VideóA Magyar Napló / Balogh Robert videója Keresés a honlapon: |
Laczkó Mária: Na, kelj fel, fel öcskös (4. részlet)
4. rész
20. A következő napokban félholt voltam az izgalomtól. Állandóan az járt a fejemben, hogy Éva ki fogja törölni a levelemet. Elképzeltem, hogy mások is írnak neki. Fényképet is küldenek. Mi van, ha megtetszik neki valaki? Sokféle forgatókönyvet gondoltam végig, és mindegyik megegyezett abban, hogy Éva sohasem fog válaszolni az üzenetemre. Péntektől hétfőig rengetegszer látogattam el az internet kávézóba. Aztán kedden… Szia, Vilmos, Úgy látom, te is paranoiás vagy, akárcsak én. Interneten ismerkedni? Hm. Csak nem arról van szó, hogy feleséged vagy barátnőd van? De a névtelenség nekem sincs ellenemre, és nem azért, mert foglalt vagyok. Hanem mert szeretném távol tartani magamtól a lerázhatatlan egyedeket. Volt már részem tapadó pasikban, és az ilyesmi eléggé kellemetlen. Ráadásul eddig még nem tanultam meg, hogyan kell valakit úgy elhajtani, hogy ne gázoljak a lelkébe. Valószínűleg lehetetlen feladat. Mindig igyekszem finoman megfogalmazni az „elbocsátó szép üzenetet”, aminek az a következménye, hogy nem értik meg, vagy nem akarják megérteni, amit mondok. Egyébként azok közül, akik válaszoltak a hirdetésemre, te vagy az egyetlen, aki rájött, hogy a Felícia névvel egy Ottlik-novellára utaltam. Ezért meg másért is egyedül te maradtál állva a mezőnyben, úgyhogy légy üdvözölve Felícia világában. Feltéve, ha te is egyedülálló vagy. A novellának különben Szerelem a címe, és a „Minden megvan” című Ottlik kötetben jelent meg. Neked ki(k) a kedvence(i)d? Üdv F. A kitörő öröm, amellyel a levelet fogadtam, kissé csökkent, amikor a lerázhatatlan egyedekről olvastam. De gyorsan elhessegettem a gondolatot. Csakis egy régi gimnáziumi ügyről lehet szó. Úgy tűnt, hogy győztem. Éva most már az enyém lesz. A válaszlevelem szinte magától íródott: Szia, Felícia! Nem, nincsen senkim, egyedül vagyok, mint az ujjam. Néhány hónapja szakítottunk egy lánnyal, akivel előzőleg hosszabb ideig jártunk együtt. Szétesett a közös világunk, annak ellenére, hogy szerettük egymást. Azt hiszem, sok minden kell egy kapcsolathoz, többek között élettapasztalat. Amíg az ember fiatal, gyakran kamaszosan reagál a másik megnyilvánulásaira, de remélhetőleg idővel tanulunk a kudarcainkból, és egyre jobban kezeljük a kényesebb helyzeteket. Azonban nem szeretnélek az exbarátnőmmel untatni, inkább Veled foglalkoznék. Azt írod, nem szívesen bántasz meg másokat. Kellőképpen érzékeny lehetsz, és különösen tetszik, hogy mások érzékenységére is tekintettel vagy. Sokan esnek ugyanis abba a hibába, hogy mindenért megbántódnak, de nem veszik észre, ha ők maguk viselkednek sértően. Most éppen Salingert olvasok, és ha már kérded, hát ő a kedvenceim közé tartozik. Másokkal ellentétben, én a Zabhegyezőnél jobban szeretem a többi regényét: Franny és Zooey, Magasabbra a tetőt, ácsok és Seymour: Bemutatás. Ha esetleg nem ismernéd ezeket a