Keresés a honlapon:

Csengődi Péter: Nászajándék – 23. fejezet: Újra a bolygó felszínén

 

 

 

 

Újra a bolygó felszínén

Még csak másodszor járt a kietlen bolygón, de máris a megszokottság érzésével lépkedett rajta. Igaz, hogy most másik helyet látogattak meg, több kilométer távolságra az előzőtől; de a hangulat, a környezet alapján úgy érezte, csak valami ismétlésben van része. Úgy érezte, van már valamekkora tapasztalata abban, hogy a fizika itt hogyan működik: A gravitáció, az uralkodó széljárás, az állandó por a levegőben ismerősen hatott.

Az az objektum, amit most látogattak meg, egy régi, színházi építmény lehetett, ahol szintén minden egyetlen kődarabból volt kifaragva. Talán egy domb lehetett korábban ott, akkora, amekkora magában foglalhatta a színpadot és a teljes nézőteret is, amikor még egy darabban volt. Bár nem volt pontos képe arról, hogy az idegen lények mekkora méretűek lehettek; úgy sejtette, hogy viszonylag kevés személy férhetett el a nézőtéren. Ki tudja, mi lehetett az oka. Talán a színházi kultúra alapvetően nem terjedt el széles körben ennél a fajnál. Vagy csak az szabott határt, hogy az ilyen módon kifaragott építményeket nem lehetett bővíteni.

A színpad felszíne ezzel szemben elég kiterjedt volt. Ilyen szempontból nem spóroltak, a készítők valószínűleg teret akartak adni a művészetnek. Első gondolata az volt, hogy biztosan díszlet nélkül játszhatták el a darabjaikat; talán maszkot sem viseltek, csak a dráma szövegében explicit bele volt szőve a karaktereik nevei és jellemzései; de ugyanakkor az is lehet, hogy rengeteg kelléket használtak fel, csak éppen a szél elfújt már mindent, ami nem volt része az egybefüggő kőtömbnek. Be kellett látnia magáról, hogy a mostani, pusztuló tereptárgyak láttán az elméje ezt a kultúrát egyből az ókori görögökkel, rómaiakkal kezdte egy kalap alá venni; miközben úgy igazából nem volt sok információja sem arról, hogy a civilizáció, sem arról, hogy a technológiájuk meddig fejlődött; tehát ami a fejében van, az mind csak feltételezés.

Ezt igazolandó, egy óvatlan pillanatban a föld megrengett, és hatalmas, fémből készült csápok emelkedtek ki belőle; a legvégük a színpad felé fordult, és lézersugarakkal alakokat kezdett el rajzolni. A színház egy jelenetét alkották meg, de mikor a gépek végeztek, a rajzolt fény fotonjaira esett szét, és újra üresen állt a színpad. Egy pillanatnyi szünet után a gépek újra mozgásba lendültek, és egy új kép rajzolódott ki, ami nagyban azonos volt az előzővel, de apróságokban mégis eltért. Majd ez ismétlődött meg újra és újra ciklikusan. Úgy nézett ki az egész, mintha egy nagyon lassú filmet akartak volna megjeleníteni. Mintha egy könyv lapjainak sarkaiba rajzolt animációt pörgetnének át. De kicsodák? A bolygó elvileg kihalt volt. Ezt tudta jól, és feltételezve, hogy csak egy újabb hallucináció lett úrrá rajta, nyúlt a kezével, hogy képletesen kidörzsölje azt a szeméből. Ez persze lehetetlen volt, mert az arcát, illetve az egész fejét az űrruha sisakja védte. Az a hirtelen meglepődés, hogy nem tud a saját szeméhez nyúlni, viszont pont elég volt ahhoz, hogy kizökkentse az aktuális állapotból, és minden, ami a képzelgés része volt, a gépek, a fények, és a maguktól kirajzolódó jelenetek, mind eltűnjenek. Egy pillanat múlva nem látott mást, csak a régi kori színházépületet, a dolgozó kollégáit, és a mindenfelé szállongó port.

Idegesen megrázta a fejét. Remélte, hogy ezek a furcsaságok végleg megszűnnek már ekkorra, és újra teljes energiával belevetheti magát a munkába. Elgondolkozott azon is, hogy talán sokkal jobban meg kellene ijednie. Talán annyira rémültnek kellett volna éreznie magát, mint amikor az első hallucinációk megjelentek. Ugyanakkor az is megkérdőjeleződött benne, hogy ez tényleg olyan furcsa dolog? Alapul véve azt, ami az elmúlt napokban történt vele, pont, hogy a hihetetlen kezdett lenni a megszokott.

“Tényleg”, kérdezte saját magát, “mikor jön el az ember életében az a pont, amikor már a szürreális lesz a megszokott?”

 

Ezután jó ideig nem történt semmi, csak szorgalmasan takarították a port, és és apró üvegcsékbe gyűjtögették a mintákat. Kezdett kicsit fáradni, ami nem volt teljesen váratlan, tekintve, hogy sem a bolygó körülményeihez, se a saját védőruhájához nem volt még eléggé hozzászokva. Leült az egyik kőblokkra, amiről úgy gondolta, hogy a nézőknek szánt ülés lehetett; bár az is igaz volt, hogy bármire ráülhetett volna, ami elég stabil. Valahol belül úgy érezte, hogy nem szabad megsértenie a több ezer éve elhunyt lényeket. Bár nem hitte, hogy azok képesek lennének rá bármilyen módon megharagudni, vagy bosszút állni; attól még nem érezte volna helyesnek.

Igaz, hogy a színpad felé nézett újra, de ez teljesen véletlen volt. Nem a látvány érdekelte, hanem csupán hogy újra képes legyen ütemesen venni a levegőt. Viszont valami mozgásra lett figyelmes a színpad szélén, emberszerű alakok kapaszkodtak fel. Tudta jól hogy legnagyobb valószínűséggel ismét csak káprázatokat lát; de egyrészt volt egy halvány esélye, hogy mégsem (hiszen nem ez lett volna az első hihetetlen dolog az elmúlt napokban); másrészt ha ugyancsak hallucináció az egész, akkor is könnyen lehet, hogy nem ő az egyetlen, akivel történik. Ha valami külső oka van, mondjuk valami fertőzés támadja őket, vagy egy furcsa sugárzás, akkor arról fontos lenne tudniuk.

– Maguk nem látják?

– Miről beszél? – kérdezett vissza az ezredes.

– Azokat a lényeket a színpadon.

Az ezredes és a doki aggódó tekintettel néztek egymásra.

– Jól van? – kérdezte végül a tiszt.

Ez neki épp elég információ volt arra nézve, hogy bármi is történik, az csak vele történik egyedül. Azonnal beindult valami reflex, hogy rejtegetnie kell.

– Csak hogy nem látják-e maguk előtt azt, hogy ez az egzotikus kultúra vajon miként használhatta ki ezt a teret, hogyan adhatták elő a darabokat, amiket írtak. Annyira sajnálom, hogy ezt már sosem fogjuk látni.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-09-08 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.