VideóSchreck Mo videója Keresés a honlapon: |
Mészöly Ágnes: Átkozott örökség
Átkozott örökség1
1 – Megint bántod azt a kisleányt! – hallom. A vénasszony hangja és a fapapucs egyszerre csattan. Célozni, azt tud a rohadt boszorkány. Háttal állok neki, és Kati egyre hangosabban visít. De így is hallom, ahogy a banya a maradék fél pár papucsában sántikál felénk a gyöngykaviccsal felszórt udvaron keresztül. – Nem én kezdtem! – sziszegem Kati arcába a fogaim között. – Most megúsztad, de ezt még megkeserülöd! Megmarkolom a vállánál, a körmeim a buggyos ujjú, hímzett blúzon keresztül a bőrébe mélyednek, elrántom a disznóól fehérre meszelt, tapasztott vályogfalától, és megpördülök vele. Először azt gondolom, hogy magam elé tartom, élő pajzsnak, mint az a török katona a hercegnőt a filmben, amire tavaly vittek el minket az intézetből. De hamar rájövök, hogy nincs értelme. A töröknek csak fél tucat keresztes lovaggal kellett szembeszállnia, de ez a vénasszony rosszabb a hétfejű sárkánynál is. Tiszta erőből ellököm magamtól Katit, megremeg a föld, ahogy elvágódik rajta. A gyöngykavics szanaszét spriccel, olyan, mintha Kati pocsolyába esett volna, csak vízcseppek helyett apró, szúrós kövecskék repülnek szerteszét. Szeretem a hangjukat, szeretek mezítláb lépkedni rajtuk, szeretem, hogy minden egyes darabka különböző színű és formájú, messziről mégis egyformának tűnnek. Semmi mást nem szeretek ezen az átkozott helyen, csak a gyöngykavicsot, meg talán az óriási körtefát a ház előtt. De most nincs időm ezen gondolkodni, nincs időm semmin gondolkodni, pedig a gondolat gyors, mint a táltos paripa a mesékben, egy szempillantás alatt elrepít az Üveghegyen túlra. A boszorkány nem gyors, de nem is kell átkelnie hetedhét országon, csak a nyári konyha sarkától a disznóólig akar eljutni. Viccesen biceg, aztán észbe kap, és leveszi a jobb lábáról is a fapapucsot. Ideje menekülnöm. A padlás a legjobb búvóhely, a szakadék létrán nem mer utánam jönni a vénasszony, ott fönn, a galambszar meg a lomok között ki tudom várni, amíg csillapodik a haragja. Akkor sem úszom meg a büntetést, de a fakanál, sőt, még a szíj is jobb, mint a fapapucs, főleg, ha már elpárolgott a boszorkány dühe. Már, ha nem a vénember üt velük, ő azzal a szelíd, ájtatos képével akkorákat tud sózni a hátamra, hogy azt hiszem, mindjárt beszakad. És a verés után még jön a prédikáció is, aztán meg kell csókolni a szíj csatos végét, és megköszönni a nevelést. A múltkor alig bírtam utána begyalogolni az iskolába. Az egyik felsős tanár, a hosszú hajú, szakállas pasas meg is kérdezte, bántottak-e otthon, persze, hogy azt mondtam, hogy csak leestem a körtefáról, de nem hagyott békén, tovább faggatott, hogy megpofoztak, vagy megrúgtak esetleg, én meg mondtam neki, hogy az én drága nevelőszüleim soha nem illetnek sem engem, sem a mostohahúgomat sem kézzel, sem lábbal, és nem is hazudtam, mert Kati sosem kap ki. Kati szép, szófogadó, gyöngybetűkkel írja a leckét, nem felesel, apukának meg anyukának hívja a vénembert meg a vénasszonyt, csak nekem mondja azt, hogy zabigyerek, meg hogy az anyám egy büdös kurva áruló. Azt is csak csendben, és csendben tépi ki a rajzaimat a füzetből, meg csendben töri ki az összes ceruzám hegyét, mint például most. De azért nem kap sem szidást, sem büntetést. Engem meg vagy szíjjal vagy fakanállal vernek. Esetleg papuccsal, ha az van