Keresés a honlapon:

Mészöly Ágnes: Aki értette, mit mond a szél

 

 

 

 

Aki értette, mit mond a szél¹

 

A város, ahol Ventília élt, nem volt nevezetes semmiről. A tengertől éppúgy sok napi járásra feküdt, mint a hegyektől, s a körülötte elterülő szántók és erdők, bár megteremték a magukét, nem biztosítottak különösebb gazdagságot művelőiknek. A környékbeliek számára ismeretlen maradt a túlzott jólét éppúgy, mint a kegyetlen nélkülözés. A folyton háborúzó nagyuraknak, akik nem sajnálták alattvalóik ezreinek életét pazarlón feláldozni azért, hogy birtokoljanak egy hegycsúcsra épített várat vagy egy biztonságos kikötőt, eszükbe sem jutott hadjáratot indítani egy efféle porfészekért.

Ventília a legnagyobb fogadóban dolgozott. A fogadós büszkén híresztelte, hogy a házban, mely közvetlenül a főtérre nézett, már kétszáz évvel azelőtt is ugyanazon recept szerint készítették és mérték a sört ősei, a tapasztalt utazóknak pedig, akik nagy ritkán megszálltak az egyszerűen berendezett szobákban, nem volt szívük elszomorítani őt azzal, hogy egy forgalmasabb helyen sem az ital, sem a szállás nem lenne méltó a sör vagy a fogadó névre. Egyetlen dolog akadt csak, amivel mindenki maradéktalanul elégedett volt: a mindenes lányka munkája.

Pedig Ventília nem volt különösebben okos vagy szép, ráadásul az is megesett, hogy összekeverte a vendégek rendeléseit, és sült kappant tálalt fel oda, ahová mézzel locsolt kalácsot rendeltek, vagy fordítva, ám kedvessége minden ügyetlenségért kárpótolta a károsultakat.

Volt ugyanis egy különleges tulajdonsága a lánynak: olyan figyelemmel tudta hallgatni a fogadóban késő estig iszogató vendégeket, hogy még annak is megeredt a nyelve, még az is kiteregette féltve őrzött titkát, aki soha senki mást nem avatott bizalmába. A hallottakat Ventília soha nem adta tovább, ám magában sokszor álmodozott arról, hogy egyszer majd vele is olyan kalandok esnek meg, ő is olyan helyekre jut el, amilyenekről az utazók meséltek egy-egy kupa savanykás sör mellett. A legszívhezszólóbb történetekből még énekeket is költött, igaz, ezeket csak magának dudorászta mosogatás vagy takarítás közben.

Egyik este egy hallgatag öregasszony érkezett a fogadóba. Homlokát ráncok árkolták, arcát gondok felhőzték. Hiába kínálta sörrel vagy messze földről származó mézborral a fogadós, csak egy kancsó teát kért vacsorája mellé, s azt is lassan, komoran, az asztalon álló gyertya lángjába meredve iszogatta. Nem elegyedett szóba senkivel, pedig még a megszokottnál is élénkebb volt a hangulat az ivóban, felé is sűrűn emelték kupáikat a vendégek, de ő csak foghegyről válaszolt a jókívánságokra.

Lassan kiürült a fogadó: a helyiek hazaindultak, a szállóvendégek pedig megtértek a szobáikba. Egyedül a hallgatag vénasszony maradt a söntésben. Ventília nekilátott a takarításnak: letörölte mind az asztalokat, felpakolta rájuk a székeket, és elmosott minden edényt. Munka közben dudorászott, néha kicsit csörömpölt is a porcelánnal, hátha észreveszi magát az asszony, de annak esze ágában sem volt visszavonulni. Végül a lány megállt az asztala mellett, és illendően megkérdezte, parancsol-e még valamit, vagy elviheti a kancsót és a bögrét. Az asszony még erre sem válaszolt, csak bólintott.

– Remélem, ízlett a vacsora, és enyhített valamelyest a gondjain – mondta kedvesen Ventília.

– A vacsora ehető volt, de a gondjaimon sem étel, sem ital nem segíthet – nézett fel az asszony sóhajtva, s várta, hogy a lány mondjon neki valami biztató semmiséget. Ventília azonban nem szólt semmit, csak csendben törölgette tovább az asztalt.

