VideóAz M5 videója Keresés a honlapon: |
Szappanos Gábor: A sapkatök
A magyar paraszt nem szereti a változatosságot. Minden úgy van jól, ahogy mindig is volt. A boldogtalan Balcsi bácsiék csak akkor kezdték a disznóvágó szezont, amikor már leesett az első hó, a kést mindig pirkadatkor döfte a kurta farkú malac nyakába a tarjagos képű böllér, aki ekkorra már mindig megivott legalább három kupicányi papramorgót, ha volt pap a közelben, ha nem, mindig Rozika néni, a háziasszony keverte fakanállal a kifolyó vért, mégpedig évről évre ugyanabban a széles, barna tálban, mindig szalmával pörkölték a disznót, amikor már volt gázpörkölő, akkor is, az orrát mindig a kutyának vetették, a vér mindig szépen piroslott a vakítóan fehér havon. Odabent a kiskonyhában Rozika néni mindig ugyanabban a sarokban tisztogatta a kolbászbeleket, a kés tompa élével nyomkodva ki belőlük a bélsarat, ami mindig ugyanolyan büdös volt, a lefcses pesti barátné mindig a hurkabelekkel foglalatoskodott a fateknőben – sós, ecetes, vöröshagymás lében mosta őket –, s közben kavargatta a reménybeli töpörtyűt: a kockára vágott hájat a kormos üstben (a tejet majd csak a végén löttyinti hozzá, hogy szép piros legyen); délre mindig kész volt a friss pecsenye az áttetsző zsírcafatokkal, s a forróságában a tűz forróságán kívül a disznó testmelege is benne volt még – ezt mindig a kemencében sült búzakenyérrel és savanyú uborkával ették, és a férfiak bőven meglocsolták borral, azzal a gyöngécske, de még szőlőből készült homoki vinkóval. Mire aztán a kolbásztöltéshez fogtak, a kurta délután már estébe hanyatlott, és a csupasz körte sárga fénye szétcsordogált a párás, erős szagoktól nehéz levegőjű kiskonyhában. Este aztán mindig eljött a nap fénypontja, amikor is a nagy házban, a tágas nagyszobában megterítették a kihajtható lapú hatalmas asztalt, és hét országra szóló tort csaptak, amely a mesebeli lagzikkal ellentétben nem annyira mozgalmas vidámságával, mint inkább az állkapcák egyhangú csattogásával tűnt ki. Közben valamennyi friss zsír mindig megtalálta útját a vén asztal korhadó lapjának egyik szűk repedésén át a fiókban lapuló, több mint száz éves családi Bibliához, amely avas zsír és doh szagát árasztotta volna, ha valaki előveszi és megszagolja. Megvoltak még disznózsírtól iszamós borítólapjai, viszont elöl hiányzott a Teremtés könyve, hátul meg a János jelenései. Az ég tudja, mi lett velük. Balcsi bácsi most éppen az idei első disznóvágás áldozatából készült sűrű, zavaros levest kanalazta; még véletlenül sem akadt benne egy darab zöldség, Rozika néni a sárgarépától kezdve az utolsó árva zellerszárig mindent kiszűrt belőle. A parasztgyomor csak a lényeget tűri meg magában, Rozika néni a zöldséget a macskák tálkájába rakta, a megsavanyodott tejbe – a zöldet a macskák még kevésbé szerették, mint a gazdiék, csupán a disznóíz miatt fanyalodtak feltűnő bizalmatlansággal pár darab fehérrépa megkóstolására. Akár volt rágnivaló a levesben, akár nem – nem volt, hiszen a cérnametéltet nyelni az igazi –, Balcsi bácsi pamacs-bajusza alatt úgy csattogtatta fogait, mintha elmélyülten a levest rágná. A fogai azok aztán jók voltak. Húsz évvel később is, amikor majd nyolcvankét évesen elviszi a gyomorrák, harmincegy foga lesz még, a harminckettediket is süvölvény korában egy csikó rúgta ki. Arra vetett, hogy a víz a ludas a dologban, mert Kunszentmiklóson, ahol a gyerekkorát töltötte, s ahol a víz szinte sós volt, mindenkinek jók voltak a fogai, itt viszont, Szárazbabódon, Rozika néni falujában, ahol édes volt a víz, mindenkié időnap előtt kihullott. Rozika néni szájában is már csak egy-kettő maradt. Mellesleg ezzel függött össze az is, hogy Balcsi bácsi itt még hűségesebb barátja lett a szőlő levének, nehogy ezt az átok vizet kelljen innia, amitől majd' fölfordult a gyomra. Egy szó mint száz, ez a remek fogazat nagyon megkönnyítette a felejtést Balcsi bácsinak. Mert ha fogatlan