VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Csengődi Péter: Nászajándék – 24. fejezet: A színjáték
A színjáték Igazából úgy érezte, hogy az sem hökkentette volna meg, ha valóságos lett volna. Más helyzet lett volna, ha mondjuk otthon ücsörgött volna a szobájában, tévét nézve, egy pohár bort szürcsölve, és ott jelentek volna meg ezek a figurák a szoba közepén, akkor joggal aggódott volna a saját állapota miatt. Mint a rajzfilmekben, legelőször is letette volna az italt, arra gondolva, hogy soha többet nem kellene alkoholt fogyasztania, hátha attól kelt majdnem-életre a fantáziája. Pár nappal ezelőtt azonban még az is teljesen hihetetlen lett volna a számára, hogy ott legyen, ahol éppen most van. Soha nem jutott volna eszébe, hogy elviszik egy titkos bázisra, aminek még a feltételezéséről sem hallott, onnan felröppentik egy űrbázisra, amit a Föld minden országa titkol, ott felszáll egy űrhajóra, amiről eddig azt gondolta volna, hogy még a hozzá szükséges technológia sem létezik, átmennek egy féregjáraton, amiről meg volt győződve, hogy tudományos képtelenség, majd leszállnak egy bolygóra, és egy olyan kihalt civilizáció annyira épségben maradt nyomait veszik szemügyre, amire a statisztikák szerint nulla esélyük lett volna. Ezek után lehetett-e volna bármennyire is meglepő, ha találkoznak élő űrlényekkel?! Vagy ha nem is élőkkel, de ki tudná megcáfolni, hogy valamilyen formában nem maradt fenn a biológiai és kultúrális lenyomatuk, akár hologram, akár valami transzdimenzionális energia formájában?! Még ez lett volna a leghihetőbb része a történetnek, tekintve hogy odahaza, a Földön is már állítottak úgy emléket rég elhunyt előadóknak, hogy egy egész koncert alatt hologramot vetítettek róla, mintha most is ő lépne fel, miközben a hangszóróból korábbi felvételek dübörögtek. Azon gondolkodott, az emberi elme meg tudja-e a szokni azt, hogy folyamatosan le van nyűgözve. Ha napok óta szürreális élményekben van része, válhat-e ez új normává? Eljöhet-e az a pont, amikor azon lepődik meg, hogy már jó ideje semmi meglepő nem történt? Továbbá, ha valaki körül egymást követik azok az események, amiket addig is elképzelhetetlennek tartott, le fog-e jönni az a pont, amikor már nem tudja megkülönböztetni a valóságot a képzelgéstől? Mi adhat ilyenkor referenciát, kapaszkodót, hogy még mindig az igazat érzékeli, és nem csapja be az elméje?
Visszamentek a kompra, felszálltak, ismételten az űrhajó felé vették útjukat. Aggódva nézett vissza a bolygó felszínére, ahogy lassan eltávolodtak tőle. Valami furcsa dolgot művel vele ez a hely, és nem tudja, mivel áll szemben. Remélte, hogy a korábbiakhoz hasonlóan most is hamar normalizálódík az állapota. Tudományos cikkekben olvasta, hogy a mozgás jótékony hatással van az emberi szervezetre, ezért fel-alá sétálgatott; no meg azért is, mert egyszerűen képtelen lett volna megmaradni egy helyen. Ezúttal nem voltak életveszélyben, nem voltak oxygénhiányos állapotban; így hát biztosra vehette, hogy a maga bolygó művel vele valamit; és bár ezen a ponton nem tűnt halálosnak, mivel fogalma sem volt, mivel áll szemben, ötlete sem volt arra vonatkozólag, hogy mikor lépi át az élete veszélyeztetésének határvonalát. Támolygott a folyosón. A szeme előtt, mint káprázat, ott lebegett a káosz; bár maga sem értette, hogy jelenhet meg képileg valami ennyire absztrakt fogalom. A zavar, mint egységes köd, tompította a gondolatait. Lassan a zűrzavar emberi alakok sziluettjét vette fel. Próbálta hunyorogva kivenni, hogy kik lehetnek ők, miközben időnként megszédült, és a falnak ütközött. Amint tudta, folytatta a lépéseit feléjük. Apránként egyre élesebben ki lehetett venni a különböző alakok vonásait. Emberiek voltak, de mégsem a megszokott formában. Az arányok valahogy nem pontosan ugyanazt mutatták, mint a földi embereknél. Mozdulatlanul feküdtek a padlón. Rájött, hogy ezek ugyanazok a lények, amiket a bolygó felszínén látott. Elméje hadakozott a látvánnyal. Egyrészről úgy tudta, hogy a bolygó kihalt, nemcsak élőlény nincs rajta, de bármi is élt annakidején, annak már a halotti maradványaiból sem maradhatott semmi. Ugyanakkor ami a szeme előtt volt, az teljesen valóságosnak tűnt. Odarohant az egyik testhez, letérdelt mellé, és megpróbálta megérinteni. A keze könnyedén hatolt át a testnek hitt látványon, bebizonyítva, hogy fizikai valójában semmi sem fekszik előtte. Leült a padlóra, és bambán nézett maga elé. Ezen a ponton nemcsak azt nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen, hanem azt sem, hogy érdemes-e bármit tennie. Az állapota folyamatosan változott, és ugyan nem tudta, hogy a következő percekben javulni fog-e, vagy romlani; abban szinte biztos volt, hogy ha semmit sem csinál, akkor is minden meg fog változni. Feltápászkodott, megszédült. Nem tudta, hogy csak túl hirtelen állt-e fel, vagy a hallucinációk már más tünetekkel is társultak. Ideges volt, homlokáról hatalmas gyöngyökben indultak meg az izzadságcseppek. Elindult a folyosón, és ismételgette magában: “Nincs itt semmi szokatlan! Nincs itt semmi szokatlan!” Egy óvatlan pillanatban viszont ez a gondolat furakodott a fejébe: “Persze az otthonomtól távol, a galaxis másik felében egy idegen bolygó körül keringő űrhajón állomásozok, de ezt leszámítva nincs itt semmi szokatlan!” Az egyik kanyarban a fal mögül előbukkant az ezredes. Felé nézett, érezte magán a tiszt szúró tekintetét. Igaz, most nem látta tisztán az arcát, mindent homály borított; de tudta jól, ha ránézett, akkor kedves arckifejezése nem lehetett. Kiegyenesedett, minden megmaradt koncentrációs képességét arra használta fel, hogy normálisnak tűnjön; mint a tinédzser, aki a barátaival lerészegedett, és a szülei előtt kellett bizonyítania, hogy józan. Tudta jól, hogy nem ő tehetett az állapotáról, mégis takargatnia kellett. Azt is tudta, hogy a többiek azt várják tőle, hogy erős, kompetens, reziliens társuk legyen; és meg akarta mutatni, hogy ő valóban az. Nem hitte, hogy sikerült; de az ezredes mégis elviharzott mellette sebes léptekkel.
Megjelent: 2026-09-24 20:00:00
|
