Keresés a honlapon:

Laczkó Mária: Nagyfiú

 

 

 

 

Nagyfiú

 

Addig nem mentek haza, míg meg nem mondjátok, kinek a műve ez.

A horogkereszt ott virított a táblán. Egy intés, és a hetes elmaszatolta a krétarajzot. Igazság szerint még így is lehetett látni, de Márta néni közben már idegesen kiment.

Amint magunkra maradtunk, kitört a hangzavar, a többiek Otta Bencével ordítoztak, hogy miatta kell itt maradnunk. Belefájdult a fejem. Bence egy idő után már zokogva magyarázta, hogy az apja tutira agyonveri, mert a nagymamája zsidó. Akkor te is zsidó vagy, állapították meg többen. Az idegesítő Técsői Melinda, aki mindig mindent jobban tud, felvilágosított minket, hogy a zsidó vallás anyai ágon öröklődik. Ezen valamennyien elgondolkodtunk, és csend támadt.

Ekkor szólaltam meg. Majd azt mondom, hogy én tettem. De miért, kérdezték a lányok. Nem válaszoltam, nem árultam el, hogy ha valaki sír, akkor nekem is sírnom kell. Már éreztem is, ahogy kezdenek gyűlni a könnyek a szemem sarkában. A lányok tovább nyugtalankodtak. Nem fogsz kikapni? Megráztam a fejem. Nem. Nem hiszem.

Fél órával később már Lutz Bogival és egy igazgatói intővel a táskámban ballagtam hazafelé. Nagyon bátor voltál, mondta Bogi a kapunk előtt, és megpuszilt. A számon. Aztán elszaladt.

Anya megvárt az ebéddel. Általában keveset beszél, de mi ketten szavak nélkül is értjük egymást. Gyakran mosolyog rám. Apára soha. Régóta tudom már, hogy nem vehetem feleségül, de azt hiszem, még mindig egy kicsit szerelmes vagyok belé. A mai ebédnél azonban Lutz Bogira is sokat gondoltam.

Már az iskolában eldöntöttem, hogy nem anyának mutatom meg az ellenőrzőmet. Elszomorítanám.

Szerda volt, ami azt jelenti, hogy apa későn jön haza, és egyenesen a kerti lakba megy. A barátait látja vendégül. Fél éve azt mondta, hogy már nagyfiú vagyok, tíz éves, és nemsokára férfi leszek. Akkor majd én is részt vehetek az összejöveteleken. Nem igazán örültem, mert egyszer már megkóstoltam apa sörét. De azért érdekelt, miről beszélgetnek. Először tavaly nyáron szöktem át, kimásztam az ablakon, vittem a takarómat meg a párnámat. Ezt aztán többször megismételtem.

Régebben egy fiatal pár lakott a pavilonban. A konyha nagy, óriási asztallal, a szoba viszont picike. Van benne egy fal felé fordított dívány, oda szoktam bevackolódni. Apa soha nem teszi be a lábát a kisebbik helyiségbe, de a sötétben amúgysem venne észre. Idén még nem szöktem át, de május van és meleg. Miért ne?

Amikor átértem, láttam, hogy anya, mint mindig, odakészítette a mikróba a vacsorát, és poharakat, alátéteket, szalvétákat rakott ki az asztalra. A dekoráció semmit sem változott tavaly óta. Csak a szemem sarkából lestem a falra, mert utálom azokat a régi, fekete-fehér, ijesztő képeket. Beszaladtam a díványra.

Kisvártatva megjött apa, hallottam, ahogy zörög a mikróval. Miután jóllakott, vártunk, ő a konyhában, én a szobában. Arra gondoltam, hogy majd holnap reggel mutatom meg neki az ellenőrzőmet. Beszívtam a cigarettája illatát.

Nemsokára nehéz, döngő léptek közeledtek. A nagydarab Gerecsei Jóska bácsi, rendszerint ő érkezik elsőnek. Belépett az ajtón.

– Heil – mondta.

– Heil – felelte apa.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-06-21 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.