Keresés a honlapon:

Kovács Edit Nola: Türkiz

 

 

 

 

Türkiz

 

Rubi, 2024. augusztus 2. ¹

Dávid tíz körül érkezik Barnival, felméri a károkat, az üres borosüvegek címkéit böngészi, úgy vélem, ő is szívesen beszállt volna a Bodega Numanthiába, somolyog, elismerően bólogat, amint visszateszi a palackot az asztalra. Nem térünk ki az est részleteire, mohó pillantást vet Lilura, nem sok ideje marad belefeledkezni a látványba, mert Barni enni szeretne. Dávid a kezébe temeti arcát, jól van, beismerem, egy napja éheztetjük szerencsétlen kölyköt.

– De Dávid! – méltatlankodik Barni – Nem emlékszel? Három és fél pizzát ettünk meg Andrissal. Igaz, reggelire nem sok maradt, éhes vagyok, anya! – már a hűtőben matat. – Megehetem ezt a csokis joghurtot?

Lilu vihorászik, igent mond.

– Esetleg mind a kettőt? – ekkor már vinnyogva röhögünk mind a hárman.

Dima hív, miközben Lilu felnyársal a szemével, intek a bátyámnak, hogy induljunk. Éppen csak átöltözni marad időm, felhívom Rolandot, megállapodunk tizenötezerben, már most tudom, hogy én fogom kifizetni. A tanítványom volt, igen, az öccsével utazgatnak, angolul beszélnek, egyetlen éjszakáról lenne szó, kezeskedem értük. A kulcs a cserepes leander alatt, hadarja Roland, rohannia kell, egész éjjel hányt a középső, a búcsúra sem jönnek, tegyem vissza ugyanoda. A pénzért majd beugrik jövő héten.

Huh, ez jobban ment, mint vártam. Jézusom, folyékonyan hazudok.

Fél kettőre kiérek, túlságosan korán, pisilnem kell, muszáj bemennem az állomás hátsó részéből nyíló ablaktalan helyiségbe, világítás nincs, a telefonommal próbálkozom, jobb kezemmel az ajtót tartom, mert a fémkampót is letörte valaki.

Az egyik padon várakozom tovább. Pétert éppen hat éve, augusztus 2-án mutatta be nekem Andris. Irodaépület tervezésére kapott tőle megbízást. A Vasparipában iszogattunk, az állomástól pár méterre, Péter egy órával korábban érkezett, mint Andris várta, végül én is ott ragadtam. Bárcsak más dolgom lett volna! A válás után ki akartam deríteni, hogyan kerültem egy narcisztikus ember hálójába, mit nem vettem észre. Szakirodalmat olvastam, angolul és magyarul.

Amikor betévedsz a narcisztikus bántalmazás tükörlabirintusába, nem is sejted, mi vár rád. Utat tévesztve, önmagadat elveszítve bolyongsz mindaddig, míg egyszer csak fel nem eszmélsz a nyilvánvalóra. Végre a labirintus kijáratát keresed, hogy újra tiszta levegőt szívhass. Az útvesztő, melyben annyit sebződtél, visszavonhatatlanul transzformál. Csak utólag látod, talán szükséged volt rá, segített önmagadhoz közelebb jutni. Vajon én közelebb jutottam önmagamhoz? Anya valódi szeretetének, elfogadásának a hiánya tett ennyire naivvá és védtelenné akkor? És mi volt az ára a tükörlabirintusnak? Két csodálatos lény elveszítése. Ez volt az ára.