volna, mint az asszony, akkor csak mántyogna, csak ürgetné-forgatná szájában az ételt, és a jó kis disznóhúst nem lenne képes elrágni, a disznóhúst, amely különféle alakváltozataiban a legfőbb örömforrást jelentette Balcsi bácsi és Rozika néni boldogtalan, sivár életében. Negyven esztendeje keltek egybe kurta ismeretség után, és sorban született három gyermekük, akik egyéves koruk előtt mind el is haltak “hörtelen halállal”. Ezek után nem próbálkoztak tovább az utódokkal, meg akarták kímélni magukat a fájdalomtól, több bánatot – úgy érezték – nem lennének képesek elviselni. Viszont a gazdálkodó paraszt már csak olyan, hogy szaggatja az istrángot akkor is, amikor nincsen semmi értelme: Balcsi bácsi és Rozika néni is konok elszántsággal művelte a huszonhat kataszteri hold földet, amit kemény munkájuk gyümölcseként az évtizedek folyamán apródonkint összevásároltak. A gürcölés, a test állandó elcsigázása kora tavasztól késő őszig: ez volt a leghatékonyabb módja kurta boldogságuk és hosszú-hosszú boldogtalanságuk feledésének. Mindég holtfáradtan zuhantak az ágyba, nem maradt semmi energiájuk töprengésre és búslakodásra. Télen ellenben más volt a helyzet. Télen koránt sincs annyi munka, mint máskor, de Balcsi bácsiék ilyenkor is ugyanolyan erős szükségét érezték a felejtésnek, mint az év többi szakában. Erre szolgált a disznótorok sora. Aznap este is már, amikor levágták azt a bizonyos első idei malacot, amikor még a pesti baráték ott ültek velük az asztalnál és tömték a bendőjüket friss disznótorossal, rendkívüli szótlanság lett úrrá a társaságon. Mintha előre sejtettek volna valamit. Pedig nem. Nem sejtettek semmit az égvilágon. Esetleg csak éreztek, de képtelenek lettek volna megmondani, hogy micsodát. Az az állapot volt ez, amikor az ember a bőrén vagy a zsigereiben észlel valamit, amit azonban nem képes tudatosítani. Ez a társaság azért nem volt képes erre, mert meg sem próbálta. Mással volt elfoglalva. Evett. Ha viszont nem köti le a figyelmüket a már-már rituális táplálkozás, észrevehették volna, amint Rozika néni atyja a nagy ovális, bekeretezett fali fényképről először lopva oldalt pillant Rozika néni anyjára, majd alig észrevehetően összébb húzva busa szemöldökét lenéz a disznótoros asztalra, és tekintete megállapodik a jókora, ötliteres üvegen, amelyben savanyúság van: uborka és sapkatök vegyesen. Az üveg egyelőre bontatlan, mert a társaság még csak a tejfölös és zsírban tocsogó töltött káposztánál tart. Közben az asztallap résében pár cseppnyi piros zsír egy tavalyelőtti disznóból magától megolvad és rápöttyen a Bibliára. A viaszosvászon terítő fölött meg Balcsi bácsi véletlenül hozzákoccantja kését a kis egydecis, vékony üvegű, és most éppen üres borospohárkájához – családi szóhasználatban: a “macskacsöngettyű”-höz –, amelyből nagy élvezettel iszogatta a pici fröccsöket. És a macskacsöngettyű feltűnően tompa hangot ad, ahelyett hogy – mint egy kis karácsonyi csengő – vidáman megcsendülne. Balcsi bácsi egy minutára leteszi a kést, nem tudja, mi a furcsa a hangban, aztán elkezdi ádáz küzdelmét a tányérján terpeszkedő utolsó darab káposztával. Amikor végeznek a káposztával, terítékre kerül a tepsiben sült hurka, kolbász és krumpli. Rozika néni most szedi le a gumival lekötött dupla celofánt a nagy üvegről, és csak most veszi észre, hogy a savanyúság leve egy kissé zavaros. “Biztos valamit rosszul csináltam az eltevésnél” – fut át az agyán. Kicsit bele is szagol, de csak diszkréten, hogy észre ne vegyék. Az illatával semmi hiba... Másnap reggel, amikor búcsúzkodnak a pestiek, mind a négyen – a vendégek és a vendéglátók – eléggé rossz bőrben vannak. Halálsápadtak, Balcsi bácsi kövér orcáján kiüt a hideg verejték. Amikor a pestiek kilépnek a kapun, és elindulnak gyalog a távoli vasútállomás felé, a faluközpontban megszólal a református templom harangja. Mintha félrevernék, de nem, alighanem csak a sűrű ködtől hallik ilyen