Keresés a honlapon:

Kovács Edit Nola: Ha láthatnál repülni – Van Dyck barna

 

 

 

 

Ha láthatnál repülni¹

 

 

Van Dyck barna

 

Rubi, 2024. július 13.

Apa szerint minden világvallás ugyanazt mondja, csak más kiválasztottakon keresztül. Különböző rezgéseken, eltérő tudatos és tudattalan utakon próbálunk kapcsolatba lépni a transzcendenssel.

Nem járt misére, rosszul viselte a bűneiktől könnyű munkával szabadulni akaró képmutatókat. Mégis bensőséges kapcsolat fűzte János atyához, a gyülekezet plébánosához. Ők hárman voltak, Sebi bácsival kiegészülve, a világklasszis csapat.

Andris sápadt arccal lépdel mellettem, a karjába csimpaszkodom, egyre erősebben szorítom. Combja súrolja az enyémet, nekidőlök, gyengéden ellentart. Araszolunk a tűző napon a sírhely felé. Mellénk csapódik Dávid, este megkért bennünket, ismét szólítsuk így. Sietve belepusmog a levegőbe egy hevenyészett bocsánatkérést, Andris könyökét bökdösi. A bezzegbátyánk. Nem lehet rá haragudni, az őserő a családban. Ma ő fog beszélni, helyettünk is.

A halottaskocsi sofőrje tartja a tempót, diszkréten ropognak az apró kavicsok. Orromba tódul a friss föld kesernyés-nedves illata, már csak pár lépés. Megtántorodom, a testvéreim összezárnak, lebegek közöttük. Papírsárkány vagyok, sárga és lila csíkos, apa röptet, mint hatéves koromban. Lassan ereszkedem vissza erőtlen testembe. Dave és Andris nem vették észre, hogy ő is itt van, hogy keringőztünk a pimaszul kék égen, és most is, mint mindig, engem választott.

Szégyellem a gondolatot.

Apa egykori tanítványa félszegen áll a tátongó gödör mellett.

 

„Most, hogy Feri bácsi elment, elmondhatjuk, hogy ő nemcsak tanár, fotográfus és természettudós volt, hanem példamutató ember is. Olyan ember, aki minden munkáját lelkiismerettel, szorgalommal és alázattal végezte. Fáradhatatlanul tanított bennünket. Sokan emlékszünk még a karácsonykor saját kezűleg papírra vetett, gondosan válogatott Rovelli-szövegekre, a fekete-fehér fotók ott lógnak otthonainkban, láthatatlan szállal összekötve mindannyiunk életét és lelkét, immár örökre. Kiegyensúlyozottság, önfegyelem és mértéktartás, ugyanakkor határtalan optimizmus sugárzott belőle. Olyan ember volt, aki elfogadta az emberi élet korlátait, a mindenkori adott helyzetet, és kihozta belőle, amit csak tudott.

Hűséges ember volt. Hűséges az élethez, az elveihez. Búcsúzunk most nagyszerű tanárunktól, és igen, nem tagadhatjuk, hogy hiány és fájdalom van mindannyiunk szívében, akik itt állunk.

Nehéz felfogni, hogy aki volt, nincs többé. Feri bácsi, most azt mondanád nekünk, na csirkefogók, vágjunk bele, izzadjunk meg egy kicsit. Markoljátok meg azt a lapátot, sodrásban vagyunk!

Feri bácsi, legyen neked könnyű a föld!”

 

Egyikünk sem vállalta, hogy személyes történettel búcsúzzon. Dávid felolvas apa egyik kedves könyvéből. Közelebb lép a koporsóhoz. Szorosan mögötte állunk. Az a néhány pillanat is örökkévalóságnak tűnik, amíg erőt gyűjt. Remegnek az ujjai, ahogy kinyitja a Kindle fekete borítóját. Az én erős bátyám, az örökké áradó, sebes folyó, kicsavart törzsű fákkal hadakozik, vize egészen zavaros.

Apánk mestere volt a természettel folytatott párbeszédnek. Vasárnaponként hajnalban megindult, nem tervezte, melyik ösvényen, merre halad majd, csak poroszkált. Ezeken a napokon nem vitte magával a fényképezőgépet. Ebédre tért haza kóborlásaiból, pontban kettőre.

