben.

A tizedik D-ben én értettem, én tudtam a legjobban a matekot; pillanatok alatt kiszámoltam, hogy ennek a véletlennek négy százaléknál is kisebb a valószínűsége.

Ugyanebben a tanévben, egy ronda, hideg, február végi napon váratlanul meghalt Vince bácsi. Szíven ütött, hogy elvesztettem, de éppen őrülten szerelmes voltam. Folyton Dávid járt az eszemben, meg az, hogy javítanom kellene; a suliban igen rosszul állt a szénám.

Közben nagyapa kórházba került, többször meg is látogattam, és két héttel később ő is eltávozott. Ez már sok volt, nem is akartam végiggondolni, milyen sok. Nekem azzal kell foglalkoznom, hogy javítsak, mondogattam magamnak. Végül aztán sikeresen belevetettem magam a tanulásba, és mindkét temetésen Dávidhoz repültem gondolatban.

Az érettségi előtti nyáron, augusztus végén, amikor nagy szerelmem története már a múlté volt, Panni néni utánament a férjének. November elején pedig nagymama is meghalt.

Ma már tudom, hogy ismét a szőnyeg alá söpörtem a gyászomat, és a tanulásba menekültem. De a sok magolásnak meglett az eredménye; az OKTV-n harmadik helyezést értem el matekból, ami azt jelentette, hogy már érettségi előtt bekerültem az egyetemre.

Mire mindenen túl voltam, madarat lehetett volna fogatni velem. Egy hosszú, boldog nyár állt előttem. Milyen sok időm lesz! A gondolat, hogy meghalt a négy öreg, akit annyira szerettem, és nem látogathatom meg őket, villámcsapásként ért. Ma sem értem, miért nem jutott előbb eszembe, de tény, hogy csak abban a pillanatban merült fel bennem: nagyapa és Vince bácsi nemcsak ugyanabban a hónapban születtek – két év különbséggel –, hanem ugyanabban a hónapban is haltak meg – két hét különbséggel. És az asszonyokkal is nagyjából ez történt. A világ legnagyobb véletlen-komplexuma nevét adtam az eseményeknek, és szinte az egekbe röpített a felfedezésem. Elővettem a régi táblázatot, és kiegészítettem. A 24 tagú filctoll-készletem valamennyi darabját felhasználtam.

Nem emlékszem, mennyi ideig tartott a jókedvem – ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy bekerültem az egyetemre –, mindenesetre egy idő után észbe kaptam; a véletleneknek örülök, ahelyett, hogy az öregeket gyászolnám!

Hitetlenkedve kérdezgettem magamtól: ennyire szívtelen vagyok? Ennyire gonosz? Nem találtam mentséget.

A gyűjteményemet okoltam; nyilvánvalóan az ölt ki belőlem minden emberi érzést. Meg kell szabadulnom tőle!

És kidobtam a véletleneket mind egy szálig. Később, ha eszembe jutott a hobbim, olyan undor és önutálat fogott el, hogy beleszédültem, és hányinger kerülgetett.

Csakhogy a fürdővízzel együtt kidobtam a gyereket is. A négy drága kis öreg halála annyira összekapcsolódott a szégyenemmel és bűntudatommal, hogy sohasem sikerült igazán meggyászolnom őket. Hosszú idő múlva is úgy nyomta a gyomromat az a nyomasztó konglomerátum, mint egy hatalmas kő.

Zárójelben jegyzem meg, hogy anyámat hiába értesítettük, még a szülei halálhírére sem tolta haza a képét – de nem is hiányzott senkinek.

2.

Egy este, huszonöt évvel később, míg a három gyerek már az igazak álmát aludta, én a konyhában szöszmötöltem. Mindig csak a munka, munka… Legalább a férjem itthon lenne, de ő szerdánként vidékre utazik.

Az egyetemen ismertem meg Viktort. Miután összeházasodtunk, sokáig kellett várnunk a gólya látogatására. De aztán szinte egyszerre születtek meg a lányok, még egy év sem telt el a világrajövetelük között. Utána hosszú szünet következett, majd megérkezett Domi is.

