VideóA Ma7 csatorna videója Keresés a honlapon: |
Habony Gábor: A könyvtárossegéd (Gotica moderna)
A könyvtárossegéd Gotica moderna
1.
Rágyújtott, amíg várakozott. Maradt nagyjából negyed órája, hogy kibámuljon az ablakon és elszívjon egy cigarettát, mielőtt az átváltozás befejeződik. Nem öltözött fel, nem is lett volna értelme. Majd utána. Talán sohasem fog hozzászokni. Az érzés... inkább az érzés hiánya zavarta, miközben a jobb tenyeréből kiinduló változás eluralkodott csuklóján, al- és felkarján, majd a vállán is. A látvány és a vele járó tudat végletesen elborzasztotta. Szó szerint gyűlölte magát; gyűlölte az elfeketedő, túlvilági bőrt, a csontszerű karmokat, a félig anyagtalanná váló húst – elmondhatatlanul gyűlölte a benne lakó démont. A város fényei elterelték a figyelmét egy időre. A tizenhatodik emeleti lakásból messzire ellátott. A sárgás lámpák, fehér és kékes fényszórók sokasága, misztikusnak tetsző rendezettsége nyugalommal töltötte el. Tekintetével végigpásztázott az épületeken, megkereste a kórházat, ahol született, az ikerházat a valamivel messzebb lévő kertvárosban, ahol felnevelkedett, s végül, akaratlanul, azt a többlakásos tömböt is, amelynek padlásszobájában fiatalsága első független esztendőit töltötte. Azt az elátkozott padlásszobát, ahol az egész kezdődött, ahol a hatalom reményével megidézte és magába fogadta a túlvilági lényt. Véget vethetne a dolognak, legalábbis a maga részéről. Az ablak előtt állt; ha betöri, simán kifér rajta, kiugrik, és a tizenhat emelet elvégzi a munkát. Kár, hogy ezzel csak elűzné a szörnyeteget a testéből, és az hamarosan újabb lakhelyet találna magának. Más megoldás kell... majd holnap. Reggel újra előveheti a könyveket, melyeket azóta gyűjtött össze, hogy talált egy vékony kötetet az ősi iskola poros könyvtárának titkos fülkéjében. Úgy tűnt, rajta kívül senki sem tudott arról a piciny rekeszről a könyvtár hátsó traktusában. Elnézett a teológusegyetem felé, nyugtalanul pásztázta a komor szögleteket és az évszázados vízköpőket, melyek felől még ilyen messziről is érezte a túláradó rosszindulatot. Igen, reggel ugyanúgy kezébe veszi a könyveit, mint ébredés után mindig, és megpróbál gyógyírt találni kegyetlen „betegségére”. Leverte a hosszúra nyúlt hamut és mélyet szívott a cigarettából. Lenézett a másik kezére, ismét elborzadt annak külsejétől, majd nyelt egy nagyot és lelkiekben felkészült a folytatásra. Még egy-két perc és belekezdhet az „etetés” undorítóbb részébe. Üres fejjel állt az ablaknál, próbálta legyűrni a túlvilági éhségből fakadó remegést, csak várta az átváltozás végét. Elnyomta a csikket, azután visszament az ágyhoz. A nő arcát végtelen gyönyör mosolya szépítette meg, ingerlő hajlatai és domborulatai térképszerű tájat rajzoltak a feldúlt ágynemű világos hátterére. Sajnálta, megsiratta őt néhány könnycseppel, akárcsak a többieket. Az sem enyhítette bánatát, hogy áldozata az emberi képzeleten is túlmutató kéjérzettől vesztette életét; gyakorlatilag ebbe halt bele. Ezt is a szörnyeteg művelte, pedig még épp csak ébredezett. Újra el kellett altatnia, mert csak addig tehetett ellene, amíg valahol a lelke mélyén szunnyadozott. Ha szabadon engedi, őrjöngő tombolásba kezd. Ahogy letérdelt az ágyra, megérezte a test forróságát – a természetfeletti hatalom konzerválta erre a rövid időre, megtartotta abban az életerőtől duzzadó állapotban, amely szinte kizárólag csak a kéjmámor csúcsán érhető el. Mély levegőt vett, próbálta leküzdeni émelygését. Ballal megtámaszkodott a nő teteme felett, azután félig anyagtalanná vált jobbját elszánt mozdulattal a gyönyörű mellkasba merítette, szívtájékon megmarkolta, amit ott talált. Nem ejtett sebet a bőrön, a húson vagy a csonton. Karmos mancsával kitépte a szivárványszín