kéznél. De a padlás most reménytelen, a nyári konyha mellett van a létra, és a vénasszony elállja az utat. Gyerünk a telek vége felé, hogy átmásszak a kerítésen, és vissza se jöjjek napszálltáig! Sarkon fordulok, és a disznóól falának támaszkodva meglódulok. Meztelen talpam megcsúszik a gyöngykavicson, a térdem megbicsaklik, de nem esek el, már a füvön futok, amit rövidre csipkedtek a kacsák meg a libák. Elszaladok a baromfiudvar mellett, a budi mellett, hátul, a veteményesben, mint egy hadseregnyi katona, sorakoznak a karóra futtatott paprikák meg paradicsomok. Átvágok közöttük, és már majdnem elérem a kerítést, amikor átesek a bádogvödrön. A nyavalyás boszorkány az ágyás végében hagyta locsolás után! Sajog a sípcsontom, vérezni kezd, de nincs időm apróságokkal foglalkozni. Négykézláb mászok tovább, aztán érzem, hogy a vénasszony belemarkol a hajamba, olyan erővel, hogy majdnem leszakad a fejem a nyakamról. Nekilódít a kerítésnek, a szuvas, öreg deszka reccsen egy nagyot, összekuporodnék a tövében, de a boszorkány erejét meghétszerezi a harag, felránt, aztán vissza is lök a földre, most az én hátam puffan a száraz homokon. Belemarkolok a gyűlöletes porba, eszembe jut, hogy mennyire utálom a homokot, jobban, mint Katit, a vénembert meg a vénasszonyt együttvéve. Otthon nem volt soha por, nem volt homok, az utcákon eső után acélfényűen csillogott az aszfalt, az illata a villamoscsilingeléssel kúszott be az ablakon, és anya meséivel ringatott álomba. Itt nincs eső. Nincs aszfaltillat, és nincs anya sem, hogy megvédjen a vénasszonytól. A nap kegyetlenül tűz a fakókék ég közepén, elvakít, aztán egy árnyék magasodik fölém. A vénasszony ráncos arcát görcsbe rántja a gyűlölet, ahogy a fejemre sújt a jobblábas fapapuccsal egyszer, kétszer, háromszor, sokszor. Félek, hogy megöl. Vagy ha nem, én ölöm meg őt.
2
Mire dr. Szabó Ágota az edzőterem utcájába ért, átázott a cipője. Mégis bakancsot kellett volna húznom reggel, gondolta az InTime Solutions magánnyomozó-iroda társtulajdonosa – korábban közjegyző, még korábban a Pest Megyei Főügyészség munkatársa –, ez a december rosszabb, mint egy Teljesen Átlagos Április, reggel még szikrázott a nap, aztán délre jött a hidegfront egy tajgai hóviharral, fél óráig lehetett örülni a fehér télapónak, de mire végeztünk a melóval, csak a lucsok maradt meg ez a szar eső. Megigazította a vállán a hátizsákot, a fejére húzta vadonatúj sötétzöld dzsekije kapucniját, és elvetette az ötletet, hogy rágyújtson a hátralévő pár száz méteren. Pedig amikor augusztus végén Hamburgban leszállt a Solar Eclipse nevű úszó kisváros fedélzetéről, komolyan gondolta, hogy csak az utazás és a nyomozás izgalmai, no meg a nevetségesen alacsony tax-free árak miatt csúszott vissza korábbi szenvedélyébe. Ám pár hónap alatt bebizonyosodott, hogy a dohányzás újra az élete része marad, és bár büszke volt magára, hogy a Rita – esetleg a lánya és Domonkos – jelentette kísértés ellenére meg tudott maradni napi három szálnál, egyre kevésbé zavarta, ha túllépte a tervezett adagot. De sportolás előtt mégsem kéne bagózni. Inkább átgondolta az InTime futó feladatait. Az egykori BRFK-s sajtós Szilvi nyugtalanító ügyön dolgozott: egy kertvárosi oviból kereste meg az irodát néhány szülő, hogy segítsenek fellépni a bántalmazó intézményvezető ellen, aki túl jól feküdt a fenntartónál, és túlságosan félelmetes