Keresés a honlapon:

Csengődi Péter: Nászajándék – 21. fejezet: Visszatérés a hajóra

 

 

 

Visszatérés a hajóra

Hatalmas szél kerekedett. Ugyan a saját védőruháikon keresztül nem érezték, de a templom épületének minden nyílásán és résén keresztül áramlott be a hideg, porral vegyített levegő. Arra lett figyelmes, hogy az egyik ablakon át egy sűrű koszfelhő áramlott be, ami pillanatok alatt leereszkedett rá és a környezetére; hirtelen alig látott.

– Uraim, valami történhetett odakint!

– Látjuk! Hatalmas vihar csapott le ránk!

A “hatalmas” szó hallatán ijedt meg. Ha valaki a Földön a “hatalmas” jelzőt használja, rendszerint akkor sem szokott különösebb probléma lenni, csak nagyobb a szél és az eső az átlagosnál. Jelen esetben viszont nem tudta, ezen a bolygón mi számít átlagosnak; és azt sem tudta, hogy az ezredes szerint mihez képest hatalmas ez a vihar.

A doki újra alaposan megfigyelte a tekintetét, majd ahhoz mérten igyekezett megszólalni.

– Nem értem igazából, min lepődött meg. Számítani lehet arra, hogy a szinte végtelen és változatos világűr más pontjain barátságtalanabb körülmények várnak ránk.

– Nem pusztán a barátságtalan viszonyokkal van gondom, hanem az extrémitásokkal. A világűrben mínusz háromszáz fok van, a nap felszínén plusz hatezer. Mindkettő természetesen előforduló jelenség, amiben mi emberek teljesen életképtelenek vagyunk. Nem tudjuk, hogy itt milyen mértékig szokott erős lenni egy homokvihar. Lehet, hogy ami itt teljesen természetes, az a Földön már katasztrófának számít.

– Némi viszonyítási alapunk lehet. A templom még áll.

A rádión keresztül az ezredes hangja szakította meg a társalgást.

– Most kell elindulnunk! Ha tovább várunk, és elfogy a levegő, és akkor erősödik fel a vihar, akkor nem biztos, hogy képesek leszünk eljutni az űrkompba; viszont ha beszállunk, ott biztonságban leszünk.

 

Botladoztak a viharos szélben, de lassan, apránként egyre közelebb kerültek az űrkomphoz. Időnként, amikor az egyikük elesett, a másik kettő hezitálás nélkül odaugrott, és azonnal felsegítették. Nemcsak puszta emberiességből, hanem azért is, mert nyilvánvaló volt, hogy pár lépés után ők maguk is segítségre szorulhattak.

Amikor elérték a kompot, a vihar annyira felerősödött, hogy a beszállás művelete is sokkal nehezebbé vált a megszokottnál. A kavargó porban alig láttak, kisebb kődarabok folyamatosan kopogtatták a védőruháikat, és ezúttal már félve bele-belenéztek a távolba, hogy nem indíthatott-e esetleg valami nagyobb tárgyat is feléjük a szél. 

Nagy nehezen sikerült bezárni az ajtót, és amit a levegőcsere után helyreállt a nyomás, levették a sisakjaikat, amiken már alig lehetett átlátni a rájuk rakódott kosz miatt. 

Egy kicsit megkönnyebbült, az izmai engedtek a görcsös feszítésen, és hallgatta, hogy az ezredes a műszerfalon folyamatosan nyomogatja a gombokat. Ezek a neszek azonban abbamaradtak, és az űrkomp maradt egy helyben továbbra is, ami újra félelemmel töltötte el.

– Igazán tudnám értékelni, ha végre felszállhatnánk.

– Itt és most biztonságban vagyunk – intette nyugalomra a doki.

– … leszámítva azt, hogy ha elfogy a maradék oxigén, akkor megfulladunk, és lehet, hogy soha nem találnak rá a holttesteinkre, nem igaz?

– Maga az állítás igaz.

– Fogják be mindketten! – ripakodott rájuk az ezredes. – Nem érdemes azon agyalni, hogy mi lesz, ha meghalunk, mert akkor úgyis meg leszünk halva. Szóval most feltételezzék, hogy a vihar időben el fog állni, és minden rendben lesz! Gondolkozzanak azon, hogy mi lesz akkor a következő lépés!