történeteket, elárulom, hogy valamennyi egy fantasztikus, hétgyerekes családról szól. A Glass família tagjai ugyan hitelesnek tűnnek, de mindnyájan annyira csodálatosak - főleg Seymour-, hogy felmerül az emberben a kérdés: nem egyke ez az író véletlenül? A válasz: nem. Van egy lánytestvére. Ezt szorozza meg hattal. Szeretem a filmeket is, mostani kedvenceim - mert nálam ez mindig változik-, Cassavettes és Woody Allen. Végezetül az egyik kedvenc Salinger idézetem: „Távozáskor pedig néha furcsa érzés fog el, hogy Muriel is, édesanyja is teletömködték a zsebeimet kis rúzsos- és púderestégelyekkel, hajhálókkal, szépségápoló üvegecskékkel, hasonlókkal. Kimondhatatlan hálát érzek irántuk, de nem tudom, mihez kezdjek láthatatlan ajándékaikkal.” Várom válaszodat! Vilmos Átolvastam, amit írtam, és elégedett voltam. Aztán hirtelen hiányérzetem támadt. De hiába törtem a fejem, nem jöttem rá, mit hagytam ki. Végül úgy döntöttem, nem izgatom magam, hiszen sínen vagyok, lesz még rá lehetőségem, hogy megírjam, amit most kimaradt. Gondolatban megveregettem a vállam, amiért nem bizonyultam mohónak, és nem írtam a színházról vagy Shakespeare-ről, de másról sem, ami esetleg gyanakvást válthat ki Évából. Mivel őszi barátkozásunk pár hét után megszakadt, már nem kerülhetett rá sor, hogy szóba hozzam Salingert vagy kedvenc filmrendezőimet. Így most nyugodtan áradozhattam róluk. Rákattintottam a küldés gombra. Csak este, lefekvés után jöttem rá, hogy miért volt hiányérzetem; nem azért, mert a levélből felejtettem ki valamit, hanem mert Oli halála óta először telt el úgy egy nap, hogy nem is gondoltam rá. Nem érdekelsz már Oli, mondtam hangosan a sötétségnek. Éva. Éva. Éva.
21.
Szia, Vilmos, Imádom Salingert! Mindent, amit írt, a Zabhegyezőt is. Az idézetre, amit küldtél, nem emlékszem ugyan, de érteni vélem. Tudtad, hogy Salinger részt vett a normandiai partraszállásban? Ha neked a „Magasabbra a tetőt, ácsok” a kedvenced, akkor küldök egy viszont-idézetet belőle: „De végeredményben mégsem teszem igazán boldoggá. Istenem, segíts meg. Egyetlen, szörnyű vigaszom, hogy imádottam halálosan, megingathatatlan hűséggel szerelmes magába a házasság intézményébe. Elsődleges ösztöne szakadatlanul férj-feleséget, főzőcskét, háziasszonyosdit játszatna vele. Képtelen és megható mindaz, amit a házasságtól vár. Napbarnított színnel, indiánná lesülve szeretne odasétálni valami nagyon előkelő, fényűző szálloda portásához, és megkérdezni, hogy a férje elvitte-e már a postájukat. Függönyöket szeretne válogatni az üzletekben. Kismamaruhákat szeretne bevásárolni. Ki akar szabadulni az anyai házból, még ha talán nincs is ezzel tisztában, s annak ellenére, hogy ragaszkodik az anyjához. Gyereket akar - sok szép gyereket, akik őrá hasonlítanak, és nem rám.” F.
22.
Szia, F! - válaszoltam boldogan -, Úgy látszik, neked nem nagy kedvenced Muriel. Vajon miért? Mert buta? Mert „szerelmes a házasság intézményébe”? Házasság-ellenes vagy? Netán feminista? V.
23.
