Keresés a honlapon:

Nagy Gusztáv: Az idő vége felé

 

 

 

 

Az idő vége felé...

 

Hetvenhárom éves lettem ma. Furcsa kimondani ezt a számot. Valaha olyan távolinak tűnt, mintha nem is emberi kor volna, hanem egy ködös part valahol az idő végén. Fiatalon az ember azt hiszi, hogy az élet egyre csak épül: egyik év a másikra, egyik öröm a másikra rakódik, mint téglák egy ház falában. Aztán egyszer csak arra ébred, hogy a test lassan bontani kezdi ugyanazt a házat. És amikor a fájdalom reggelente előbb ébred nálad, amikor a betegségek már nem vendégek, hanem állandó lakótársak, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés: mi értelme volt mindennek?

Mert fiatalkoromban tudtam élni. Tudtam örülni egy nő mosolyának, egy hosszú nyári estének, a munkának, a terveimnek, annak az érzésnek, hogy előttem még minden lehetséges. Akkor még a test nem árulta el az embert. Nem fájt minden mozdulat, nem kellett számolni az éveket, és nem kellett félni attól, hogy egyszer majd saját árnyékává válik az ember. Akkor még volt teljesítmény, siker, vágy, remény. És ma néha úgy érzem, mintha mindezt elsöpörte volna a betegség, mintha az emlékek is lassan megfakulnának a fájdalom súlya alatt.

Sokat éltem. Talán túl sokat is. Tizennégyedszer kezdtem új életet egy asszonnyal hetvenéves koromban. Milyen különös az emberi szív – ennyi csalódás után sem tanul meg végleg bezáródni. Az előző kapcsolataim néhány hónapig, néhány évig tartottak csupán. Az első feleségemtől, gyermekeim anyjától huszonöt évesen váltunk el. Ő is ment a maga útján, én is az enyémen. Két gyerekünk született: egy fiú és egy lány. Egykor azt hittem, hogy a vér köteléke örök. Hogy bármi történjék is az életben, egyszer majd ott ülünk egymás mellett öregen, és lesz bennük valami abból a szeretetből, amit egy apa egész életében hordoz. De az idő nem mindig azt adja vissza, amit belefektettünk.

Ma már úgy érzem, mintha idegen lennék számukra. Kikerülnek. Hallgatnak. Nem kérdezik, hogy vagyok, nem keresik a hangomat, és az unokáim szemében sem látom magamat tovább élni. Néha az az érzésem, hogy türelmetlenül várják az ember eltűnését, mintha az öregség nem élet volna, csak valami kényelmetlen előszoba a halál előtt. És ez fájdalmasabb minden testi nyavalyánál. Mert a magány nem ott kezdődik, amikor egyedül marad az ember, hanem amikor azok fordulnak el tőle, akikért valaha élt.

Mégis… van valami különös az életben. Valami, ami minden keserűség ellenére sem hagyja teljesen kialudni az embert. Hetvenévesen újra szeretni tudtam. És most, hetvenhárom évesen, egy nő mellett ébredek, akivel jó élni. Nem tökéletesen, nem mesébe illően – hanem emberien. Csendesen. Őszintén. Talán az élet értelme nem is a nagy boldogságokban van, nem a sikerekben, nem abban, hogy kik maradnak mellettünk örökre. Talán csak annyi az egész, hogy amíg élünk, képesek maradjunk még érezni valamit: egy kéz melegét, egy halk beszélgetést este, egy pillanatot, amikor nem fáj annyira az élet. Mert végül minden elmúlik. A test ereje, a vágyak, az évek, az emberek. De talán nem az számít, hogy mennyi marad meg belőlünk másokban, hanem hogy voltak pillanatok, amikor valóban éltünk. És én éltem. Hibásan, zaklatottan, sokszor rossz irányba sodródva – de éltem. Szerettem, veszítettem, újrakezdtem újra és újra, amikor más már rég feladta volna.

És talán ez az ember legnagyobb bizonyítéka önmaga mellett: hogy összetörve is képes volt továbbmenni.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-05-24 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.