tompán. Ha tűz nincs, mint ahogy nincs, nyilván temetnek valakit. Balcsi bácsi és Rozika néni visszaballag a házba, és nekilát früstökölni. A firhang a konyhában félig el van húzva, a tejfehér köd fénye megvilágítja Balcsi bácsi képét, amely így még sápadtabbnak látszik. Ugyan mi mást früstökölnének, mint friss disznótorost? Most azonban a változatosság kedvéért töpörtyűt falatoznak, s hozzá bőséggel vesznek a tegnap megbontott savanyúságból. Mi tagadás, nehéznek érzik a gyomrukat, amit természetesnek tartanak; ha nem ettek volna annyit tegnap, azt is lehetne hinni, hogy a gyomruk pszichoszomatikusan előre fáj a jövendő megterheléstől. Balcsi bácsi hirtelen abbahagyja a töpörtyűzést – éppen szúrta volna bele a tót kés hegyét az asztal közepén álló tálban pirosló szemek egyikébe –, és mélyet böffent. Mintha egy hasbeszélő imitálná a böffentést. Majd leteszi a kést, bizonytalanul föláll, és húsos kezeivel megtámaszkodik az asztal két sarkában. Aztán az ajtóhoz támolyog, fölrántja, és a früstököt egy az egyben az ajtótól másfél méterre kezdődő szőlőlugas első tőkéjének a tövébe teríti, komposzt gyanánt. Már másodszor jártak az orvosnál, enyhe émelygésre, olykor hányásra, állandó szorulásra, verejtékezésre panaszkodva. A doktor – ismerve őket – másodszor is csak azt mondta, hogy fogyasszanak sok-sok savanyúságot a disznótoroshoz, sőt, hogy egyenek könnyebb étkeket is. De mint a falra hányt borsó, annyit sem ért az intelem. Hisz épp ez volt a mértéktelen disznóevés önsorsrontó-boldogító filozófiája: zabálás, nehéz gyomor, szorulás; nagy vedelés, bódulat, émelygés; aztán az áldás, a megkönnyebbült sóhajok, a hálaadás a cúgos reterát magányában, vagy a gyomortartalom fölszabadító ürítése a lugas tövébe vagy a ganédombra. És megint elölről... Mindez egész embert kíván. Akinek a belsőségei önző módon maguknak követelik a figyelmet, az nem képes bánkódni, meghallani a titkon müzlire és gyümölcsre vágyó, eltompított lelke finom, suttogó szavát. Balcsi bácsinak persze fogalma sem volt, hogy a müzlit eszik-e vagy isszák, de ha megkóstolta volna, prüszkölve kiköpi és dohog, hogy miért adnak neki ilyen pendelyeseknek való csócsát. A doktornál tett másodszori látogatás után három nappal már mindketten cefet rosszul érezték magukat. Mit volt mit tenni, diétára fanyalodtak. Elhatározták, hogy egy álló napig nem esznek egyebet, csak savanyúságot. Az ötliteres üveg tartalma, amelyet már egy hete pusztítottak, jócskán megcsappant: nagyjából a háromnegyedét megették az uborkának és a sárga sapkatöknek. Arra gondoltak, a kúra akkor teljes, ha megisszák a levet is – jó ecetes volt, majd az segít. Még csak az imént fogtak neki a savanyúság-reggelinek, de máris olyan heves émelygés fogta el őket, hogy abba kellett hagyniuk. Rozika néninek újra feltűnt, milyen zavaros a lé, mi több, az volt a benyomása, hogy az üveg alja felé haladva egyre zavarosabb. Most már nemcsak hogy zavaros volt, hanem kezdett egyre inkább tejes árnyalatúvá válni. Balcsi bácsival forogni kezdett a világ. Felnézett a konyhai faliórára, és meredten bámulta-bámulta, hogy így, tekintetét egy szilárd pontra szegezve, megállítsa maga körül a konyha táguló mikrokozmoszának galaktikus pörgését. A pörgés csak lassult, de nem állt meg, ellenben az óralap önmaga vizuális megsokszorozódásának koncentrikus középpontjává lett, amely körül a sok-sok, belőle különvált szellem-óra forgott – az óramutató járásával ellentétes irányban. Ez a kétféle pörgés-forgás annyira megviselte Balcsi bácsi egyensúlyszervét, hogy az felmondta a szolgálatot. Az eszméletvesztés előtti utolsó pillanatban Balcsi bácsi agyába valami különös előérzettől terhes kép villant: egy gyanúsan széles szájú, rücskös bőrű és guvadt szemű királyfi félelmetesen tekergő kolbászkígyón lovagolt. Balcsi bácsinak szerencséje volt, hogy a puha Rozika néni felé dőlt, különben csúnyán megütötte volna magát a kövezeten. Kis híja volt, hogy