Nem, V., nem vagyok házasságellenes. Szerintem a lányok mind férjhez akarnak menni - akkor is, ha tagadják, még maguk előtt is. Ami pedig a feminizmust illeti, az nem hülyeség. De a szélsőséges formáit nem szeretem. Murielt valóban ki nem állhatom. Túlságosan konformista, és nem szereti a férjét, csak saját magát. Bármennyire is tökéletes Seymour, mégiscsak a második világháborúból jött vissza. Az ilyesmit nem ússza meg senki lelki sérülés nélkül. Ez a liba pedig csak magával foglakozik. Seymour nem lenne öngyilkos az „Ilyenkor harap a banánhalban”, ha a felesége valóban mellette állna. Ugye olvastad azt a novellát? F.
24.
Persze, hogy olvastam azt a novellát! És örülök, hogy Te nem Muriel vagy, hanem Felícia. Jutalmul még egy Salinger idézet: „Anekdotával kell előhozakodnom, üssenek agyon, de most már elmondom: kilencéves koromban abban a rendkívül hízelgő elképzelésben ringattam magamat, hogy én vagyok a világ leggyorsabb futója. Az ilyesfajta nehezen ellenőrizhető, sajátos elképzelések, hadd tegyem hozzá gyorsan, általában makacsul hosszú életűek, s még ma is így, negyvenévesen, kifejezetten ülő foglalkozású egyénként is élénken el tudom képzelni, ahogy utcai öltözetben elszáguldok egy sor nemzetközi tekintélynek örvendő, de ugyancsak lihegő 1500 m-es futó mellett, és közben, anélkül, hogy ez bármiféle leereszkedő gesztus lenne, szeretettel odaintegetek nekik. Tehát: egy szép nyári estén, amikor még ott laktunk a Riverside Drive-on, Bessi leküldött néhány adag fagylaltért. Éppen abban a varázslatos negyedórában léptem ki a kapun, melyről az iménti fejezetek egyikében írtam. S ezúttal is - ami tulajdonképpen egész fatálisnak nevezhető anekdotám szempontjából - tornacipő volt rajtam - és a tornacipő olyasvalaki számára, aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy ő lehet a világ leggyorsabb futója, nagyon egy és ugyanaz, mint ami Hans Christian Andersen kisleánykája számára a piros cipő volt. Mihelyt tehát kiléptem a kapun, egyszeriben Merkurrá változtam, „veszett” vágtába kezdtem, és a nagy háztömb mentében a Broadway felé száguldottam. Villámsebesen vettem a Broadway sarkán a fordulót, és továbbrobogtam, sőt egészen képtelen dolgot műveltem: fokoztam sebességemet. A bolt, melyben Bessie a Louis Sherry fagylaltot vette mindig, három háztömbbel arrább volt, északra, a Száztizenharmadik utcában. Félúton elrobogtam a papírkereskedés mellett, ahol általában újságot és folyóiratokat szoktunk vásárolni, futottam, bele a vakvilágba, anélkül, hogy akár közvetlen közelemben is észrevehettem volna rokont, ismerőst. Akkor azonban, körülbelül a következő tömbnél, lábdobogást hallottam magam mögött, s éreztem, hogy valaki üldöz. Az első gondolatom jellegzetesen New York-i gondolat volt: nyilván a rendőrség van a nyomomban, bűnöm pedig: az iskola körzetén kívül csúcsot javítottam. Megfeszített erővel próbáltam még nagyobb sebességet kicsikarni testemből, de semmi nem segített. Éreztem, hogy kinyúlik egy kéz, megragadja pulóveremet, éppen ott, ahol a győztes csapat rajtszámának kellett volna lennie, rémülten megálltam tehát, de olyan ügyetlenül nyilván, mint egy buta madár, mikor leszáll. Üldözőm természetesen Seymour volt, s ő maga is eléggé feldúltnak látszott. – Mi van, az istenért? Mi történt? – kérdezte felindultan. Még mindig fogta a pulóveremet. Kitéptem magam, és közöltem vele, a negyed nagyon kevés körülírást ismerő nyelvén, amit itt most nem akarok idézni, hogy semmi nem történt, semmi baj nincs, egyszerűen csak futok. Hihetetlenül megkönnyebbült. – Uramisten, megijesztettél – mondta –, veszett iramot mentél, hallod. Alig tudtalak utolérni. – Aztán kettesben mentünk tovább, most már nem futva, a fagylaltért. Talán nem hangzik majd rokonszenvesen, vagy ki tudja, talán mégis, hogy a világ immáron második leggyorsabb futójának hangulata cseppet sem lett rosszabb, mint volt. Először is, mert ő volt az, aki gyorsabban futott nálam, azonkívül pedig: egészen lefoglalt, hogy azt figyelhettem, ő is mennyire kivan. Érdekes módon vidám dolognak tetszett ilyen kifulladtnak látni őt.” V.
