Keresés a honlapon:

Toldi Zsuzsa Rezgő rezeda

 

 

 

 

Rezgő rezeda

 

A minap találkoztam Rezeda Kázmérral. Azt mondta nekem, hogy Szindbád és Krúdy beszélgetnek a Chicago Kávéházban. Pontosabban hallgatnak. Mindjárt gondoltam, meglesem őket.

Daliás lovak, fogat ügetése merült fel képzeletemben. Dobhártyám egyenletesen érzékelte a patkók dobogását, a ló sörényét enyhe szél lebegtette. Nem, nem láttam én errefelé lovat sehol. Mikor is találkoztam lovas kocsival? Amikor azt kiáltotta a kocsis a bakon, hogy szó-dát… szó-dát vegyenek! Azt a kocsit nem paripa, szürke gebe húzta. Többször is megállt az úton, a kis házakból emberek szaladtak oda. Én ugyan a szódát is szerettem, persze szörppel, de igazán a nagy jégtáblák izgattak – most melyik mesébe is helyezzem őket? Azt, hogy elolvadhatnak, el sem hittem soha. Meg a lócitromok, így mondták. Ugyan azt is érdekesnek találtam, de a citromos gömbfagyit mégis jobban szerettem nyalogatni. Abba is jutott a jégből, formája akár a lócitrom, és a fagylaltot is a ház elé hozták akkoriban. Még ciripelt is a fagylaltos kocsi, akár a tücsök. Ennyit a lovakról meg a citromokról, én itt kocsist nem látok sehol.

Viszont látok száguldó autókat, buszokat, csukladozó villamosokat, benne merev arcú, fogantyúba kapaszkodó embertömeget. Hallok csikorgó fékeket, türelmetlen dudákat, szűnni nem akaró berregést. Hová lettek az emberi hangok? A rikkancsok?

A gyalogos utat választottam, mentem előre. Kellemes, májusi szél fújt, de hiába kerestem a nagy betonóriások közt a megbúvó, szerelemre csalogató padokat, csókra csábító virágokat, nem találtam azokat sem. Ó, májusi orgonák, hová bújtatok? A régi, kis ház falának tövében két orgonafa is virágzott. Lila meg fehér. Nem tudtam eldönteni, melyik a szebb. Ha nem értem el, a sámlira álltam, kiskéssel vágtam le szálastól. Csuda illata volt annak! Orgonaillat lengte be a szobát, de még a temetőbe is jutott. A tulipánágyást azért szerettem az ablak alatt, mert olyan kéjesen tudták este szirmaikat összezárni, hogy láttukra mindig édes álomba estem. Egy csúnya történetben a jácint és a tulipán összeveszett. Ha a virág meghal, halott a világ is.

De mit beszélek! Most jut eszembe, fehér rezgőt kell szednem. Talán a vasúti sín homokos oldalában találok. Jól áll az a rózsának is, de én Rezeda Kázmér gomblyukába akarom tűzni, tudom, örülne neki. Ez a buglyos fátyolvirág, ez a légies, leheletfinom ékesség igazán illene a rezeda édeskés illatához. Ha még egyszer találkozom vele…

Ahol nincs fa, ott nincs madár. A régi ház eperfáját élvezettel fosztogatta a fekete rigópár. Énekükért érdemes volt felkelni a napnak. Hogy szerettem őket! Kira, a vadgalamb egy mese fészkében él, de én hallom folyton, ahogy kacarászik. Május van, a szerelem és a fészekrakás ideje. Ezért még lehet kicsit élni, ezt el fogom mondani Szindbádnak.