A vonat 13.54-kor fut be, ha nincs felsővezeték-szakadás. Ma nincs. Az épület mellett maradok, megvárom, amíg a helyiek elmennek, majdnem mindenki rám köszön, az idősebbeket jól ismerem. Ketten állnak a rozsdaette oszlop mellett, mindketten hátizsákkal a kezükben. Intek, Dima elmosolyodik, elindulnak felém. Ádám, mutat az öccsére, az ő szeme is feketén izzik, és éppen olyan karikás, mint a bátyjáé. Ádám félszegen megszorítja a kezemet, Dima puszit ad, elindulunk a parkoló felé, Lilunak már ide kellett érnie. Megint igaza van, jó nagy hülyeség lett volna átvonulnunk hármasban a forgalmas utcákon. A fiúk bepakolnak a csomagtartóba, mind a négyen beülünk. Vettem kenyeret és néhány alapcuccot a kisboltban, fordul felém Lilu. Tanácstalanul nézek rá, kellett ez most nekünk?

– Ádám elveszítette a papírjait, a vonaton ellopták a tárcáját – szólal meg Dima. – Telefonálnom kell párat, hogy holnap tovább tudjunk menni.

A morzsás szőnyeget bámulom a lábam között. Lilu parkol, meg is érkeztünk. Elmagyarázom Dimának, hogy ez egy falu. Mindenki mindenkit ismer. Ők most a tanítványaim a sztoriban, ha lehet, akkor maradjanak a házban és beszéljenek angolul. Érti, nem először csinálja. Lilu tíz tojásból süt kolbászos rántottát. Kenyeret szelek, terítek, körbevezetem őket a házban. Megszorítom Dima vállát.

– Pihenjetek. Később visszajövök, biztosan kitalálunk valamit.

Fogalmam sincs, miről beszélek.

– Átjöhetek? – Lilu bólint, nálam pedig eltörik a mécses. – Megijedtem. Én nem vagyok túl jó embercsempész, mi van, ha bajba sodortam őket, iratok nélkül?

– Hívd fel Pétert. Egy óra alatt elintézi. A mocskos kapcsolatai végre, egyszer az életben jól fognak jönni. Megmenthet két embert, kettőt már megölt, és hányat tett tönkre.

Nem is fogom fel teljesen, amit mond. Migrénem van, alig látok. Talán igaza van. Péter tartozik nekem, a lányaimmal és a méhemmel. A többit hagyjuk. A számba harapok, mielőtt kikeresem a névjegyzékből. Menni fog. Nem ismerem azt a nőt, aki szenvtelenül, kimérten ismerteti a helyzetet, ellentmondást nem tűrő hangon mondja el, mi fog történni. Péter belemegy. Holnap kora reggel kocsit küld, nem lesz könnyű, de kijuttatja őket, papírokat is szerez. Bármit megtenne. Na, persze.

Remélem, a mai napról nem maradnak emlékeim. Foltokban fehér gyűrűk és lila spirálok vibrálnak a látóteremben, Lilu a vállamat masszírozza, aztán a tarkómat, homlokomat. Talán egy óra is eltelik, mire megnyugszom. Írok Dimának, reggel jön a segítség. Találkozunk ma még?, kérdezi. Megígérem, hogy nyolc után benézek. Nem vagyok eszemnél.

Hazaindulok, ólomsúlyok nehezednek rám. Muszáj néhány órát aludnom.

Fél kilenckor ébredek. Gyorsan lezuhanyozom, Andris a konyhában beszélget Dáviddal, azt hiszem, éppen az elfuserált kapcsolataikat boncolgatják, szólok, hogy átnézek a szomszédba, nemsokára jövök. Dávid megszorítja a kezem, a másikkal összeborzolom a dús fürtöket.

Összeugrik a gyomrom a kertajtó hangjától, eddig is pont így nyekergett, csak elnyomták a nappali zajok. Hármat kopogok. Résnyire nyílik az ajtó, amikor Dima felismer, szélesre tárja.

– Ádám elaludt – suttog.

– Akkor megyek is – önkéntelenül hátralépek. – Holnap hatra legyetek készen, fel tudsz kelni? Bordó kisbusz jön értetek, FIN-TECH Computer felirattal. Hamburgba mennek áruért, nem lesz gond.

– Persze, beállítom a mobilomat, menni fog. Nem jössz be mégis?