25.
Szia, V, „…nem sokkal a második világháború kitörése után, amikor Seymour meg én éppen egy kis New York-i lakásba költöztünk, egy este apánk - Les, ahogy a továbbiakban nevezzük - valami pinoclepartikból hazatérőben beugrott hozzánk. Nyilvánvalóan egész délután rossz lapjárása volt. Nos, feljött hát hozzánk, azzal a feltett szándékkal, hogy még a kabátját sem rakja le. Leült. Sötét tekintettel méregette bútorainkat. Megnézte a kezemet, nem sárgállnak-e rajta nikotinfoltok, aztán azt kérdezte Seymourtól, hány cigarettát szív naponta. A koktélban, mellyel megkínáltuk, véleményem szerint mintha légy úszkált volna. A beszélgetés során, mely - legalábbis az én megítélésem szerint - állandóan bedögléssel fenyegetett, hirtelen felállt, és odament ahhoz a fényképhez, mely őt ábrázolta Bessie-vel, s nemrég tettük fel a falra. Vagy egy percig állt a kép előtt, és sötéten nézte, aztán megfordult, olyan mereven és szögletesen, ahogy ez senkit nem lepett volna meg a családból, és azt kérdezte Seymourtól, emlékszik-e még, hogy Joe Jackson őt, Seymourt, kerékpárjának kormányára ültette, és egyik kört a másik után rótta vele a színpadon. Seymour a szoba másik végében ült, öreg kordhuzatú fotelben, égő cigarettával a kezében, kék ing volt rajta, bő szárú szürke házinadrág és kitaposott kérgű mokaszin, felém eső arcán kis, borotva vágta sebhely; ünnepélyesen, azonnal és azon a módon válaszolt, ahogy Les kérdéseire mindig szokott - mintha ezek a kérdések lennének a legfontosabbak számára a világon. Azt mondta, nem is biztos abban, hogy egyáltalán leszállt Joe Jackson csodálatos kerékpárjáról, s nem szólva arról, mit jelentett apánk számára érzelmi szempontból ez a válasz, sok tekintetben nagyon is így volt; így, így, így.” F.
26.
F.
Ó, Éva! Elhatároztam, hogy megőrzöm a leveleit az ötvenedik házassági évfordulónkig.
27.
Soha életemben nem voltam még olyan boldog, mint azokban a hetekben. Többé nem foglalkoztam Olival. Aztán Éva találkozni akart velem. Egy pillanatra meghökkentem - miért kell változtatni azon, ami bevált? De aztán beláttam, hogy Évának igaza van, minden kapcsolatnak tartania kell valahová. De vajon el tudnám-e viselni a még ennél is nagyobb boldogságot? Az érintést, a repülést, a megsemmisülést? A szerelmet, az eljegyzést, az esküvőt, a házasságot, a gyerekeket? Úgy éreztem, hogy a beteljesülés közben egyszerűen le fog állni a szívem. Vagy talán már az első randevún meghalok.
28.
Repesve vártam a találkozót. Éva megismerte a személyiségemet a leveleimből. Tudja, ki vagyok, tudja, milyen vagyok. Most már örülni fog nekem.
29.