– Szörnyű átok ül rajtam, olyan átok, amelyet, mikor a fejemre szállt, még a legnagyobb áldásnak gondoltam – eredt meg végül az öregasszony nyelve. – Sok évvel ezelőtt távoli rokon érkezett hozzánk látogatóba, az arca sápadt volt, a háta csüggedtségtől görnyedt. Kérdéseimre, hogy mi bántja oly nagyon, csak nagy sokára válaszolt: mióta képes megérteni a szél szavát, csak gond és szomorúság az élete.

– Csak gondról és szomorúságról suttog a szél? – kérdezte Ventília.

– Beszél az jóról is, de a jó dolgok nem fekszik meg annyira az ember lelkét… a rossztól viszont elnehezül a test és az elme. Szívem szerint szabadulnék már ettől a tehertől, de nem adhatom át senkinek, míg valaki magától el nem veszi.

– És ugyan hogy vehetné le rólad bárki az átkot?

– Úgy, ahogy én elvettem attól a távoli rokontól, sok évvel ezelőtt… azazhogy elcsábítottam tőle. Azoknak, akik értik a szél szavát, apró moszkitó lakik a bal fülében. Míg az illető alszik, ki lehet csalogatni a kis rovart jó szóval, szép ígéretekkel, s átcsábítani a saját fülünkbe…

Ventília hitte is, nem is a vénasszony szavát. Mindenesetre felkísérte őt a szobájába, majd visszament az ivóba, és elmosta az edényzetet, felsöpörte a padlót. Közben kedvenc énekét dúdolta szakadatlanul, végül újra felfelé indult, hogy ő is aludni térjen padlásszobácskájában. Ám amikor elhaladt a matróna ajtaja előtt, azon kapta magát, hogy a kilincsre teszi a kezét.

– Csak jót tennék vele, ha levenném a válláról a terhet – mondta magának, s azzal benyitott az ajtón. Megállt az ágy előtt, tenyerét az öregasszony ráncos bal füle mellé helyezte, és így szólt:

– Gyere, te apróság… ha segítesz, hogy megértsem, mit mond a szél, én az összes szomorú történetből csodálatos dalt költök majd, és a dalokkal meggyógyítom a bánatos emberek szívét.

Nem kellett soká várakoznia, a vénség bal füléből kiröppent egy kicsiny szúnyogféle, s egy szemvillanás alatt befészkelte magát az övébe. Ventília hirtelen iszonyú álmosnak érezte magát. Fogalma sem volt, hogyan jutott fel a padlásszobába, s reggelre el is felejtette volna a történteket, ha ébredés után nem ütik meg a fülét a fogadóban támadt hatalmas felfordulás hangjai. Épp csak egy köntöst kapott magára, és rosszat sejtve kiszaladt a folyosóra.

– Mi történt? – kérdezte az egyik szobalányt, aki hamuszürke arccal igyekezett a mellékhelyiség felé.

– A vénasszony! Ó, egek! Nemcsak a párnát kell kidobnunk, hanem a derékaljat is!

Ventília összehúzta magán a köntöst, és bekukkantott a szobába. A fogadós épp a csendőröknek magyarázott valamit. A lány látta, hogy az öregasszony élettelenül fekszik az ágyon, s a bal füle körül a párna, a matrac, minden csupa vér…

Szó nélkül kisurrant a fogadó hátsó udvarára vezető ajtón, hogy friss levegőt szívjon. Ám amikor az ajtóban megcsapta a szellő, mintha ezer hang kezdett volna beszélni a fejében. Suttogások, sikolyok, titkok, félelmek, örömök, kurta jajkiáltások és hosszú történetek – mind, mind egyszerre zengtek a fülében.

Észvesztve menekült vissza a szobájába, fejét – melyben szél híján csönd volt megint – a párnája alá rejtette, és csak akkor jött elő, amikor a csendőrkapitány már hangosan dörömbölt az ajtaján. Az öregasszony haláláról persze nem tudott semmit mondani azon a kis füllentésen túl, hogy talán túl sokat ihatott szegény a fogadós bivalyerős pálinkájából.

Az elkövetkező napokban, mintha mi sem történt volna, visszatért napi munkájához. S ha úgy hozta a szükség, kiment az udvarra, az utcára, elgyalogolt a piacra is. A hangzavar mindig megtalálta, ahogy a fuvallatok végigsimítottak a haján, ő azonban egyre kevésbé félt már a szél szavától. Pedig hamar rájött, mennyi igazság volt abban, amit a vénasszony mesélt neki: a boldog történetek pillanatokra felvidították ugyan, de minden jó hírre kétszer annyi szörnyűség jutott, és a szörnyűségek éjjel-nappal kísértették őt. Sok hajnal találta kialvatlanul, sírástól kisírt szemmel szobája rejtekében. A keservesen ébren töltött éjszakák során Ventília arra is rájött, hogy az egyetlen, ami enyhít a fájdalmain, ha ígéretéhez híven dalokba foglalja a szívszorító történeteket.