Egy kis csend következett.

– Végül is, ha már egyszer meg kell halni, mennyivel izgalmasabb halál az, hogy…

– Kuss! – ordított az ezredes akkora hangerővel, hogy mindenki megrezzent. – Nézze az órát! – folytatta nyugodtabb hangon. – Óra negyvenötig van levegőnk. Óra negyvenkor eláll a vihar.

– De ezt nem tudhatja, hiszen…

– Megparancsolom, hogy így legyen! – emelte fel csak annyira a hangját a tiszt, hogy elnyomja az ő, félelemmel teli hangját. – A maga feladata, hogy negyvenig együtt számolja az órával a másodperceket. Megértette?! Azt adom magának most parancsba, hogy ürítse ki a fejét, és ne gondoljon semmi másra, egészen addig, amíg a percszámláló el nem éri a negyvenet, és addig csak számolja magában a másodperceket!

Bólogatott, hogy megértette.

Csak ültek, és nem tettek semmit. Nem volt mit tenni. Olyan elemeknek voltak kitéve, amikkel szemben hiába lázadtak volna. Egy olyan probléma belsejében csücsültek, amire nem volt megfelelő ötlet, nem volt megfelelő eszköz; és az egyetlen megoldást csak az idő eltelte hozhatta. Próbáltak nyugodtak lenni, csendben maradni, hogy legalább egymást ne kínozzák tovább; aminek hatására még jobban hallatszott, hogy mi zajlott odakinn. Néha apró homokot szórt a szél az űrkompra, néha nagyobb köveket vágott hozzá az oldalfalához és a tetejéhez. Egy-egy nagyobb dübörgés során összerezzentek. Tudták, hogy nincs mitől tartaniuk, az űrkomp burkolata nagyon sokat kibír; az emberi létből fakadó reflexek azonban továbbra is működtek.

Furcsa módon a másodpercek számlálgatása nyugtató hatással volt rá. Mikor az óra harminckilencet mutatott, valóban kezdett csitulni a vihar.

– Most még várunk egy kicsit – szólalt meg az ezredes. – Ha vészhelyzet lenne, már fel tudnánk szállni; de nincs vészhelyzet, és sokkal biztonságosabb, ha türelmesek vagyunk. Bólogasson, hogy megértette!

Már nem egészen értette, de azért bólogatott.

Csendben, meghitten pihegtek. Maguk sem tudták abban a pillanatban, hogy mi volt a fő kiváltó oka. Talán az, hogy belül azért mindannyian idegesek voltak, hogy a vihar tényleg elég hamar elvonul-e, is minden idegszálukkal annak drukkoltak. Talán az, hogy kitisztult az ég, és a kilátás a szemben lévő hegyekre egyszerűen gyönyörű volt. Talán az, hogy komp levegőjének oxigéntartalma kritikus szintre csökkent, és kezdtek beájulni.

– Ne aggódjanak! Biztonságban vissza fogunk jutni a hajóra – törte meg a csendet az ezredes.

– Tudjuk! – válaszolták a többiek.

– Nem is maguknak mondtam.

– Hanem?

– A közönségnek.

– Miféle közönségnek?

– Akik a rólunk szóló filmet nézik.

– Maga most hallucinál, vagy viccelni próbál?

– Nem ment el az eszem. Tisztában vagyok vele mi a valóság – mondta, miközben kikacsintott az operatőrre. Persze tudta, hogy nincs ott semmiféle operatőr, vagy kamera, vagy összecsukható székben ücsörgő rendező megafonnal a kezében; úgyhogy megrázta a fejét, amíg rendesen észhez nem tért, és a serkenő agyi vérellátásnak hála felismerte újra a gombokat a műszerfalon.

Végül nem várták meg, hogy a műszerek teljesen elérjék a biztonságosnak ítélt értékeket, hanem ahogy az ember apró kockázatot vállal, amikor belekortyol a két napja lejárt szavatosságú tejbe, óvatosan felszálltak.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-05-14 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.