lelket, amely ragyogott a testi öröm sziporkázó fényétől, és félig démonivá vált ajkaihoz emelve beszürcsölte a masszaszerű esszenciát. Az végigcsorgott a torkán és olyan érzetet keltett, mintha liternyi felforrósított slejmet kellene leerőszakolnia, egyszerre égette és undorodott tőle, közben a felsőbbrendű gyönyörök megannyi varázsával árasztotta el, ahogy odabent egyé vált saját lényével, és lecsillapította a szörnyeteg borzalmas éhségét. Görcsös vonaglással fordult le az ágyról, habzó szájjal rángott és csapkodott, mintha epilepsziás rohamot kapott volna. A démon küzdött, de semmit sem tehetett az afrodiziákum ellen, mely egyszerre taszította narkotikus mámorba a testet, és az önutálat poklának legmélyebb bugyraiba a tudatot. Mikor végre lenyugodott – immáron újra emberként, minden tagjában —, lassan felkelt, felöltözött, majd távozott. Hazafelé indult, pihennie kellett. Bár belül elképesztő erőket érzett játszadozni, bánata megrogyasztotta vállát, és csupán az a gondolat tartotta még vissza az öngyilkosságtól, hogy újabb hónapokat nyert, melyek során talán, sajnos csak talán, rátalálhat ördöge elűzésének módjára.
2.
Szanszkritot hallgatott a főiskolán és még néhány keleti nyelvet. Imádta ezeket, és remélte, hogy kezdhet is velük valamit. Végeredményben nem panaszkodhatott. Kínaiból fordított üzleti szövegeket és kezelési útmutatókat, az előbbieket fizetésért, az utóbbiakat szinte hobbiból, legalábbis nem kapott értük annyit, amennyiből fenntarthatta volna magát. Ellenben a bizniszlevelezés jól hozott a konyhára, lakbér és rezsi mellett még félre is tudott tenni valamennyit. Mindemellett félállást vállalt a nagy múltú teológiai egyetemen és latint tanult, mert bár a vallás még bölcseleti oldalról sem vonzotta, az ősi könyvtárba segédet kerestek. Amikor felvették úgy érezte, neki való helyre került. A múlt semmihez sem hasonlítható illata egyenesen a falakból áradt, vagy a bútorokból és a könyvekből, ki tudja? Mindent belengett, ez bizonyos, kezdve a modern recepciós pulttal, folytatva az asztali Tiffany lámpákkal megvilágított kis olvasóteremmel és a hátsó traktus felé egyre csak mélyült. Még a két apró raktárban sem maradt el, pedig a kopár falakra felrögzített fémpolcok és a rájuk halmozott papírdobozok egyáltalán nem támogatták a hangulatot. Egészen véletlenül talált rá a rekeszre. Végezte a dolgát, egyeztette a címeket a katalógussal, folytatta nemrég kilépett elődje munkáját. Minden egyezett, ahogy a könyvtárat igazgató, rigorózus professzor is előre megmondta, de időnként kötelező elvégezni az ellenőrzést. Az egyik kötet mögött különös árnyékot pillantott meg. A gyér világítás okozhatta az érzéki csalódást, mert amikor levette a kérdéses kötetet, nem másikat talált mögötte, csupán egy repedést a falon. Nem is törődött vele többet, még eltévelygett a polcok között néhány órát, mielőtt hazament. Otthon elővett egy aktuális fordítást, az internetes felmérést egy kínai cég munkavállalóinak elégedettségéről. Gyorsan átfutotta, amit előző nap készített el belőle, s hozzácsapott még néhány oldalt, mielőtt eltette magát éjszakára. A repedés nem hagyta, hogy kialudja magát. Nyomottan ébredt és érezte, hogy valami kellemetlen álomtól menekült a felejtésbe; csak arra az egyszerű kis repedésre emlékezett, amely szabályos függőleges vonalként haladt a két polc között. Másnap újra megnézte, ezúttal magával vitt egy elemlámpát is. Amikor levett néhány könyvet a polcról és bevilágított a falra, kezdte úgy érezni magát, mintha egy elcsépelt kalandregényben szerepelne. – A könyvtársegéd megtalálja az ősi iratot – mormolta maga elé vigyorogva, és gondolatban tette hozzá: lehetnék másodhegedűs valamelyik ócska filmben. Nem sejtette, hogy elmejátéka hamarosan valósággá válik. A