Búcsúzóul ezt a magányos rituálét választottuk apa életéből, az ölelkezést a semmivel és a mindennel, amiről nem sokat tudhattunk. Rövid részletet, ami mindhármunkat megérintett, A gyaloglás filozófiájából. Dávid vállai emelkednek, a gyászoló tömegre tekint, pillantása hosszan összefonódik Liluéval. Hangja néhány mondat után erőre kap, tekintete a képernyőn sorjázó szavakba kapaszkodik.

 

„Amikor hosszú gyalogútra indulunk, mindig ugyanabba a kérdésbe ütközünk, miközben összekészítjük a hátizsákunkat: tényleg szükség van erre? Mindig ugyanaz a mérlegelés: hasznunkra lesz? A minimumra kell csökkenteni a súlyt. Elhagyni, ami fölösleges, kidobni, ami haszontalan. Csak épp, ami a létezéshez szükséges, azt magunkkal vinni.

A nélkülözhetetlen a jelenlét teljessége.

Ez az ősi réteg, amelynek a konzisztenciáját csak ritkán érezzük, mert ez csak annak adatik meg, aki megszabadult a szükségestől.

Gyalogolni a szükséges nélkül – ez nem más, mint ráhagyatkozni az elemekre. Ilyenkor semmi sem számít, nincs kalkuláció, nincs magabiztosság. Csak a világ nagylelkűségébe vetett bizalom van, amely betölti a lelket, mert teljesen függővé tesz a másiktól, és még az önfenntartás gondját is leveszi rólunk. A kövek, az ég, a föld: minden adomány lesz, kimeríthetetlen segítség…

A lábunkat beszippantja az ösvény, és az elménk lebeg.”

 

Anyának igaza lett, a bátyám az egyetlen életképes hármunk közül. Megfogjuk egymás kezét. Ez a nyomorult örvény megint kóstolgat. Kiszippant a testemből. Szél vagyok, könnyű fuvallat. Együtt nyargalunk apával, széltestünk összeér, ismerős és idegen arcokat simítunk, drága Juli, mire gondolsz? Talán, hogy miért nem te? Hiszen így van jól a sorrend, Juli! Mindannyiunk hátországa vagy, most még inkább kellesz nekünk, megküzdöttél azért, hogy itt lehess teljes valódban. Kell nekünk a húsvéti kalácsod, ami minden alkalommal kireped, kell nekünk, ahogy zsörtölődsz, már semmi nem a régi, a tojás is kicsi, a tepsi meg túl nagy, és miért nem képes egyetlen pasi sem betenni a mosogatógépbe a tányérját, ha végzett az evéssel.

A damaszkuszi rózsa illata a füled mögött, ezt szeretem a legjobban, bárcsak reggelente megint a hajadba szagolhatnék, mint kisképzős koromban. Apa elragad, nyargalunk tovább, összeborzolom barátnőm haját, most látom, befestette az ősz tincseket. Valami történik és nem tudok róla?

Ki ez a fekete kalapos, riadt tekintetű, idősebb nő? Göndör, egészen hosszú vörös haja lágyan keretezi porcelánfehér, szinte áttetsző bőrét. Nem a tanítványok között áll, kicsivel Juli mögött, nem beszélnek, fájdalmas tekintetük ismerősen összevillan, Juli váratlanul megszorítja a nő kezét. Sosem tett említést róla középiskolás éveim alatt. Emlékeznék rá. Juli mindent tud a család közeli és távoli tagjairól, apa fontosabb tanítványairól, és előszeretettel mesél róluk a közös vacsoráknál. A szaftos részeket is.

A rohadt életbe! Mégis eljött Péter. Miért nem tudta elintézni Andris? Miért kell ennek a szemét gyilkosnak a püffedt képét bámulnom? Nem a temető szélén húzta meg magát, egészen közel merészkedett. Becsukom a szemem, ráz a hideg, émelygek. A testvéreim, beléjük kapaszkodom. Andris fog erősebben, vékony ujjai bilincsként tartják a karomat, Dávid a hónom alá nyúl. Hálás vagyok Lilunak, az utolsó pillanatban szerzett egy kalapot, most elég csak a földet bámulnom, hogy kizárjam a külvilágot.

János atya következik.

 

„Evangélium Szent János könyvéből.

Jézus mondja, bizony, bizony mondom nektek, aki hallgatja szavamat, és hisz abban, aki küldött engem, annak örök élete van. Nem megy ítéletre, hanem már átment a halálból az életbe. Bizony, bizony mondom nektek, hogy eljön az óra, sőt már itt van, amikor a halottak meghallják Isten Fiának a hangját, és akik meghallják, élni fognak. Ezek az evangélium igéi! – Áldunk téged, Krisztus!