A fogadós és a vendégek eleinte semmit sem vettek észre. Mígnem aztán néhány hónap múlva feltűnt valakinek, hogy a lány, aki eddig is naphosszat dúdolt, olyan gyönyörű énekeket dalol kappanpucolás vagy derelyeszaggatás közben, hogy aki meghallja, annak sírni támad kedve. Gyorsan híre ment ennek a városban, s mindenki hallani akarta őt. Esténként hatalmas tömeg gyűlt a fogadóba, és a gazda már nem is engedte Ventíliát felszolgálni vagy mosogatni, csak leültette a kocsma közepére, s meghagyta neki, hogy énekeljen. A lány pedig nap mint nap új, szomorúnál szomorúbb dalokat dalolt, és az emberek szeméből áradtak a lelküket megtisztító könnyek, s amikor hazatértek, könnyű álom várta őket hűvös párnáikon. S a fogadós persze nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy kalappal a kezében a kijárathoz álljon, s aranyakat gyűjtsön az énekért cserébe, az emberek pedig oly nagylelkűek voltak, hogy egy-egy este a heti bevétel többszöröse is összegyűlt a fejfedőben.

Ventíliának már nem kellett a mosogató és a tűzhely mellett görnyednie, és a seprűt sem vehette többé a kezébe. Nem volt más dolga, mint hogy sétáljon a könnyű, tavaszi szellőben, hallgassa, mit mond a szél, és a fuvallatok szárnyán szálló temérdek öröm- és panaszhang közül kiválassza azokat, melyek dalként csendülhetnek majd fel az ajkán.

Egy este aztán fényes zubbonyú katonák érkeztek a fogadóba. Meghallgatták a lány énekét, majd az asztalukhoz ültették, és elmondták neki, hogy maga a király szeretné hallani a dalait, mert sok kereskedő és utazó beszélt már róla neki.

Ventília tudta, hogy ha akarna, sem mondhatna ellent a király hívó szavának, így hát összeszedte szegényes cókmókját, és elindult a katonákkal az uralkodó városába. Ám még hetekig nem járulhatott az urak színe elé. Előbb egy udvaronc kitanította az illendő viselkedésre, aztán egy másik megfelelő ruhákat varratott neki, egy harmadik pedig órákon át beszélt az udvari viszonyokról. Ventília ezen persze csak nevetett, hiszen elég volt kiállnia palotabeli szobája erkélyére, és a szél máris olyan titkokat árult el neki, amelyekről az udvaroncnak, bár azt hitte, nála jobban senki sem ismeri az udvari cselszövéseket, fogalma sem volt.

A lány először egy vacsora alkalmával lépett a király elé. Napokig töprengett, melyik dalokat vegye elő, felelevenítette azokat az énekeket, melyekkel a legnagyobb sikereket aratta a fogadóban, az előadás előtti utolsó este azonban mégis meggondolta magát. Szélesre tárta szobája ablakát, kiállt a szélbe, és figyelmesen hallgatta, milyen gondok emésztik a király szívét. S másnap este nem a szerelemről vagy a gazdagságról énekelt, hanem a hatalomról, a háború gondjáról és a békevágyról, és hogy ne legyen olyan komor az este, egy bizonyos almásderes csodás lépteiről.

A király egyszerre sírt és nevetett, és nemcsak hogy busásan megjutalmazta a lányt, egyenesen arra kérte, hogy maradjon néhány hónapig az udvarában. S mivel a királyi kérés parancs, Ventíliának nem sok választása volt. Ám nem bánkódott emiatt, nem vágyott vissza a régi életébe, a poros városkába vagy a fogadóba, ahol azelőtt elgondolni sem tudta, hogy létezhet olyan bőség, amilyenben most élhetett.

Arra, hogy énekeivel, melyek, ha nem is szó szerint, de kimondják a legfájóbb titkokat, nemcsak enyhítheti az uralkodó gondjait, hanem döntéseit is befolyásolhatja, egy viharos nap estéjén ébredt rá. Aznap a tenger felől fújt a szél, dagadó, sötét fellegeket kergetve a királyi város felé, és annyi fájdalmat és szenvedést, halálfélelmet és gyászt hozott magával, amennyit még sosem kellett Ventíliának megtapasztalnia. Csak nehezen értette meg a zavaros gondolatfoszlányokból, hogy a király seregei által ostromlott kikötőváros lakóinak érzéseit repítette hozzá a vihar.