repedés nagyon szabályosnak tűnt, ami még jelenthette volna azt is, hogy a fal egy szerkezeti eleme mellett nyílt meg a belső vakolat – csakhogy túl röviden húzódott és alul-felül egyformán túl hirtelen ért véget. Amikor odanyúlt és megnyomkodta, a régi festék továbbrepedt vízszintesen a függőleges csík két végénél, és apró ajtót rajzolt ki. Addig nyomkodta, míg végül kirajzolódott a nyílás körvonala. Egyik kulcsával piszkálta ki a falapot, amelyet vékonyan bevontak vakolattal, hogy a mögötte rejlő rekesszel együtt elfedjék a kíváncsi tekintetek elől. A nyílásban csupán egyetlen irat hevert, a mai értelemben vett könyvek afféle archaikus változata, sárgás velinlapok két sötétbarnára pácolt deszkatábla között, szétfoszlott zsinórral összekötve a keskenyebbik végen. A felfedezett titok izgalmas rejtélyeket öntött a könyvtár levegőjébe, és miután visszaigazgatta a könyveket a polcra, egész nap újabb rejtekhelyek után kutatott tekintetével.
3.
Senkinek sem szólt a felfedezésről. A vén professzortól szó szerint irtózott, a baráti köre meg nem igazán értékelte az érthetetlen nyelven írt könyveket. A kötet egyébként is túlságosan lekötötte ahhoz, hogy bármi mással foglalkozzon. Nem kellett sok idő, hogy megfejtse a nyelvezetet, amelyet a tibeti egy archaikus formájának vélt. A szöveg több ezer évesnek tűnt, olyan korból származhatott, amikor még nem létezett írott tibeti nyelv, a megérzés mégis határozottan kitartott, befészkelte magát a szemgödrei mögé és nem hagyta nyugodni, míg fel nem lelte a bizonyítékokat az itt-ott elhalványodott karakterekben. Nagyon nehéz fordításnak bizonyult, de teljes erővel belevetette magát, és csak akkor hagyta abba, amikor az éhségtől már karikák ugráltak a szeme előtt, vagy amikor a fáradtságtól elaludt a spirálfüzet felett. Valamiért nem akaródzott számítógépre írni a fordítást; nem szerette volna, ha könnyen másolható a szöveg. Három vagy négy nap múlva ébredt rá, hogy minden mást elhanyagolt. Kényszerűen magukra hagyta az öreg lapokat és bement a könyvtárba. Miután végighallgatta a vén professzor gunyoros megjegyzéseit a fiatalságról és a felelősség hiányáról, rögtön a kérdéses polchoz sietett és a zacskóban magával vitt tapaszanyaggal körbehúzta a rekesz ajtaja körüli rést. Ujjaival addig simítgatta a javítást, míg nagyjából sikerült eltüntetnie a hiányt és a polc mélyének félhomályában már csak az anyag szürkés csíkja maradt meg nyomként. Később visszament és látta, hogy száradás közben ez is kivilágosodott. Próbált minél több időt tölteni az ősi kötettel, de fenn kellett tartania magát, ezért csupán néhány órát dolgozhatott rajta naponta. Lassan haladt a nehéz szöveggel, de hamarosan kibogozta a bevezetőt. Valamiféle szentiratnak tűnt, amely egy újra meg újra felbukkanó név körül forgott. Rákeresett az interneten, megpróbálkozott néhány átírási formával, de nem talált olyan gurut vagy másféle leszületést, aki a buddhizmust megelőzve járt Tibetben – talált azonban egy indiai démont, amely a hindi istenek követői közül válogatva előbb paráználkodik velük, majd felzabálja a lelküket. Ahogy haladt előre a fordításban, egyre bizonyosabbá vált, hogy az irat valóban a tibeti nyolc hideg pokol e teremtményéről szól. Közel egy hónapig tartott, mire lefordította az alig nyolc füzetoldalra rúgó szöveget. Átrajzolta a szimbólumokat és talált a végén egy részt, amely a többinél is archaikusabb nyelvezettel íródott. Nem sikerült megbirkóznia vele, ezért átmásolta fonetikusan. Azonban, hiába végzett a szöveggel, valami zavarta. Agya egyre csak ezen járt, az elkövetkező napokban számtalanszor átolvasta a fordítást, néhol belejavított, azután egyszer csak megértette: nem egy tibeti démon leírását, hanem a démon megidézésének leírását tartotta kezében.