Rozika néni kétdimenzióssá nem lényegült, de ruganyos zsírpárnái révén gyorsan visszanyerte eredeti alakját, és rögtön ura élesztgetésébe fogott. Próbált belediktálni egy macskacsöngettyűnyi ecetes lét – nem lévén tisztában az ok-okozati összefüggésekkel, nem tudta, hogy most a mindig is kétes eredményű “kutyaharapást szőrivel”-gyógymódot alkalmazza. Balcsi bácsi majd' megfulladt a cigányútra ment létől, mindenesetre fölpattant a szeme, és szörnyen köhögni és krákogni kezdett. Mikor kissé magához tért, Rozika nénivel vadul nekiestek a savanyúság maradékának, mintegy az előre menekülést választva a józan belátás helyett. Pillanatok alatt eltüntették az üveg tartalmát – legutoljára egy sapkatök maradt az üveg alján. Ekkor megilletődötten szemlélni kezdték a sapkatököt. A jellegzetes alakú tök úgy festett, mint egy sekély vizű medencében leszállni készülő repülő csészealj – az volt benne a furcsa, ahogy mozdulatlanul lebegni, levitálni látszott a víz színe fölött... De mivel nem hiszünk a lehetetlenben, kénytelenek vagyunk földhözragadt módon fogalmazni, úgy, ahogy Balcsi bácsi meg Rozika néni is fogalmazott volna: azt mondták volna, hogy szerintük a sapkatök valamin fekszik – no, nem a három-négyujjnyi lé színén, mert az újfent a lehetetlen birodalmába tartozik, hanem példának okáért valami szilárd dolgon. Nem sokat tanakodtak magukban a jelenségen, Rozika néni a tettek mezejére lépett: kövérkés ujjaival belenyúlt az üvegbe, hogy fölemelje s kivegye a tököt. Kurta termetű lévén, a végtagjai is kurták voltak – a könyökét is elnyelte az üveg szája. És ahogy kiemelte a tököt, mi tárult a szemük elé? Egy varangyos béka! Teljes életnagyságban, de még annál is nagyobbnak sejlett, ahogy ott a lében elnyúlt. Csupán a feje egy része állt ki belőle, a guvadt szemekkel, valamint két hátsó lábának a sarka. Nyitott, eredetileg ragyogó sárga szemeit, amelyeknek recehártyáján talán még most is megvolt a halál előtti pillanatok képi lenyomata, valami fehéres, hártyaszerű réteg borította. Kicsit hasonlított a tükörtojás sárgájára, amelyre szorgosan kanalazgatták a zsírt. Olybá tűnt, mintha meg akarná igézni rejtekhelyének fölfedezőit – mint kígyó az áldozatát. Szó, ami szó, undorító, csúf jószág volt – kivált így döglötten. Amikor még él, a bőre akkor sem a legvonzóbb látvány: egész porhüvelyét vastag, szemölcsszerű rücskök borítják, színe sötét barnásszürke, és határozatlan foltok éktelenkednek rajta. Így viszont, döglötten, amúgy is bizonytalan színű bőre még ocsmányabb, ember legyen a talpán, aki képes megállapítani, melyek rajta a hullafoltok. Tény és való azonban, hogy több mint fél esztendei pácolódás és préselődés után sokat vesztett eredeti színéből: fakóbb lett – ami úgyszintén nem vált előnyére; “természetes” színének részbeni elvesztése, ha lehet, még rútabbá tette. Nem minden logika nélkül az ember arra gondolhatott, hogy a fakó árnyalat bőre alapos kilúgozódásának a következménye, ami együttjárhatott a rücskeiben tárolt csípős, mérges váladék kilúgozódásával is... Rozika néni óvatosan letette a tököt a viaszosvászon abroszra, mintha attól félne, hogy a béka ki talál ugrani az üvegből, majd belátva, hogy ez az eshetőség kizárt, két kézzel megfogta az üveget, és kicsit meglötyögtette az alját. A jószág, akárha egy pillanatra fölserkent volna örök álmából, előre-hátra csúszkorált hol a mellső, hol a hátsó lábaival támasztva meg magát az üveg falánál. Miután végképp meggyőződött róla, hogy az állat döglött, letette az üveget, és az urára emelte a tekintetét. Balcsi bácsi olyan mélyen nézett a szemébe, mint még soha házasságuk hosszú évtizedei alatt. Akkor nézhetett így utoljára, amikor legénykorában először kocsikázott el Rozika néniék portája előtt, és elkapta egy bakfis mosolygós szemének huncut pillantását. Balcsi bácsinak az utóbbi napokban sokat szenvedett gyomra nagyot fordult. Nagyon nagyot.
Megjelent: 2014-10-22 16:00:00
|