VideóSchreck Mo videója Keresés a honlapon: |
Patak Márta: Korom
Korom Fölszisszenek, Viola kérdi, mi az, mondom, fáj a bokám, erre ő, mert öreg vagy. Igen, bizony hogy öreg vagyok. Kicsit nehéz elhinni, de tényleg. Viola nemsokára négy éves lesz, ő már nagylány, én pedig öreg vagyok. Még barátkozom a gondolattal, bár ha visszagondolok, tizenévesen hozzánk képest a harmincasok is öregnek számítottak. Úgyhogy ne szóljak egy szót se, vegyem szépen tudomásul, hogy öreg vagyok. Különben is, nyugdíjas vagyok, már jegyet sem kell vennem a buszon, vonaton. Erről jut eszembe, amikor a Nagyvilág szerkesztőségében helyettesítettem a ’90-es évek legelején, a szobában, Raýman Katalin, Gergely Ágnes, Kada Júlia, Csuday Csaba mellett és Szénási Ferenc helyén, én voltam a legfiatalabb ott a Széchenyi utcában. Emlékeim szerint Nagy Miklós és Ádám Péter nem velünk egy szobában volt, Vujicsics Marietta és Fázsy Anikó sem. Nem tudom, az akkor már a nyolcvanon felül járó Raýman Katalin maga mesélte-e, vagy a tördelő, műszaki szerkesztő, a mi Sas Gáborunk, hogy Katalin mindig vesz jegyet a villamoson, nehogy azt higgyék róla, hogy már elmúlt nyolcvan. Azt mondom, én voltam a legfiatalabb, a szobában igen, Nagy Miklós viszont két évvel fiatalabb nálam, tehát ha korról beszélünk, így igazságos, hogy ezt még hozzátegyem. Katalin és a villamos esete nagyon megragadt bennem, gyakran eszembe is jutott, főleg az elején, amikor furcsa volt, hogy fölszállok egy járműre, és nem kell a bérletem, egyszerűen megmutatom a személyimet, mire az ellenőrök vagy a sofőr megértőn vagy kissé sajnálkozva int, hogy menjen csak. Apropó, kor. Lassan már ideje lenne nekiállnom megírni az emlékirataimat, és nem csak a korom miatt, hiszen van néhány olyan találkozásom, amelyik a magyar és a spanyol irodalomtörténet szempontjából is érdekes lehet. Itt van például az az 1986. szeptember 20-i nap. Nevezetes dátum, ülünk a taxiban, a Rózsadomb felé tartunk, amikor a rádióban bemondják, hogy meghalt Ladányi Mihály. Elég Ladányi Mihály halálának napját megkeresnem, innen tudom, hogy pontosan ezen a napon történt. Weöres Sándorékhoz kísértem tolmácsként Rúla Kaklamanáki költőt, aki akkor Görögország oktatási minisztere volt. Sokszor el kell még mesélnem ezt a látogatást, mindig más és más eleme miatt, nagyon mélyen és elevenen él bennem. Nem mehettünk csak úgy kettesben Rúlával, ha mediterrán is, de Görögország nyugati országnak számított, úgyhogy indulás előtt a Szalay utcában, a minisztériumban föl kellett vennünk a hivatalos kísérőt, bizonyos Horváth elvtársnőt. Nem biztos, hogy pontosan emlékszem a nevére, talán nem is Horváth volt, mindenesetre engem jól kioktatott, hogy Weöreséknél mit szabad, mit nem, többek között külön hangsúlyozta, hogy Weöresék nem dohányoznak. No de akkor mondja meg nekem valaki, ha a beszélgetés egy pontján Weöres Sándor cigarettával kínálja az embert, majd csak azért nem fog rágyújtani, mert Horváth elvtársnő korábban mondta, hogy náluk nem szabad? Hát hogyne fogadtam volna el! Két mozdulat él bennem elevenen arról a találkozásról. Az egyik, ahogy Weöres Sándor reszkető kézzel gyufát gyújt és tüzet ad nekem. A másik meg, ahogy távozásunkkor a többiektől erősen leszakadva megyek Weöres Sándor mellett, és félrehajtom a járdára belógó ágat az arcától. Össze kell szedni magamat. Igaza van Violának, öreg vagyok. Fáj ugyan a bokám, a fontos dolgokra viszont még emlékszem. Amíg még emlékszem.
Megjelent: 2026-05-10 20:00:00
|