4.
Nem tartotta magát megrögzött materialistának, de a fekete mágiáról szóló történeteket bármikor szívesen körberöhögte. Ha már itt tartunk, minden mágiát puszta szemfényvesztésnek tartott, amellyel az úgynevezett szent emberek bolondították a tömeget, csak hogy társadalmi és politikai hatalmat szerezzenek. Emiatt egy este részben elvárások nélkül, részben az ember génjeiben rejlő, ősi eredetű borzongással rajzolta fel a szimbólumokat a bérlakás nappalijának feltekert szőnyege helyére. Nem igazán sikerült keresztbe tett lábbal ülnie a középső körben, de azért összehúzta magát és akaratlanul is ügyelt rá, hogy egyik testrésze se lógjon ki a krétával húzott vonalakon kívülre. Annyiszor átolvasta már az egész szöveget, hogy a végére írt litánia is befészkelte magát a fejébe. Mondani kezdte, előbb akadozva, majd egyre folyamatosabban, közben felfigyelt a saját hangjára. Mindig is volt benne egy kis orrhangú mellékzönge, ám a litánia mormolása közben ez felerősödött, mígnem azon kapta magát, hogy szinte tőle idegen hangszínben kántál. Remélte, hogy a szomszédok nem figyeltek fel a dologra, és amint a végére ért, inkább abbahagyta az egészet. Csalódottan állt fel a kör közepén, már nem törődött vele, hogy közben megtöri a mágikus védelem határát. Eloltotta a füstölőket és kiszellőztetett, felmosta az egész padlót és amint az megszáradt, helyére tekerte a szőnyeget is. Győzött a realitás: Elmehet a büdös francba az összes tibeti feketemágus! Ellenben kezdte elhinni, hogy lehet valami a meditatív és transzállapotokban. Az egész rituálé annyira feltöltötte energiával, hogy nem tudott elaludni. Miután hosszan forgolódott az ágyban, hajnalban döbbenten vette észre, hogy a litánia felmondása közben kialakult tudatállapot újra meg újra visszatért, miközben az idegen szöveg egyre csak visszhangzott a fejében. Reggel már ijedten figyelt fel rá, hogy az elméjében körbe-körbe járó szavak már nem csak az ő hangján szólnak. Mintha a saját gondolatai mellett valaki az övénél jóval autentikusabb kiejtéssel ismételgette volna a szöveget. Borzongva kelt fel és botorkált ki a fürdőbe a félhomályban. Felkapcsolta a villanyt, és amíg szeme hozzászokott az éles fényhez, megmosta az arcát. Állán és ajkai körül a bőr szokatlanul puhának tűnt, és rémült meglepetéssel pillantott fel. A tükörből a saját tekintete nézett vissza az olajos-feketés bőrre és kiszélesedett, torz vonásokra, melyek eluralták arca alsó felét. Sikoltott volna, de rücskös, szénfeketére fagyottnak tűnő torkából csak rideg kacaj tört elő. A szörnyeteg élvezte, hogy gyötörheti: uralva kezét kigombolta pizsamája felső részét és ledobta válláról a ruhadarabot, tekintetét a tükörképre szegezte. A túlvilági fertőzés kényelmes iramban haladt lefelé teste középvonalán és onnan jobboldalra, míg végül beborította a fél mellkasát, a hasát és jobb felkarját. Áthaladt a könyökén és leereszkedett a kézfejére, mindeközben jeges borzongással