Amikor először lettem állapotos, nem akartam, hogy a kisbabám is azt élje át, amit én. Kész tervem volt: jó anya leszek, szeretni fogom a gyerekemet, és ezt ki is mutatom. Minden nap friss, meleg ebédet főzök neki – kukába a tartósítószerekkel! – és állandóan vele leszek. Ez viszont azt jelentette, hogy fel kell adnom az állásomat.

Viktor jó ember, szelíd ember, és egyáltalán nem kifogásolta, hogy ő legyen az egyetlen kenyérkereső a családban, holott így több munka várt rá.

Mindketten matematika szakot végeztünk. Az egyetemi csoportban is én voltam a legjobb, és ismeretségünk kezdete óta ez volt az egyetlen dolog, ami feldúlta a férjemet. Amikor úgy döntöttem, hogy főhivatású anya leszek, többé nem bosszankodott.

Csak a nagyszüleim tiltakozhattak volna a tervem ellen, ha még élnek. Apámat egyáltalán nem érdekelte, mit teszek vagy nem teszek, anyám pedig addigra már abbahagyta az egyoldalú levelezést.

Hirtelen felkaptam a fejem. Mintha elhúzódó köhögést hallottam volna a lépcsőházból. Fülelni kezdtem. Nem tévedtem, a zaj pár perc múlva megismétlődött, csak rövidebb ideig tartott. Óvatosan kinyitottam az előszobaajtót. Egy darabig semmi sem történt, aztán megint hallottam a köhögést. Kimentem, meggyújtottam a lépcsőházi világítást, és rögtön utána megpillantottam egy nőt az első emeleten, akit látásból már ismertem. Pár hónapja lakott a házunkban a családjával, és neki is három gyereke volt.

– Segíthetek? – kérdeztem.

– Csak a páromat várom. Otthon felejtettem a kulcsomat. Nem akarom felébreszteni a lányokat.

– Ülj be hozzánk. Hagyok egy kis rést az előszobaajtón, és akkor meghalljuk, ha jön a férjed.

Ez igaz volt. Kispórolták a szigetelést a panelházból. Még arról is értesültünk volna, ha valaki a pincében mászkál.

Teáztunk, és semmitmondó dolgokról beszélgettünk. Megtudtam, hogy látogatómnak Nóra a neve, egyidősek vagyunk, és az itteni lakásukat csak bérlik; a sajátjukat el kellett adniuk, mert építkeznek.

– Egyébként nincs fertőző betegségem. Csak azért köhögök, mert asztmás vagyok.

– Te is? Nahát! Én is!

Csakhamar kiderült az is, hogy Nórát több évtizedes barátság fűzi Barbarához, Domi fizikatanárához. Általánosban egy osztályba jártak.

Barbarát én is régóta ismertem. Egyszerre kezdtük el az egyetemet, csak más-más szakon. De ő később végzett, mert másodévben is, negyedévben is szült egy-egy kisfiút. Érdekes módon náluk is sokára érkezett meg a harmadik gyerek.

Ekkor hallottuk meg, hogy valaki döngő léptekkel jön felfelé a lépcsőn. Viszhangzott az egész ház.

– Ez a férjem lesz – ugrott fel újdonsült ismerősöm. – Nem is zavarok tovább.

Addigra már alig vártam, hogy egyedül maradjak. De a szomszédasszony még hosszasan hálálkodott, mielőtt elment.

Még volt annyi erőm, hogy bezárjam az előszobaajtót. De ahogy Nóra kitette a lábát, elöntött a forróság. Így érezhet a drogos, mielőtt belövi magát. Aztán a szer elérte az ereimet, és valósággal felforrt a vérem a boldogságtól. Istenem! Mennyi véletlen egyszerre!

Ha csak két egyidős háromgyerekes anya lenne, akik ismerik egymást, az csak olyasféle véletlent jelentene, mint amikor az ember összefut a szomszéddal a kapuban. De három anya, akik mind egykorúak, háromgyerekesek, és más-más helyről ismerik egymást… Ezt már szinte ahhoz lehetne hasonlítani, mintha a szomszéddal a Csomolungma tetején, a Föld legmagasabb pontján találkoznánk.

Hab a tortán, hogy Nóra is asztmás, akárcsak én. Nem lehet, hogy Barbara is? Önmérsékletre intettem magam.