Az esti lakomán, mellyel a király a győzelmet kívánta megünnepelni, a háború fájdalmairól és feleslegességéről énekelt. S amikor éjjel kiállt az ablakába, hogy kikérdezze a szelet az uralkodó gondolatairól, megkönnyebbülten hallotta, hogy még mielőtt aludni tért volna, a király megtiltotta katonáinak a további kegyetlenkedéseket és fosztogatásokat.

Másnap reggel aztán nem várt látogató érkezett Ventília lakosztályába: egy egyszerű ruházatú, jelentéktelen ábrázatú férfi, akit már többször látott, igaz, sohasem a király közvetlen környezetében.

– Segreto vagyok, felséges urunk alázatos szolgája – mutatkozott be a férfi, mire Ventília megrémült, mert a szél szárnyán szálló gondolatokból ismerte ezt a nevet. – Nagyra tartom művészetedet, de az sem kerülte el a figyelmemet, hogy dalaidban hét pecséttel őrzött titkokról is beszélsz. S én igen kíváncsi lennék, hogyan jutsz hozzá mindeme tudáshoz.

– Hallottam már híredet – válaszolt a lány hűvösen, és titkolni próbálta félelmét, de érezte, hogy a férfi szinte a fejébe lát, mintha csak kristályüvegből lenne a koponyája. – És tudom, hogy kémek és besúgók seregét irányítod szerte a birodalomban.

– Inkább azt mondanám, hogy éberen őrködöm a királyság belső békéje felett – helyesbített a férfi. – És nagyon hálás lennék, ha te is segítenéd törekvéseimet.

– Az én tudásom nem való arra, hogy félelemben tartsak vele bárkit.

– De ha tudomásodra jut valami, amivel segítheted a munkámat…

– Nem ígérek neked semmit, Segreto – mondta komoran Ventília.

Ám elhatározását már alig három nap múlva meg kellett változtatnia, mert a kastély parkjában sétálva a szél a fülébe súgta, hogy néhány háborúpárti uraság merényletet tervez a király ellen. Az első rémület múltával azonnal Segretóhoz sietett, aki nem habozott haladéktalanul tömlöcbe vetni az áruló nemeseket. A királynak fogalma sem volt a történtekről: ugyanolyan örömmel hallgatta a vacsoránál Ventília énekét, mint annak előtte.

– Köszönöm a segítségedet, és remélem, hogy ezután is számíthatok rád – lépett a titoknok a lányhoz, miután az befejezte az előadást.

– Ha hasonló jut tudomásomra, feltétlenül, de nem tervezem, hogy a besúgóddá váljak – felelte Ventília.

– Hmm – vakargatta az állát Segreto. – Értem, hogy mint művész, szeretnéd megtartani a szabadságodat… de talán hasonlóan fontos az életed is. Gondolom, nem örülnél neki, ha az áruló urak hívei megtudnák, kinek köszönhető, hogy a lázadás vezéreit holnap bitóra húzzák. Ha tehát jót akarsz magadnak, minden héten beszámolsz nekem arról, mi jutott tudomásodra… akárhonnan is szerzed a híreket!

Azzal sarkon fordult, és kivonult a teremből. Ventília döbbenten követte a tekintetével. S aznap este, amikor szokása szerint kiállt lakosztálya balkonjára a szél szavát figyelni, megtudta: Segreto azzal bízott meg három titkosügynököt, hogy éjt nappallá téve figyeljék minden lépését.

Még aznap éjjel összepakolta, amit feltétlenül szükségesnek ítélt, s a hajnali köd leple alatt kiosont a palotából. Díszes ruhái helyett egyszerű úti köpenyt viselt, és attól a naptól kezdve soha nem érte háromszor ugyanabban a városban az alkonyat. Fogadókban, hegyvidéki pásztortüzek mellett, kikötői kocsmákban énekelt, bejárta nemcsak a király, hanem a környező uralkodók birodalmait is, s számtalan ember fájdalmán könnyített dalaival. De megpihenni soha nem tudott, mivel Segreto emberei folyamatosan a nyomában voltak. A meneküléssel teli hónapok árkokat barázdáltak az arcára, s alig hét évvel azután, hogy szülővárosában magához édesgette a varázslatos moszkitót, s érteni kezdte a szél szavát, Ventília úgy érezte, hogy hiába énekel már, a sok fájdalom, amit hall és érez, megmérgezi a lelkét, és elnyűvi a testét. Ha tükörbe nézett, egy törődött rémség nézett vissza rá, ugyanolyan gondterhelt szemmel, mint amilyennel rá nézett fel egykor a teát szürcsölő vénasszony.

