Keresés a honlapon:

Frideczky Katalin Tessék felébredni (részlet)

 

 

 

 

Tessék felébredni

– részlet –

 

– Adj gyorsan papírt!

– Csak nem? – kérdezed felcsillanó szemmel.

– Csak de! – felelem.

Amíg keresed, honnan téphetnél ki egy üres lapot, átgondolom az egészet. Regényt fogok írni! Detektívregényt! Miért is ne? Most az egyszer nem várok az ihletre, hanem kipréselem magamból a logikát és a fantáziát, melynek, azt hittétek, híján vagyok. Azt mondják, a regény jobbára seggelés kérdése. Hát majd kiseggelem! Egymás után szépen sorba rakom a szavakat. Nekem is ugyanannyi betű áll rendelkezésemre az abc-ben, mint Thomas Mannak. Mire végre papírhoz jutottam, a regény kész koncepciója köddé vált. Már csak az elejét tudtam elcsípni: Az állványokon sorakozó ruhák sűrű fala résnyire nyílt, és egy pillanatra kikandikált egy mulatt arcból kiragyogó, fürkésző szempár. A ruhák függönye újra összezárult. Magam sem tudtam eldönteni, vajon nem a szemem káprázott-e. De ha tényleg volt ott valaki, akkor hallania kellett minden szót, sőt talán azt is látta, mit adtam át titkon Juannak. Minden áron meg kell találnom ezt a leskelődő alakot! A néptelen áruházi raktár ruhaerdejében képtelenség a nyomára jutni. Lehajoltam. Meztelen, apró női lábakat láttam futni a kijárat felé. Az ajtórésben egy pillanatra megvillant a fehéren izzó karibi nyár. Aztán nagyot döndült a vasajtó, és visszazárt a raktár kellemes hűvösébe. Azok a szemek! Meg kell találnom! Ráismerek, ezer közül is...  

 

Mesélem, hogy a bátyám vakon született. Most már életerős felnőtt férfi, de látom magam előtt pici gyerekként, amint tapogatózva tájékozódik. Végül egy esés következtében beindultak a látásfunkciói. Mindannyian örvendeztünk, a csodás eset még a hírekbe is bekerült. Látom a fotóját az újságok címlapjain. Boldogok vagyunk. A gyerek azonban közömbös maradt, nem tudja, minek kéne örülnie, mi az, hogy látás. A kezében kirakós játék darabkái. Tétován forgatja. Majd behunyja a szemét, és pillanatok alatt összerakja.

 

Furcsa fagylaltot eszem. Olyan, mint gyerekkorom „meleg” fagyija. A csavart krémhurka hamar lefogy. Alatta puha sütemény. Beleharapok. Száraznak tűnik, de valami lekvárcsík mégis van benne. Az utolsó falattal megkínálnám a ketrec mögött mosolygó tarka, csíkos állatkát. Tessék, kutya! – mondom. Többen rám szólnak, hogy ez nem kutya, hanem madagaszkári maki. Kinevetnek. Egy libát szorongatok a hónom alatt. Tolláról lefejtek két gumigyűrűt. Megmentettem. A lányom az, fehér tollú liba képében, melyet a hónom alá szorítok. Sorolom, mire lenne szüksége: ágyneműre, derékaljra, tollpárnára. Nem szokta elfogadni, ha besegítek a háztartásába, de ezúttal nem ellenkezett.

 

Egy láthatatlan kéz kiskanalában bekapásra vár az Univerzum golyócskája. Mekkora lehet a kéz, amely tartja? És mekkora lehetek én, ha az Univerzum elfér egy kiskanálon?

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-09-20 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.