árasztotta el. Nem volt biztos benne, hogy melyik a rémületesebb; a látvány és a tudat, vagy a mindezeket kísérő, túlságosan hétköznapi érzés. Semmije sem fájt, zsibbadt vagy vált érzéketlenné. Teljes egészében a magáénak érzékelte a tagjainak helyét átvevő démoni testrészeket. Nem okoztak különbséget; a fekete bőr ugyanúgy közvetítette a hajnal hűvösét, mint a sajátja baloldalt. Ha hunyja le szemét, menten beleőrül a pillanatba. Amikor ismét a tükörre merte vetni tekintetét, ép önmagát pillantotta meg. Gonosz hallucinációnak vélte volna az előző percet, ha nem motoszkál benne az idegen érzés, amely a szörnyeteg felbukkanását kísérte. Nem kellett látnia, enélkül is teljes bizonyossággal tudta, hogy a tibeti démon beköltözött testébe és azt tesz vele, amit akar. Olyan késztetések támadtak fel benne, amelyek távol álltak saját vágyaitól.
5.
A démon tovább kínozta; hagyta figyelni, de nem engedte uralni a testét. Szag után tájékozódott, bár nem csupán az emberi agy által regisztrálható érzéktartományban fogta fel környezetét. Orrát a kéjvágy kipárolgása vezette, így talált rá a szinglibárra, amelyben már délelőtt különféle rendű és rangú nők kutatták egy-egy jó parti lehetőségét. A szörnyetegnek nem kellett szépen felöltöznie vagy kifizetnie a harmincas liba italát, mert kisugárzásával egyszerűen lehengerelte kiszemelt áldozatát. Belépett a helyiségbe, odament a pultnál ülők egyikéhez és a fülébe súgta: – Gyere! A nő tipikus picsa volt, egyfolytában szövegelt, saját magával beszélgetve fejtegette, hogy valószínűleg az új cipője vagy a tavaszi kosztüm vitte sikerre az aznapi „vadászatát”. Egyértelműnek tekintette, hogy kibontakozóban lévő, legfeljebb egyórás kapcsolatukban csak ő irányíthat, és máris áttért arra, mit vár tőle: legalább háromféle póz, mindig ő lesz felül, szigorúan csak elölről, az elején és a végén kézimunka. A motelt is ő fizette, a szobában azonnal egymásnak estek és a ruha még félig rajtuk volt, amikor a démon árasztani kezdte magából borzalmas energiáját. Túltöltötte a nőt, minden egyes érintéssel és lökéssel újabb adag életerőt küldött a szépséges testbe, amely meg-megvonaglott, a halványan festett ajkakról előbb nyögések, majd sikolyok támadták a fal hangszigetelését. A szörnyeteg nem bírta türtőztetni magát és átváltozott. Lefogta a nő két kezét, túlvilági fogazatával lecsapott a gyönyörtől duzzadó mellek alatt feszülő, tökéletes bőrre. Fekete álla belemélyedt az idegen testbe, épségben hagyta az anyagi valót és beleharapott lélekbe, kiszippantotta azt áldozatából. A szivárvány színeiben ragyogó táplálék egyszerre felélénkítette és elbódította. Mire befejezte, teljesen elkábult és szédelegve fordult le a tetemről. Görcsrohamok törtek rá, a fájdalom legalább olyan elviselhetetlennek tűnt, mint a kéjes élvezet az előző pillanatban. Azonban hamar véget ért, és a démon egészen visszahúzódott, elszenderedett, jelenléte csupán pislákoló szikra maradt odabent.
6.