volt a beosztottjai számára, így konkrét bizonyítékok nélkül képtelenség volt eljárást indítani ellene. Gota nem hitte, hogy Szilvi megbirkózik a feladattal, hiszen alig fél évvel korábban még teljesen rá volt csavarodva a babaprojektre, és attól is képes volt elsírni magát, ha egy reklámban meglátott egy apróságot, de az élete viharos változásai – egy válás és egy új szerelem, amit az InTime egyik korábbi komoly ügyének köszönhetett – ezen a téren is fordulatot hoztak. Szilvi gond nélkül kuksolt órákat az ovi mellett parkoló kocsijában, hogy az agresszív óvó néniről bizonyító erejű videókat készítsen, és időnként olyan megjegyzéseket tett, hogy nem hitte volna, hogy a kölykök ennyire idegesítőek tudnak lenni. Pataki – aki egyszerre dolgozott lelkesebben és lazábban, mióta a felesége, Évi felgyógyult az agydaganatból ‒ az utóbbi két hétben Ritával együtt nyomozott egy építési vállalkozó után, akinek már a harmadik cége ment csődbe közvetlenül azelőtt, hogy ki tudta volna fizetni az alvállalkozóit. Így Gota kénytelen volt egyedül lezárni egy több hónapos munkát, amelyik egyszerű hozzátartozó-felkutatásnak indult, de egy teljes emberkereskedőcég leleplezéséhez vezetett, és melyben nem csak a Rendőrséggel, de az Interpollal is kénytelenek voltak együttműködni. Gotát, bármilyen szöttyös hideg is volt, átjárta a büszkeség melege, ahogy felidézte a mai napot záró telefonbeszélgetését. Egykori főnöke, aki mára a Legfőbb Ügyészség második embere lett, személyesen hívta fel, hogy gratuláljon az eredményhez, és egyúttal felvesse neki a Hivatalba visszatérés lehetőségét. Az ajánlat meghallgatásánál már csak az elutasítása töltötte el jobb érzéssel a nőt. Az önelégültségtől csak az mentette meg, hogy sikerült belelépnie egy átlagosnál is mélyebb pocsolyába. Bokáig süllyedt a jéghideg vízbe, érezte, ahogy a tornacsukája peremén átfolyik az olvadt hólé, és pacallá áztatja a zokniját. – Bassza meg, nem lehetek ennyire béna! – szitkozódott fennhangon, aztán rájött, hogy legjobb, ha elengedi a dolgot. Nem kerülgette tovább a tócsákat. Meg sem próbált figyelni, hova lép, nyílegyenesen igyekezett a Life&Power meleg színű fényfűzérrel díszített bejárata felé.
Tamara terme – akik szerették, szerényen csak Bázisnak nevezték – az utóbbi tíz évben legendás hírűvé vált a Wekerle-telepen. Az edző személye éppoly hívogató volt, mint a meglepően barátságos bérletárak, a Life&Power közössége pedig egyszerre volt befogadó és megtartó. Legalábbis azok számára, akik magukévá tették a hely filozófiáját, miszerint a kilók és a centiméterek a női létnek csak sokadlagos tényezői. Akik viszont márciusban azzal léptek be az ajtón, hogy júniusra igazi beach bodyt akarnak, azoknak Tamara először kedvesen elmagyarázta, hogy azt ő csak a jövő utáni szezonra garantálja, addig viszont csak verejtéket és izomlázat ígérhet, azután ajánlott néhány helyet a közelben, ahol a legmodernebb módszerekkel hirdetnek gyors és látványos eredményeket. Aki ezek után is maradt, azt viszont könnyen beszippantotta a közösség. Az átlagéletkor valahol negyven körül lehetett, de néhány vagány hatvanas nagymama éppúgy napi vendég volt, mint a kisgyerekekkel küzdő anyukák. Néhány egyetemista, ülőmunkától elmacskásodott irodisták, folyamatos stresszel küzdő felsővezetők, háztartásbeliek és valódi selfmade-womenek: a Bázis száz négyzetméterének bejáratánál