Kedves Rebeka, András és Dávid!

Kedves gyászoló család, kedves egykori tanítványok, s mind, akik ismertétek és szerettétek Ferenc testvérünket! Az Írás szerint Ferenc testvérünk átment a halálból az életbe. Mindnyájan búcsúzni gyűltünk egybe Ferenc koporsójánál, és nehezen találjuk a szavakat.

Optimista, nyitott ember volt, megvigasztalta a természet szépsége, egy virágzó meggyfa, egy emberi szó. Szívesen beszélgetett mindenkivel az első perctől, ahogy Zebegénybe telepedett családjával, immár harmincnyolc esztendeje. Szeretett kérdezni, és saját gondolatait is szívesen osztotta meg másokkal. Szívén hordozta mindazokat, akik körülvették őt. Legelsősorban családját, szeretteit. Akik mellette voltak, tudják, milyen gondossággal ápolta Mártát. Odaadással járt a kórházba, amikor már reménytelen is volt az ő feleségének a helyzete.

A halálból az életbe vezető úton néha azt tapasztaljuk, hogy útitársaink megelőznek, máskor lemaradnak mögöttünk. A halálból az életbe vezető úton halogatjuk megtérésünket, halogatjuk a legfontosabb szavakat és gesztusokat…”

 

Apa nagybátyja még csak most ér ide, ketten is segítik, teátrálisan csapkod fémbotjával. Prosztatarák, áttétes. Utolsó napjaira igyekszik maga köré gyűjteni mind az öt gyerekét, közben semmi más nem érdekli, csak a vagyonszerzés. Első dolga lesz megkérdezni, mit tervezünk a házzal. Igazi varangy.

A sírásókról csorog a veríték, gyakorlott mozdulatokkal süllyesztik a fadobozba zárt könnyű testet a mélybe. Nem lesz több homlokpuszi, tangó a kertben. Senki mással nem láttam őt táncolni. Anyával sem, csak egy régi, fekete-fehér fotón, az esküvőjük napján.

A lapátokat erős kezek fogják, a földkupacot egyengetik a szokásos forgatókönyv szerint. Gyászhuszárok keringője. Elsőként a fehér liliomokkal tűzdelt koszorút lódítják középre – „Gyermekeid, Rebeka, András, Dávid”. Barni következik. Dave mögöttem zihál. Tudom, mire gondol, Barni képes belefeledkezni. Várja, hogy intsek. Felemelem a kezem, behajtom az ujjaimat. Nulla, lejárt, az idő, most van vége, Barni.

 

„…és üvöltése fáj, mint agytépő doromb:

Hej, én vagyok az isten, mindenki bolond…”

 

Szépen csinálta. Nem tolta túl az effekteket sem.

Legalább háromszázan eljöttek. Tanárként mindenkihez volt egy izgalmas gondolata, bátorító szava. Nekünk kevesebbet hagyott, tudja ezt János atya is, de azt is tudja, hogy nem tartozik ez másra. Szívesebben húzta meg magát a kisházban, kísérleteket állított össze a következő óráira. Amikor végképp nem akart senkivel beszélgetni, a zárt ajtók mögött babrált a fotóival.

Fogadjuk a részvétnyilvánításokat. Gépiesen nyújtom a kezem. Megölelnek, szorongatják a karomat, megsimítják a hátamat. Csak legyen már vége. Nem bírok ki még száz idegen érintést. Dávid veszi észre előbb, átölel. Bal karjában tart, mint egy óriáscsecsemőt, de mit számít ez. Mit számít bármi.

A vörös hajú nő nem jön közelebb, esetlenül álldogál a virághalom mellett. Majdnem egyforma a kalapunk. Senki más nem visel ilyet fülledt nyári napokon, csak aki el akar rejtőzni. Én biztosan el akarok.

Juli végre ideér, hagyd ezt a fiúkra, súgja a fülembe, belém karol. Nem kell parádézni, ha nem megy.

Juli, bármikor képes vagy átírni a szabályokat.

Beszélnem kell veled a napokban, suttog megint, háttal állva a kígyózó sornak. Bólintok.

Marcello valahol máshol jár. Ragaszkodtam hozzá, hogy vigye fel idén is a csapatot a Dolomitokba. Mekkora hülye vagyok.

Vissza kell térnem.

A halálból az életbe.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-05-08 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.