Szerettem volna táblázatot készíteni, és színes filctollakkal kitölteni. Csakhogy azt észrevették volna a gyerekek. Vagy Viktor. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hülyének nézzenek. Elvégre én vagyok a legjobb matekos – vagy legalábbis az voltam.

Rövidesen elmúlt a mámor, és ólmos fáradtságot éreztem. Lefeküdtem. Hajnalban észrevettem, hogy a férjem ott szuszog mellettem. Máskor mindig felébredek éjszaka, amikor fordul a kulcs a zárban.

3.

Reggel a konyhában kávézgattunk. Szeretem ezeket a nyugodt, időn kívüli perceket. Milyen napod volt tegnap? – érdeklődött Viktor. Jó, feleltem derűsen. A férjem kérdően felhúzta a szemöldökét. Megismerkedtem egy kedves szomszédasszonnyal, mondtam, és közben a csodás véletlenemre gondoltam. Aztán hirtelen ráébredtem, hogy nem érzek egy fikarcnyi bűntudatot sem a nagyszüleim miatt, és régóta nem jutott már eszembe Vince bácsi meg Panni néni sem. Közben a lányok szobájából hangok hallatszottak. Elkezdődött az igazi nap.

Miután szétszéledt a család, ismét eszembe jutott, hogy eltűnt az önvád, ami már negyedszázada keserítette az életemet. Mégiscsak feldolgoztam az öregek halálát, anélkül, hogy észrevettem volna? Vagy minden lelkiismeretfurdalás elmúlik egy idő után? Sohasem értettem a pszichológiához.

4.

Néhány hét múlva Nóra feljött, hogy elbúcsúzzon; elkészült a házuk. Sok szerencsét kívántam neki. Többé nem láttam, de biztos voltam benne, hogy boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Egészen addig gondoltam így, amíg össze nem futottam Barbarával. Délutánonként rendszeresen találkoztunk az iskola előtt, mert nemcsak Domi járt oda, hanem az ő kislánya is. Ilyenkor gyakran lezavartuk a fogadóórát is. Rögtön elújságoltam, hogy összeismerkedtem a barátnőjével. Ó, válaszolta, és azt is hallottad, mi történt velük? Kirabolták őket, amíg nyaraltak. Nemcsak azt vitték el, ami mozdítható, hanem le is szereltek mindent. Csak a legnehezebb bútorokat hagyták ott. Most én mondtam, hogy ó. Szegény Nóra. Mennyit dolgoztak a férjével, sokszor késő éjszakáig... És van neki az a csúnya betegsége is, folytatta Barbara. Milyen betegsége? Hát asztmás. Csúnya az eszed tokja, gondoltam, és elköszöntem.

 

5.

Domi már hatodikos volt, amikor egyik nap zokogva jött haza az iskolából. Mi történt, kisfiam? Meghalt a Barbara néni. Az nem lehet, Domikám, hiszen nemrég találkoztam vele, és nem volt semmi baja. Valamit félreértettél. De közben rájöttem, hogy nem is emlékszem, mikor futottunk össze utoljára Barbarával. Fél éve? Vagy még régebben?

Ölbe vettem a gyereket – már alig fért el –, és ringatni kezdtem. Csak lassan nyugodott meg, nagyon szerette a tanárnőjét. Tulajdonképpen mindenki szerette. Barátságos volt, jóindulatú, és még a fizikát is megkedveltette a diákokkal.

A fiacskám egy idő után elaludt az ölemben. Óvatosan kibújtam alóla, és felhívtam az iskolát.

A hír igaz volt. Hasnyálmirigyrák.

Na, drágám, mondtam félhangosan, hát ez a csúnya betegség!

A következő pillanatban már ráébredtem, mi csúszott ki a számon. Elkeseredtem. Hát milyen ember vagyok én? Eltávozott egy nagyszerű nő, egy háromgyerekes asszony, és ennyire gonosz vagyok vele egy jelentéktelen apróság miatt.

Ezután ismét leálltam a szerrel. Tudtam, hogy ha folytatnám a hobbimat, mindig Barbara halála jutna eszembe. Meg az, hogy mennyi rosszindulat van bennem… Brr.

Nincs szükségem a szerre! Hát nem elég nekem a családom? Nem elég? Nem elég?

Talán majd újabb 25 év múlva…

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-10-10 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.