– Jó, fél órára maximum, eléggé hulla vagyok.

Leülünk a nappaliban.

– Ádámnak a folyosó végén, a kisebbik szobában ágyaztam meg, beszélhetünk majdnem normál hangerőn. Megvolt ugye, a temetés? Nem akarom felhozni, csak szégyellem, hogy éppen most okozunk neked gondot. Nagyon sajnálom, Rubi!

Mellém ül a kanapéra, egészen zavarba jövök. A félhomályban izzik a szeme, átöleljük egymást, percekig zokog a vállamon.

– Délután kettőkor érte az első támadás az iskolát. Irányított légibombát használtak. Alinát Ádám találta meg a romok között, anyát néhány méterrel odébb én húztam ki. Még lélegzett. Méteres vascső fúródott a mellkasába. Amíg élek, emlékezni fogok arra a napra. Tizenhárman haltak meg. Nem kérhetem Ádámtól, hogy harcoljon, hogy álljunk bosszút, még gyerek. A történtek óta alig beszél, bámul a semmibe. Esélyt kell adnom neki, hogy elmúljanak a remegések, a rémálmok, a kiabálás éjszakánként. Meg kell próbálnom, nincs választásom. Apámat évek óta nem láttam. Remélem most harcol helyettem is, ha már cserben hagyott bennünket. Igaza van Zelenszkának, a legtöbb mítoszban létezik egy történet a sárkányról, akinek rendszeresen feláldoznak egy lányt, hogy megbékítsék a szörnyeteget, de a gonoszt nem lehet kiengesztelni. A halált akarja. Ugyanez a helyzet az agresszorállammal is. Ha időt adunk neki, arra használja, hogy megerősödjön.

Nem tudom, mit mondhatnék, beszáradt kis buborékomba mostanáig elmosódott képkockákat engedtem be az alig kilencszáz kilométerre zajló párhuzamos valóságból.

Hozok Dimának egy pohár vizet, talán valamelyest megkönnyebbült. Én közel az összeomláshoz. A kezét nyújtja, szelíden visszahúz a kanapéra.

– Van nálam valami. Nagyon kevés kell belőle, és nincs kellemetlen utóhatás. – Apró dobozt vesz elő a belső zsebéből. – Varázsgomba. Ismered? Amerikában már használják depresszióra, PTSD-re, állítólag rohadt jó eredménnyel. Múlt héten kipróbáltam, néhány órára kiszabadultam a rettenetből, végig tudtam, mi történik velem, de közben jött néhány igazán gyönyörű látomás, semmi ijesztő, semmi félelmetes, olyan volt, mint egy felpörgetett űrutazás, aztán mint egy napsütéses délutánon léggömbbel átkelni az óceán felett. Pár óra után teljesen tiszta voltam. Kipróbáljuk? Bízhatsz bennem. Nem akarok neked ártani, szerintem inkább jót tenne.

– Oké… legyen, csak előtte kérek egy percet a fürdőszobában.

Mi a fenét csinálok, hogy voltam képes belemenni, egyetlen alkalommal füveztem tizenhat éve, akkor is hatalmasat rókáztam. A kád szélére ülök, ebben a pillanatban el tudnék aludni. Kinyitom a csapot, hideg vizet locsolok a tarkómra, iszom pár kortyot, gyorsan bepötyögöm, magic mushroom. Dima igazat mond, tényleg folynak ígéretes kísérletek, Oregonban például, sőt EU-finanszírozott kutatás is indul 2025-ben. „Olyan érzéki élményben lehet része a betegeknek, melyet egyes esetekben »misztikusnak« írnak le. Évtizedekkel ezelőtt is volt rá példa, hogy informális keretek között egy-egy pszichedelikus élmény után lelkileg jobban érezték magukat, akik mélydepresszióval, szorongással küzdöttek, mivel megváltoztatta bennük azt a nézőpontot, amellyel a világra tekintettek.” Nem hangzik rosszul. Azt is írják, hogy az első fázis émelygéssel, hányingerrel kezdődhet. Még dokumentumfilm is készült róla a Netflixen, beszarás!