Sietnék, ha bírnék. Levetem a szandált, betört közben a forró nyár. Érezni akarom talpaimmal a beton forróságát, ahogy egykoron, amikor átszöktem a szemközti zöldségesbe. Ott olyan dús, édes leve volt a kajszinak, hogy azonnal beleharaptam, a mennyei lé kétoldalt csorgott le az államon. Maszat. Kit érdekelt akkor a maszat? Lucskos kezemet beledörgöltem kötényes kartonruhámba, futottam tovább. A sarki nyomóskút hideg, sugárban folydogáló vizébe álltam bele két lábbal. Azt is elárulom majd, hogy egyszer találtam egy egész, gazdátlan sárgabarackfát, csupaszra meg is fosztottam. Csendben közelítettem meg naponta, mint a tolvaj, és elneveztem Édenfának. Hozott is harapós szerelmet, de csak rövid ideig.

A régi nyarak emléke elillan, és hirtelen észreveszem, hogy megéheztem. Sok ember jön felém, de én nem is látom őket. Szívesen térnék be egy magyar étterembe, de azt nagyon nehéz találni. Kínai, török, görög, olasz ízek ugyan tolulva kínálkoznak, de én csak magyarul tudok írni-olvasni, meg enni is. Én még megvágtam a csirke nyakát, lefosztottam a tollát. Arra nagyon kellett ám vigyázni, nem volt szabad a bőrt felszakítani. Óvatos mozdulatok, pontosan kiszámított forróságú víz. Nem is kellett azt számolgatni, az élet benne élt a levegőben. A konyhában, a fűben, a leveses tányérokban, a kikeményített, ropogós fehér dunnában. Mire végeztem, a kutya már felnyalta a fűben a vért. Isteni volt a rántott csirke combját lerágni, a csontot szopogatni. Vajon hányan tudják ezt a sokadalomból itt?

Szindbádot még feltétlenül ki kell okosítanom arról, hogy a legfinomabb a bodzaszörp, félliteres sörös korsóból kell inni. Négydecis poharam nincs, sajnos pincér ismerősöm sem akadt, még Ede ismerőst sem mondhatok magaménak. De azt tudom, hogy miért lett karcsú a borospohár dereka. Elképzeltem, megálmodtam, megírtam. Még ez is olyan fontos volna, hogy elmondjam.

Nagyon elfáradtam. Ha így haladok, mindjárt beköszönt a tél. Akkor aztán eshetek, csúszkálhatok nagyokat a jégen, hányhatom a hóbuckákba a jézuskákat. Talpamat a forró vaskályha oldalában melengetem, lyukakat égetek a harisnyámba. Igaz, a tél előszobája az ősz – jaj, az a sok szín a palettán! Legszebb a fakuló sárga meg a hanyatló vörös, s az enyészet láttán az emberben is lassacskán meghalni készül valami. De most még csatangolok itt, csakhogy nem találom a Chicago Kávéházat. Létezik egyáltalán? Márai azt mondta, hogy kávéház nélkül nincs irodalom. Az is lehet, hogy ezért nem találom. Mert ma az irodalmat bankárok osztályozzák, haj, nagyot változott a világ!

Már megcsókolta a Duna vizét a hold, mikor végül beesem a New York Kávéházba. Megtapogatom a zsebeimet a küszöbön. Nincs azokban még hatvan pengő sem, nemhogy forint. Legfeljebb néhány, senkit sem érdeklő novella. Hát így állunk.

Most akkor hová lettek az én ködlovagjaim? Hol vannak? Hol a papír és a lila tinta? „Ne keresd! Ne akard!” – ölel át árnyként az én Szindbádom, mert ő a lelkemben lakik, ott van az otthona, és nem hagy el soha. De ezt csak én tudom, titok. Ne is mondjátok el senkinek. „Tudod – suttogja –, ha már nem értesz semmit a világból, el kell menned. Indulj szépen, a gyertyák leégtek.”

Igaza van, ismerem be megadóan, s a langyos éjben lassan lépegetek haza. Az akácfák meghajolnak, a függönyök ráncai mögül keszkenők integetnek az ablakban, s valahol megszólal egy rekedt zongora. Álmomban búcsút int a leheletfinom rezgő, körbe cirógatja arcomat, s reggelre már a rezeda édeskés illatát szívom mélyről magamba.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-10-04 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.