Egyik este egy tengerparti fogadóba húzódott be a vihar elől. Kivételesen cudar idő volt egész nap, a szél kegyetlenül remegtette a házak ablakait. A fogadó évszázados falai azonban ellenálltak az ostromának, s míg a vendégek vacsoráztak, Ventília az énekeivel szórakoztatta az egybegyűlteket. Mivel szokás szerint nagy sikert aratott, a fogadós ingyen kosztot és kvártélyt ajánlott neki.

A férfi lánya cserfes, csillogó szemű fruska volt, aki szívesen beszédbe elegyedett bárkivel. Őt is kedvesen kérdezgette vacsora után fáradtsága okáról, s Ventília az első pillanatban tudta, hogy ha elmondaná neki a titkát, a leány ugyanúgy nem tudna ellenállni a kísértésnek, mint ő annak idején, s megpróbálná megszerezni a moszkitót. És azt is tudta, hogy ő ugyanúgy nem élné túl, ha elhagyná csodálatos képessége, ahogy a vénasszony sem élhette meg a másnapot. De nem riasztotta a halál gondolata, mert belefáradt már a menekülésbe és a szélfútta panaszok hallgatásába, s az éneklésben sem talált már akkora örömet, mint annak előtte.

– Remélem, ízlett a vacsora, és enyhített valamelyest a gondjain – mondta Ventíliának kedvesen a leányka.

– A vacsora csodálatos volt, de a gondjaimon sem étel, sem ital nem segíthet – nézett fel Ventília sóhajtva. – Szörnyű átok ül rajtam, olyan átok, amelyet, mikor a fejemre szállt, még a legnagyobb áldásnak gondoltam. Sok évvel ezelőtt én is egy efféle fogadóban dolgoztam. Egy napon egy hallgatag öregasszony szállt meg nálunk, az arca sápadt volt, a háta csüggedtségtől görnyedt. Kérdéseimre, hogy mi bántja oly nagyon, csak nagy sokára válaszolt: mióta képes megérteni a szél szavát, csak gond és szomorúság az élete.

– Csak gondról és szomorúságról suttog a szél? – kérdezte a leány.

– Beszél az jóról is, de a jó dolgok nem fekszik meg annyira az ember lelkét. Ráadásul a titkok tudása olyan hatalom, amivel könnyebb visszaélni, mint élni. Szívem szerint szabadulnék már ettől a tehertől, de nem adhatom át senkinek, míg valaki magától el nem veszi.

– És ugyan hogy vehetné le rólad bárki az átkot?

– Úgy, ahogy én elvettem attól a vénasszonytól, három évvel ezelőtt… Azoknak, akik értik a szél szavát, apró moszkitó lakik a bal fülében. Míg az illető alszik, ki lehet csalogatni a kis rovart, s átcsábítani a saját fülünkbe… De most már elég a fecsegésből – zárta le a beszélgetést Ventília, mert pontosan tudta, mi járhat a cserfes leány fejében. Felpattant az asztaltól, és felment a szobájába. Ám képtelen volt elaludni.

Nem az aggasztotta, hogy ha elhagyja őt a szél szavát tolmácsoló moszkitó, akkor az egykori öregasszony sorsára jut, hanem attól, hogy a fogadós leánykája néhány év múlva ugyanolyan meggyötört, megtört vénség lesz, mint amilyenné ő vált.

Egy ideig téblábolt a kicsiny padlásszobában, aztán hirtelen elhatározással kilopódzott a fogadóból, és a tengerpartot szegélyező meredek kősziklák felé indult. A szél olyan erővel süvített a szárazföld felől, mintha a tengerbe akarná seperni a sziklákon kapaszkodó épületeket. S Ventília még egyszer meghallgatta a fuvallatok szárnyán repülő gondolatokat, titkokat, örömöket és félelmeket, majd kiállt a szikla peremére, hogy egy utolsó, gyönyörű dalt énekeljen a leányról, aki értette a szél szavát – aztán két karját kitárva hagyta, hogy az orkánná erősödő vihar lesodorja a mélységbe.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-03-21 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.