mindenki letette a napi gondokat, és felvette helyette az ötkilós tárcsát, hogy az edzés huszadik percére már tényleg ne tudjon másra gondolni, mint a szériából még hátralévő kitörések túlélésére. A Bázis egy wekerlei társasház földszintjén volt berendezve. A háromszobás lakás minden közfalát kiverték vagy hatalmas boltívekkel helyettesítették, az így kialakított térben húsz-huszonöt step-pad vagy jógamatrac is kényelmesen elfért, csak az egykori kisszoba maradt meg öltözőnek. A konyhából irodát, a fürdőszobából pedig közös zuhanyzót alakítottak ki. A design egyszerre volt letisztult és elegáns, nélkülözött minden hivalkodást. Egyetlen érem tanúskodott arról, hogy az edző valamikor élsportoló lehetett: aranyból volt, az öltöző ajtaja mellett, az előtérben felállított recepcióspult függött, és a felirat szerint egy 94-es világbajnokságról származott. De Tamara senkinek nem mondta el, ki és milyen sportágból szerezte. És ezt a titkolódzást meglepő módon mindenki tiszteletben tartotta. Gotának amúgy a szőr is felállt a hátán, amikor az egyre divatosabb feltétel nélküli női összetartást emlegették lépten-nyomon, de itt, egy-egy tüdőkiköpős kardióedzés vagy egy meditatív-dinamikus gerinctréning után tényleg megsejtett valamit abból a bizonyos sisterhoodból. Pedig senkiről sem tudott szinte semmit, Tamaráról is csak annyit derített ki, hogy tizenöt éven át a legmenőbb fitneszközpontok sztáredzője volt, aztán otthagyta a puccos helyeket, hogy a külvárosban megnyissa a saját termét. És a kemény mag nagy része – leginkább a negyvenes-ötvenes „csajok” – több mint tíz éve rendszeresen járt hozzá. A Bázison nem váltogatták egymást a trendi órák és a trénerek, csak Tamara vezetett edzést, ő viszont azt is megengedte magának, hogy – mert valaki nosztalgiázva felemlegette a régi szép időket – ódivatúra koreografált step-aerobikot tartson hetente háromszor. Ezzel teljesen megvette magának Gotát, aki szeptember óta csak akkor hagyta ki az órákat, ha tényleg élet-halál kérdése volt. Még a pszichológusától is elköszönt, miután Kornél nem volt hajlandó áttenni a hétfői üléseket más időpontra. Már szólt a szokásos ráhangoló zene, amikor Gota megérkezett. Az öltözőben Flóra, egy multicég gazdasági vezetője magyarázta telefonon kamasz fiának az iskola és haverok fontossági sorrendjét, Barbi pedig cipőfűzés közben ellenőrizte az applikáción, hogy az anyósa időben elkezdte-e négyhónapos kisfiának a fürdetését. Gota csak intett nekik, aztán egy perc alatt átvedlett edzőruhába, hogy még befoglalhassa kedvenc helyét a leghátsó sor jobb szélén. A csajok többsége már a step-padokon ücsörögve trécselt. Szokás szerint Nóri volt sztoriban: a negyvenöt körüli, punkosra nyírt, nagyhangú, végtelenül excentrikus nő néha mérhetetlenül bosszantotta Gotát, főleg azért, mert be kellett látnia, hogy elképesztően viccesen tudja előadni a legérdektelenebb történetet is. Most éppen arról mesélt, hogyan sétált aznap délután a készenléti rendőrség karjaiba, miközben csak egy csomagot akart felvenni a postaautomatából. A többiek dőltek a nevetéstől, Gota pedig azon kapta magát, hogy közelebb megy a beszélgetőkhöz, nehogy lemaradjon egyetlen részletről is. Csak Tamara volt szokatlanul visszafogott. Úgy tűnt, mintha elmélyülten keresgélné a tabletjén a mai koreográfiához legmegfelelőbb zenét, de a gondolatai láthatóan máshol jártak.