A tavasz gyönyörű volt, minden ragyogott, zöldellt és illatozott körülöttem, miközben az autóbuszra vártam. Eszembe jutott az a szörnyű novemberi délután, amikor a parkban ültem, és láttam, hogy Éva Bujdosóval együtt lép ki a kapun. Az Astoria Hotel elé beszéltük meg a randevút. A Blaha Lujza téren rendőrök állították le a forgalmat. A buszunk percekig állt. Az utasok szentségeltek, én pedig megijedtem, hogy menthetetlenül elkésem. Végül átrobogott előttünk egy fekete autókonvoj, és utána végre tovább engedtek. Már messziről észrevettem Évát. Mellmagasságban tartotta a megbeszélt ismertetőjelet, egy Salinger kötetet. Türelmetlenül forgatta a fejét. Aztán hirtelen sarkon fordult, és bement a szállodába. Éppen akkor lépett ki megint az utcára, amikor én is odaértem. Szinte belém ütközött. – Hát te mit keresel itt? – kérdezte csodálkozva. Csak vigyorogtam rá válasz helyett. Azt hittem, hamar kitalálja, miért vagyok itt, de csak bámult rám. Rájöttem, hogy nekem is magammal kellett volna hoznom Salinger egyik könyvét, hiszen ebben egyeztünk meg. Csakhogy én ezt fölöslegesnek tartottam, mert arra számítottam, hogy egymásra ismerünk, egymásra találunk, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. – Bocs… most nem érek rá. Várok valakit – Éva ellépkedett a közelemből. Követtem. – Engem vársz – mondtam a hátának. – Ugyan, ne hülyéskedj – Nem nézett vissza. – Komolyan mondom. Velem beszélted meg a randevút. Erre már megfordult. Zavartan ráncolta a homlokát. Még mindig nem esett le neki. – Ez rossz vicc – mondta. – Kérlek, menj innen. – De tényleg engem vársz – erősködtem. – Velem leveleztél! Rám nézett, és hirtelen elkerekedett a szeme. Végre megértette. – Úgy érted, hogy… – Pontosan. Hetek óta velem leveleztél. Például Salingerről. – Kiadtad magad orvostanhallgatónak? Kitaláltál mindenfélét? – Nem hazudtam! Amit írtam, az mind igaz. A saját gondolataim. De nem árulhattam el az igazi nevemet, és azt sem, hogy rendezést tanulok. Akkor azonnal rájöttél volna… – Mire? Hogy átvágsz? Hogy másnak adod ki magad? – Csak azért tettem… – Nem érdekel, miért tetted! Te sunyi kis tetű! Szállj le rólam! Most már végképp elegem van belőled! – Tűnj a francba! Döbbenten bámultam rá. Soha nem beszélt így. Észrevettem, hogy egy kicsit el is szégyellte magát, de mégsem vonta vissza, amit mondott. Csak tátogtam. – Mennem kell – jelentette ki hirtelen, és sarkon fordult. Sietve távolodott tőlem. – Várj! – kiáltottam, de hiába. Még jobban szaporázta a lépteit. – Várj! – ordítottam, és követni kezdtem. Visszanézett. Dühösnek tűnt. Ahogy közeledtem felé, hirtelen futásnak eredt. Tudtam, hogy régebben atletizált. Nagyon gyors volt. Átszaladt a zebrán, és fáradhatatlanul futott tovább a Nemzeti Múzeum felé. De én sem tágítottam, igyekeztem utolérni. Láttam, ahogy eltűnik a múzeum épülete mögött. Ha izgatott vagyok, nehezen irányítom a kerekesszékemet. Pedig volt alkalmam gyakorolni a két évvel azelőtti nyár óta, amikor túl sekély vízbe ugrottam fejest, és deréktól lefelé megbénultam. Így aztán nem tudtam bevenni a kanyart, és felborultam. Szerencsére az utat szegélyező pázsiton kötöttem ki. Az esés nem járt zajjal, a fű elnyelte a hangokat. Éva észre sem vette, mi történt. Szaladt tovább. Vissza sem nézett. Na, kelj fel öcskös, mondta Oli.
Megjelent: 2026-02-21 20:00:00
|