Vissza kell mennem. Lilunak írok gyorsan, Dimával vagyok, ha éjfélig nem jelentkezem, jöjjön értem. Ettől biztos nem kap frászt.

Dima két paplant terített egymás mellé a nappali szőnyegére. Éteri, halk zene szól a telefonjáról, törökülésben várja, hogy elkezdjük. Mielőtt mellételepszem, bekapcsolok néhány ledes gyertyát a mennyezeti lámpa helyett, ő pedig két kiporciózott adagot vesz elő, az egyiket felém nyújtja. A faliórára sandítok, nagyjából negyven perc telt el, nem tapasztalok semmi furcsát, könnyűnek és derűsnek érzem magam. A gyertyák fénye lassan megváltozik, először narancs, aztán lila, végül türkiz. A hátamon fekszem mozdulatlanul, nem beszélünk, csak a kezünk ér össze. Elnehezedik a szemhéjam. Kezdődik, suttogom, Dima megfogja a kezem.

A következő pillanatban felállok, a retinafelismerő aktiválva van, kinyitom a gömb ajtaját. A pneumatikus kar oldalra húzza az üveget. A korongok hang nélkül tapadnak fel a külső falra, kényelmesen kiférek a nyíláson. Amint az egész testem elhagyja a gömböt, hirtelen megváltozik a gravitáció. Lépdelek a levegőben, mintha csak az utcán járnék, mintha szilárd talaj lenne a lábam alatt. Egy hídon sétálok a különös fényű csillagok között. Egészen jól kivehető az Orion, éppen fölöttem.

Óriási szimmetrikus alakzat jelenik meg az égbolton, a szivárvány színeiben pulzál. Belesétálok. Egyáltalán nem érzem a testem súlyát. Furcsa melegség jár át, még sosem történt velem ehhez hasonló. Talán percek telnek el, talán órák, nem tudom. Fokozatosan halványodik, már csak egy fakófehér, átlátszó felhő lebeg körülöttem.

Ahogy távolabb kerülök a sajátomtól, meglátom Dima gömbjét is, áttetsző, kékes buborékként világít a sötétben. Alszik, legalábbis mozdulatlanul fekszik. A gyűrűm lilás fényben úszik. Boldog vagyok, szaladni kezdek. Ahogy nekiiramodom, váratlanul elfordul a testem kilencven fokkal, szelem a levegőt, egyre nagyobb sebességgel. Már a Duna felett járok, érzem a folyó illatát. Lejjebb ereszkedem, fekete árny oson a fák között. Egészen fölé repülök, követem egy darabig, felismerem a helyet, ahol annak idején szakadékba zuhantam. Egyre sötétebb van, talán túl messzire merészkedtem, villan át az agyamon, visszaemelkedem a fák fölé, megfordulok. Ahogy a hátam mögé szorítom a karomat, egyre csak gyorsulok.

Két fényes pont jelenik meg a távolban, pillanatok alatt a közelembe érnek. Fémes csillogású, szivar alakú kapszulák. Egyetlen helyzetjelzővel az orrukon száguldanak el mellettem. Belehúzok, vissza kell jutnom a gömbhöz. Követnek. Néhány méter távolságot tartanak, nem jönnek közelebb. A kapszulákon nem látok ajtót, se ablakot. Szinte becsapódom a másik gömbbe, gyorsan Dima mellé fekszem. Hallom, ahogy az üvegajtó finoman csukódik mögöttem.

