Keresés a honlapon:

Hargitai Ildikó: Idegenben

 

 

 

 

Idegenben

 

Először a haja. Ahogy lebbent a szélben. A színe, az a tömeg, erő, lágyság abban a lebbenésben, ahogy a hátára simult. Ő meg csak el a kocsival, mintha soha többé. Egyébként is lehetetlen. Hiszen soha többé.

Aztán a szeme a visszapillantó tükörben. Kék, amilyen nincs. Mert csak mondják, hogy mint a tenger, de ez tényleg olyan. Ő meg nyomta a gázt. Hogyan jutottak el a tengerig? Talán az út, vitte őket oda, mert csak azok a szemek a tükörben, néha lehunyva, a férfi mellett, aki fecsegett. Végig fecsegett.

Aztán a test a parton, eltűnhetett volna olyan volt. A lágy vonalak, az a szín. Akkor látta meg egybe az egészet, a nőt, őt. Itt, mégis messze, messze. Tőle. Beissza a víz. Ő meg csak áll, le se vetkőzik, ez munka, ide hozni őket, hogy a testükre iszapot, hogy a hegyről nézve milyen itt a semmi, ő meg dolgozik.

A harmadik napon, igen, a harmadikon, a reggeli kékben, a kendő. Beakadt, ahogy a kocsiajtót nyitotta. Közel volt hozzá, amikor a kendő lecsúszott, a lába elé hullt, ő lehajolt érte, ránézett, meglebbent a haj, őt meg elborította a nő. Már nem volt visszaút. Mert az illata is vele volt.

Először nem volt semmi más, csak az idegen világ. Tömeg zaja az izzó város utcáin, szagok, a piac, méz, izzadás, testek, mosolyok, lesütött pillák, bámuló, szégyentelen szemek, hogy megérintenék, megfognák, szorítanák, hogy kellene, hogy akarják, vetkőztetik, le a ruhát! A porba! Csillogás, ékszerek, édes, édes tea, ajándék, mert a szeme, mert a haja.
A kendő azután. Sűrűn szőtt vékony szálak, tömött sorban apró csomók, sötét kezek, ahogy a fejére tekerik a hűs, halvány vásznat, este meg a tükörben gyöngysor a homlokán, a csomók helye. Ujjával siklik végig azon a gyöngysoron.

Azután a csodát látta meg. Ott hevert általában mindenütt. Valódi csoda volt, mindenki láthatta, de nem mindenki látta. Ahogy például este vízbe siklik a nap. Vízbe siklik, bele a tengerbe, minden este. Belemerül, és minden, de minden rózsaszín. Olyan rózsaszín, amilyen nincs. Hihetetlen rózsaszín. Aztán a sötét. A hold. Meg az utcafények. A feketeség. Ez következett. Például ez.

A harmadik napon, igen, a harmadikon, akkor nézett bele először abba az emberbe. Nem látta még, hogy fekete a haja, milyen a szeme. Nem. Csak indult le a lépcsőn, az ajtó kinyílt, előtte nyílt ki, félreértés nem lehetett, egy autó ajtaja. Még nem tudta, hogy azé az autóé, csak kinyílt, lecsúszott a kendő, láthatóvá vált a gyöngysor a homlokán, és csak nézett, nézett, abba az emberbe. Amint a nap, ahogy belesiklik, vagy a kendő, ahogy lecsúszik. Úgy volt nyitva az az ember.

Reggel volt akkor, aztán este lett valahogy, senki se tudná megmondani, hogyan, csak este lett, a nap, ahogy szokott, talán gyorsabban kicsit, és a fekete volt feketébb, meg fényesebbek a csillagok. A tengerben a korallok ragyogtak. De azt már tényleg senki se látta. Nem úsztak arra nyitott szemű halak.

Csupa szikla hegyen ül a férfi, hátával egy fának, ölében a nő, homlokán lassan halványul a gyöngysor nyoma, körül sivatag, sárgán nappal, kéken a hajnalban, este meg hihetetlen rózsaszín, és hullnak rájuk a szirmok, fehér virágok halvány szirmai. Csak hullnak. Ahogy szoktak. Éppen úgy.

A repülőgép a negyedik napon érkezett. Csillogott a napban, a déli, könyörtelen napban, amikor mindenki tudja, hogy nem lehet, hiszen csak pár nap, annak is ez az utolsó, amúgy is lehetetlen, meg egyébként se! Csak az ujjak, az ujjak egy pillanatra, azon az ablakon, a kocsién, amiben annyi minden, amiben annyi, annyi minden. Történt.

 

A kétszázhuszonharmadik napon, igen, azon, félreértés nem lehet, a hajnalban, ami sose kék, vagy rózsaszín, a hajnalban, ami csak hajnal, de azért szép, azért még csoda, egy halvány szirom hullt, csak hullt. Talán a szél, vagy nem is tudom, a szél sodorhatta olyan messziről, egy virágszirom. A lehunyt szemen. Sokáig ott hevert még később összegyűrődve a lepedőn. Meg egy könnycsepp. Egészen kicsi. Szinte észrevehetetlen. Nem is biztos. Csak lehet. Nagy kört írt le a nap, a lepedő körül, amire a szirom ráhullt, amire rásodorta a szél. A lehunyt szem réges-rég kinyílt, kávéba merült a száj. A fecsegő férfi csak fecsegett, ahogy mindig. Amikor az a könnycsepp, a kicsi, szinte észrevehetetlen könnycsepp duzzadni kezdett, és addig, de addig, amíg az arcon végül lesiklott. Senki nem mondhatná meg, mi történt azon a lepedőn, amely átölelte a nőt, abban a hajnalban, ami nem volt soha kék. Átölelte, virágszirom illata volt, ő meg hagyta, nem tiltakozott, belesimította testét abba a lepedőbe, meztelen teste belesimult, az a könnycsepp lemosta róla a ruhát, le egészen. A férfi meg csak fecsegett, de már nem hallotta senki. Csak a csukott szemű halak.

Azon a napon, a kétszázhuszonharmadikon, kétség nem fér hozzá, hogy azon, zúgó kocsizajban, izzadó tömeg közt, lebbenő hajak, akaró kék szemek közt, melyek olyanok, mint a tenger, de csak messziről, az ember odapillant, belényilall, aztán már tudja, hogy nem. Mert nincs olyan. Mint a tenger. Ahogy a kormányt fogták az ujjak, amelyek egy régi reggelen, amikor lecsúszott az a kendő, meg a kis csomók, igen. Azok az ujjak tudták ott a kocsiban záporozó virágszirmok, fehér virágok halvány szirmai között, hogy nincs semmi más. Hogy semmi más nincsen.

És nem kellett valami feltűnő, nagy dolog. Nem kellett rakéta, hírek a rádióban, villanyáram, világvége, havi fix fizetés, nem kellett bejelentés, felszólítás, veszély, fenyegető vihar! Elég volt, hogy az ujjak, az ő ujjai a kormányt, amit szorítottak elengedjék. Akkor, azon a napon. És végigsimítsanak az arcon, amely borostás kicsit, a saját arcán, amely őt érintve akkor, ott, amely most, a saját ujjaitól ismét. Elsimult. A szirmok meg csak hulltak, hulltak, ahogy szoktak.

Fölfele néz a férfi, kicsit borostásan, ujjai furcsa lepkék, le-leszállnak az arcán, fúj a sivatagi szél, magányosan nyílik a kocsiajtó, hideg van abban a forróságban, csönd a tömegben, amikor a gyűrött, halvány virágszirom végre az égre lebben, hogy egy pillanatra eltakarja a könyörtelen napot.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-06-27 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.