Gota azon kevesek közé tartozott, akik a Bázison zuhanyoztak az órák után. Legtöbben vagy edzőcuccban szálltak be a kocsijukba, vagy simán visszavették az utcai ruhájukat, de ő kifejezetten élvezte a régi tornaórák hangulatát idéző fehér csempés fürdőt. Így sokszor utolsóként távozott, legalábbis akkor, ha egyik vendég sem maradt tovább egy kis edzésutáni beszélgetésre. Amikor visszajött a zuhany alól, és észrevette, hogy rajta kívül már mindenki elhagyta a Bázist, sebességet váltott, és két perc alatt magára kapkodta a ruháit. Örömmel konstatálta, hogy a radiátorra pakolt tornacsukája kellemes meleggel kényezteti a lábát, aztán magára kanyarította a dzsekijét, és kilépett az öltözőből. Tamara szokás szerint a szürke-fehér bútorokkal berendezett előtérben üldögélt a telefonjába merülve. – Bocs, hogy ennyit szarakodtam, viszlát pénteken! – nyúlt már a kilincs felé, amikor az edző hangja megállította. – Van még pár perced, Ágota? – kérdezte váratlanul. – Persze – eresztette el a kilincset Gota, aztán amikor meglátta Tamara elgyötört arcát, hozzátette: – Baj van? – Úgy is mondhatjuk – fintorgott az edző. – Jól tudom, hogy te valami jogászféle vagy? – Olyasmi – bólintott Gota, és visszalépett az ajtóból. – Jogot végeztem, ügyész voltam egy ideig, és dolgoztam közjegyzőként is. De mostanában mást csinálok. – De azért értesz a szerződésekhez meg ilyesmikhez, nem? – Nagyjából. Persze attól is függ, miről van szó, van egy csomó olyan szakterület, amiben nem vagyok naprakész. – Megnéznéd nekem ezt? Ma kaptam, és… Tamara nyilván már készenlétben tartotta a kétoldalas iratot, amit Gota kezébe nyomott. Gota bólintott, lehúzta a dzsekijén a cipzárt, aztán kicsit eltartotta magától a papírt – az utóbbi időben bosszantóan sokszor mosódtak össze az apróbb betűk a szeme előtt – és olvasni kezdett: Talmácsi Júlia végrendelete. – Formailag rendben van – adta vissza pár perccel később. – Támadhatatlannak tűnik. Legalábbis ha nincs, mondjuk, egyenesági leszármazottja az örökhagyónak, aki köteles részre lenne jogosult. – Mire? – Köteles részre… a gyerekeket például nem lehet teljesen kizárni az örökségből, még akkor sem, ha – kezdte volna Gota, de Tamarát nem érdekelték a jogi finomságok. – Nem lehet, hogy ez az egész egy nagy hamisítvány? – kérdezte Tamara. – Ezt nem tudom megmondani… de nézd meg, ügyvédi ellenjegyzéssel készült, tanúkkal. Dr. Andorfalvy… várj csak! – Gota elővette a telefonját, és rákeresett a névre. – Kamarai tag. Szóval valszeg rendben van. De ki ez a Talmácsi Júlia? És miről van szó? – A nagynéném. Volt – nyelt nagyot az edző, és a szeme gyanúsan csillogni kezdett. – Ó, őszinte részvétem, nagyon sajnálom – Gota kifejezetten büszke volt magára, hogy sikerült az agyában sorakozó kérdések helyett a Társadalmilag Elfogadott Reakciót prezentálni. De Tamara a fejét rázta. – Igazából évek óta nem találkoztunk. Fura nő volt. Szerintem kicsit kattos. Gyerekkoromban sem voltunk jóban, igaz, rosszban sem, érted, de állandóan utazgatott. Apuval is csak ünnepekkor találkozott. Sokáig még akkor sem. Mikor nagyiék meghaltak, úgy alakították az öröklést, hogy az összes ingatlan a Juli nevére került. Apunak akkoriban kellett a pénz… De megígérte, hogy rám hagy mindent. Írt egy végrendeletet is, amikor beteg lett. És nem hiszem, hogy megváltoztatta volna az ígéretét. Még akkor sem, ha a végén már állítólag nagyon nem volt képben. – Ez a végrendelet majdnem hat éve készült – mutatott a dátumra Gota. – Hát éppen ez az! Akkoriban ment be az otthonba, de még teljesen rendben volt. Úgy értem, szellemileg. Már amennyire ő rendben volt egyáltalán… én egyszer beszélgettem vele, húsz éve, a nagyi temetésén, amikor fél óra alatt berúgott, és olyanokat mondott, hogy…á, nem is fontos, miket. Az otthonba is akkor ment be, amikor… mindegy, ez egyáltalán nem érdekes. De az biztos, hogy a végrendeletét nem változtatta volna meg, főleg nem egy vadidegen javára – Tamara egyre jobban belelendült a magyarázatba. Gota kénytelen volt leállítani. – Sajnálom, de ez egyáltalán nem lehetetlen – nyújtotta vissza a dokumentumot. – Közjegyzőhelyettesként csomó ilyen ügyem volt… Az ingatlan, amiről szó van… értékes? – A legértékesebb a világon – sóhajtott Tamara. – Ez a hely az. A Bázis.
1 Részlet a szerző Átkozott örökség (Generál Press Kiadó, 2026) címmel megjelent regényéből
Megjelent: 2026-05-28 20:00:00
|