Kinyitom a szemem, megnyugtat az ismerős zene, Dima forgolódik, az ő szeme csukva, mosolyog, ukránul motyog valamit, de még mindig fogja a kezemet. Lassan újra elbódulok, lebegek, továbbra sem érzékelem a gravitációt. Gyakorlott mozdulatokkal fordulok kilencven fokkal, újra siklik a testem, olyan gyorsan haladok, hogy elmosódik alattam a táj, elképzelni sem tudom, merre járok. Óriási méretű csillogó vízfelületről tükröződik a Hold, közelebb ereszkedem a tóhoz. A kihalt stégeknél hajók himbálóznak az erős fényben, szinte fehéren vakítanak az árbócrudak. Csökkentem a sebességet, lejjebb ereszkedem, a rudak tetején lépdelek. Néhány méterre tőlem észreveszek egy kék ruhás alakot. Háttal áll nekem, a közeledő furcsa ködöt figyeli. Fekete haja a válláig ér. Felém fordítja a fejét, lassítok. Dima áll velem szemben a másik fedélzeten. Megszólalnék, de mintha nem lenne oxigén, csak tátogok. A testem áttetsző. Dima int, hogy kövessem. A partra megyünk, világít az aranyszínű homok körülöttünk. Dima az ujjával rajzol, közelebb megyek, neveket ír, a halott szerettei nevét. Én jövök. Utolsónak a saját nevemet akarom, de hatalmas hullám közeledik, mindketten nyílegyenesen felemelkedünk. A neveket elmossa a víz.

Dima elindul, engedelmesen kanyargok utána, közben visszanézek, csak a csillogó partot látom. A köd pulzálni kezd, zöldben pompázik, mint a sarki fény, aztán végleg eltűnik Dimával együtt. Haladok tovább, egyre nagyobb sebességgel repülök, testem megnyúlik, mint egy fénycsóva. Izlandon vagyok, a Sylingarfellhez közeledem, félelmetes narancssárga-vörös tűzfelhő veszi körül, nem ereszkedem közel, csak keringek fölötte. Ebben a pillanatban megérkezik Dima is, együtt úszunk tovább ismeretlen zöld síkságok, hatalmas virágmezők felett. Hajnalodik. Indulnunk kell, int útitársam. Mint a delfinek, keringünk egymás körül, aztán már csak a csillagos ég marad és a félelmetes száguldás. A gömb ajtaja puhán csukódik be mögöttünk.

Egymást nézzük, ez már a valóság? Felém fordul, furcsán vibrál a szeme, a válla fölött meglátom a faliórát, mindjárt éjfél. Átölel, egészen magához húz, szorítjuk egymást. Ugrani készülő mutatványosok biztosítókötél nélkül.

Átfordul velem, alulra kerülök, a könyökével könnyít a rám nehezedő súlyon, az arcomat nézi, a szemöldökömet simítja, ukránul becéz, ismeretlen szavakkal kényeztet. Bátortalanul megcsókol, nagyon kívánlak, csodálatos nő vagy, Rubi, suttogja a fülembe. Én is kívánlak, elmondhatatlanul, talán nem is mondom ki, csak gondolom.

Az idő lassan várakozik. A jó mondatot kell megtalálnom, ha a mai napról nem maradnak emlékeim, akkor se kelljen a lelkemben szégyent hordozni.

– Nem tehetem, bocsáss meg, kérlek! Van valaki, sok év után, azt hiszem, képes vagyok újra…

A kezét a számra teszi, az orrom hegyére ad puszit. Felkel a padlóról, engem is felsegít. A hátizsákjához lép, a pénztárcájából vékony aranyláncot vesz elő, pici földgömbbel, felteszi nekem, kedvesen megérinti az államat. Jól vagy, átkísérjelek? Megrázom a fejem. Az ajtóhoz lépek, amíg nem késő. Sok szerencsét Dima, kérlek szépen, vigyázzatok magatokra! Minden rendben lesz.

Csak tudnám, mitől vagyok ennyire biztos ebben. Futok a házunkig, Dávid és Andris már lefeküdtek. A telefonommal világítok. Lilunak írok.

Reggel nem akarok emlékezni semmire.

Egy hétig ágyban maradok.

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2026-03-01 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.