Keresés a honlapon:

Nagy Gusztáv Ablakba szorult tekintély...

 

 

 

 

Ablakba szorult tekintély...

 

Az utca közepén állt a házunk. Kicsi volt, nádtetős, szoba-konyha az egész. A szobában két ágy feszült egymás mellett; az egyik az enyém volt, a másik Szuszkáé meg Marisé. A meszelt falon régi, megsárgult képek lógtak, meg egy homályos tükör, s ott volt az utcára nyíló, keskeny kis ablak. Tízévesen még átfértem rajta; én voltam az egyetlen, aki ki tudott rajta surranni a nyári estékbe.

Szuszka a nagybátyám volt, a feleségével, Marissal együtt neveltek, három hónapos korom óta. A konyhában nem volt nagy hely. Egy asztali sparhelt, egy kis asztal, meg egy kétszemélyes kopott kanapé zsúfolódott össze. A kanapé előtt egy vastag, asztalmagasságú fatőke állt. Napközben azon dolgozott Szuszka. Többnyire fúrókat élezett egyenletes, kíméletlen türelemmel, reszelővel. A reszelésnek éles, sikító hangja volt. Beleivódott a fejembe, és idegessé tett. Tanulni szerettem volna, de mire ő végezte a napi munkáját, már ránk sötétedett. Villanyunk még nem volt, csak a petróleumlámpa sárga, imbolygó lángja melletti homály.

Szuszka már ötvenen túl járt, de a nyúzott arcán, a megfáradt mozdulatain húsz évvel többnek látszott. Huszár volt az első nagy háborúban, s a másodikban sem kímélte az élet. Megjárta a fogságot is, ahonnan csodával határos módon hazatalált. Betegeskedett már, a tüdeje is zihált, de azért ivott, ha jutott rá, és dolgozott, mint a gép. Kovács volt a lelke mélyén. Fúrót, ácskapcsot, szöget, patkót, mindent megcsinált vasból, ami az élethez kellett. De én már halálosan untam ezt a hangos, vasas világot.

Egy délután tele gyömöszöltem egy lyukas kulcs tollát gyufamérggel, madzagot kötöttem egy hosszú szög végére, és ólálkodni kezdtem. Az utcai gyerekektől lestem el a fortélyt. Szuszka ott görnyedt a fatőke mellett, épp a fúró hegyét reszelte. A reszelő vijjogott. Én meg, minden bátorságomat összeszedve, a szöges kulcsot a konyha falához vágtam. A szög hegye csattant a vakolaton, s a gyufamérges kulcs olyan hatalmasat dörrent, mintha ágyú szólt volna a kis szoba-konyhában. Szuszka akkorát rezzent, hogy kiesett a kezéből a fúró meg a reszelő is. Felugrott, hogy elkapjon, de én már ott sem voltam; egyetlen szempillantás alatt kinyomtam magam a szűk ablakon.

A nagybátyám mérgében és ijedtségében ki akart jönni utánam a résen, de a válla, a dereka, a tehetetlen dühös teste beszorult az ablakfélfák közé. Se ki, se be. Ott lógott a keretben, mint egy beszorult bogár. Nagy nehezen, lihegve, káromkodva visszahátrált a szoba felé, kiszabadult, és rekedt hangon kiabálni kezdett Marissal:

– Látod, kit nevelsz?! Ebből a gyerekből soha a büdös életben nem lesz fúrókészítő!

Maris meg se rezzent a sparhelt mellett, csak rávágta a magáét, nyugodtan, ahogy a sorsot szokás elfogadni:

– De jó nekünk, hogy te az vagy!

Ezzel a mondattal vége is szakadt a veszekedésnek.

Én csak este mertem belopakodni a házba, puha léptekkel, lassan. Pedig jól tudták, hogy ott vagyok a sötétben – de Szuszka haragja addigra már rég elszállt, mint a gyufafüst.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-08-29 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.