Azóta minden reggel azzal a rettegéssel ébredt fel, hogy a szörnyeteg visszatér és újra átveszi az uralmat a teste felett. Egy hónap telt el és semmi sem történt, de mindvégig ott érezte magában a jelenlétet, mint egy felfedezett betegséget, amelynek gyógymódja valahol Tibet történelmének mélyén rejtőzik. Ebbe a gondolatba kapaszkodott bele, miután az első, sokkban töltött hét elteltével lassan összeszedte magát. Kutatni kezdett, keleti vallások könyvtárait bújta, de kevés eredménnyel járt. Úgy tűnt, a fatáblás nyomtatás megjelenése utáni korszakban a feketemágusok tanait szívesebben vetették papírra, mint ezek semlegesítésének módját. Kényszerűen bejárt dolgozni és a fordítást is folytatta, de folyton azzal a tudattal járt-kelt az emberek között, hogy a démon bármikor felriadhat álmából. A második hónapban talált egy vaskos kötetet, amelyet valami öngyilkos szekta vezetője írt és a feketepiacon terjedt, mert a keresztény egyház sátánistának bélyegezte. A sok ezoterikus blabla mellett említéseket talált többféle ördögről, köztük a sajátjáról is. A dagályos írásból arra következtetett, hogy talán még egy hónapja lehet hátra a következő ébredésig. Nem sok idő, de felkészülhetett, megelőzhette. Ahogy közeledett a harmadik hónap vége, félelme egyre növekedett. Nem jutott semmire, és csupán annyit tehetett, hogy erősen figyelt befelé, hátha időben felfedezi az ébredést. Már aludni is alig mert, nehogy a szörny álmában vegye át az uralmat felette. Teste újra meg újra legyőzte, az élénkítőszerek ellenére is elszunnyadt, végül bele kellett törődnie, hogy a démon jelenléte valószínűleg semlegesítette a vegyszereket. Legyen valami jó a rosszban: a betegségek is elkerülték, allergiája elmúlt. Mozgolódásra figyelt fel odabent, leginkább arra emlékeztette az érzés, mint amikor félálomban mocorgott az ágyban. A szörny minden rezdülése különös erővel árasztotta el, és elérkezett a cselekvés pillanata. Gyűlölte magát már az ötletért is, de úgy döntött, idő előtt megadja a lénynek, amire szüksége van. Nem kevésbé dolgozott benne a kíváncsiság is, hogy ténylegesen képes lesz-e használni a démon hatalmát, amelyet ugyanúgy magáénak érzett, mint átváltozáskor az idegen testrészeket. Belekapaszkodott ebbe a gondolatba is, mint minden másba, ami kevéske reménnyel szolgálhatott, vagy legalább elterelte a figyelmét. Napokba telt, mire rávette magát, de félelme egyre növekedett és űzni kezdte. Amit a szörnyeteg erejéből legutóbb megtapasztalt és az ébredés közben közvetített energia elegendő önbizalmat adott, hogy ne torpanjon meg, amikor megpillantotta a nőt a sorban egy éjszakai szórakozóhely bejáratánál. Egyenesen odament és próbálta palástolni tekintete riadtságát. Megállt, a vöröske ránézett, és ő minden meggyőzőerejét összeszedve csak ennyit mondott halkan: – Gyere! A nő mintha eltűnődött volna, ám alig néhány pillanat telt el és bólintott. Fogta kis kézitáskáját, kivette belőle a kocsikulcsot és szó nélkül odavezette az autóhoz. Bérlakásokkal teletűzdelt, portásmentes háztömbhöz hajtott, s a lift gyorsan felvitte őket a tizenhatodikra. Odabent sem szólaltak meg, csak magukra zárták az ajtót és levetkőztették egymást. A rövid aktus ugyanolyan intenzitással zajlott, mint legutóbb, ám ezúttal eljutottak a végére. Áldozata gyönyörű nyögéssel, mosolyogva veszítette életét. Rágyújtott, amíg várakozott. Maradt nagyjából negyed órája, hogy kibámuljon az ablakon és elszívjon egy cigarettát, mielőtt az átváltozás befejeződik. Nem öltözött fel, nem is lett volna értelme. Majd utána.
Megjelent: 2014-10-29 17:00:00
|
