Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Dunai Andrea: A tisztaszoba tükre

 

Nem várt szerelemgyerek volt. Csak azok születnek ilyen szépnek, így mondták a faluban. Gesztenyebarna, hosszú copfjait már messziről megismerték.

– Tudod, a Sanyinak a lánya. Ne mondd má, hogy nem ismered – duruzsolták.
– Úgy hasonlít az apjára, hogy le se tagadhatná.
– Az annyának, a Panninak vót ilyen szép haja lyány korában, tőle örökölhette.
– Meglehet ám, hogy éppolyan kikapós lesz, mint az annya. Látszik az most is.
– Miket mond már? Rendes asszony az annya, csak az ura, az a baja neki.

És ő mindig előre köszönt hangos csókolommal, még Bözsi néninek is, akit pedig nem igen szívelt a pletykás szája miatt, és aki szúrós szemmel figyelte mindig a fekete fejkendője alól, ha éppen a kapuja előtt ment el. Kis falu, ahol mindenki ismer mindenkit, az alvégi szomszédok pedig mindig tudni vélnek, vagy tudni akarnak valamit a felvégiekről is.
A faluban szép, rendezett parasztházak, tágas udvarok voltak, ahol jól megfért egymás mellett a kutya is és a macska is. Közel volt a Duna, és a falu szépsége sok embert vonzott ide a városból télen is, nyáron is. A járdákat hársfák, akácfák, meggyfák szegélyezték, amik a napsütésben csak úgy fehérlettek a virágos égbenyúló lombjaikkal, és jólesett végignézni a hosszú utcákon. A kékre festett kutak is mindig adtak friss vizet a szomjazóknak. Annácska szerette a kezét a hideg víz alá tartani, és fölé hajolva szürcsölni tenyeréből a vizet. Pedig, ha fel is érte, lenyomni a kút kallantyúját már igen nehéz volt, mégis mindig megpróbálta.
A falusiak ügyeltek rá, hogy a házuk ablaka alatt kinyíljanak tavasszal a tátikák, a kukacvirágok, a kék jácintok és a sárga nárciszok. Gondosan gazolták, gereblyézték házuk táját. Nehogy a falu szájára vegye őket, hogy elhanyagolják portájukat. Ő is gyakran kapált, gazolt, felszedegette a lehulló meggyet, vagy lesöpörte a járdát, dolga mindig akadt. Ha nem, akkor kérte, hadd segítsen a konyhában, vagy akár fölmegy a padlásra is, és ő majd lehordja a régi szemetet, amit a mama a fájós lábaival már nem bírna.
Magának való gyerek volt, így mondták. És jó gyerek is, csak olyan mogorva fajta, de majd kinövi idővel, ezt is mondták. A szomszédok, ismerősök meg-megállították, kérdezték anyja, apja felől, de a kislány se kedves nem volt, se beszédes, udvariasan, de kurta szavakkal válaszolt. Nem kedvelték látszólagos mogorvasága miatt. Egyszer Bözsi néni kiabálós, hangos beszéde áthallatszott a szomszédból.

- Rátarti az a gyerök! Úgy fönnhordja az orrát, mintha legalábbis úr lenne! Velünk falusiakkal szóba se áll, csak ha az a pesti úri nép idegyün, akkor! A fene vigye a jó dógát az ilyennek! Há' nem tanúta mög tisztölni az idősebbet?
- Maj' mögöregszik, oszt elmúlik az az angyali szépsége, amire ollan büszke! Nem tart örökké a fiatalság, nem bizony.
- Má' akkó tunni lehetött, mindent, amikó a fővégre udvarót a Sanyi. Nem léssz abbú soha semmi jó, ha az alvégiek a fővégiekkel keverödnek!

Annácska az iskolából hazafelé eltűnődött a fákon, a felhőkön, a virágokon, vagy a hó ropogásán a talpa alatt. Figyelte, ahogy szinte zenélt, ha a bokrokat rázta a szél, órákig lófrált a Duna-parton Bogárral, a jó öreg tacskóval. Nem barátkozott. Nem beszélt. Szótlan volt tanórán, nem szólt semmiért, akkor sem, ha bántották. A leckét mindig rendre megcsinálta, a jegyei jók voltak, a feleleteiben sem volt sok hiba. Az osztályfőnökének tűnt fel először a kislány hallgatagsága.

Nem először kérte el Anna ellenőrzőjét, amibe mindig ugyanazt írta, és amire sosem jött válasz:

„Kedves Szülő!
A gyermeke nagyon mélabús. Kérem, keressen fel a fogadóórámon.
Tisztelettel: Anna osztályfőnöke.”

A falusi gyerekek sokkal előbb érnek, hamarabb felnőnek, mint a városiak. Korán kelnek, szinte kakasszóra kiengedik a csibéket, kukoricát szórnak eléjük, vizet öntenek a vályúba a disznók elé, vagy a moslékot, amit a mama már előző este bekevert a vödörbe.
Kötelességtudóak már egészen kicsi korukban. Így természetes, már a nagyanyáik is így csinálták. Annácska sem kérdezett soha vissza, hogy ezt miért kell, vagy amazt, nem kényeskedett, mint a pesti úri népek, elvégezte a ház körüli munkát, amit a mama reá bízott. Pedig a Kati, az a pesti kislány, aki minden nyáron itt nyaralt a nagymamájánál a faluban, egész nap játszhatott. Gyakran hívta őt is játszani, általában királylányosat.
Csodaszép ruhái voltak, egyik színesebb, mint a másik, és akkor öltözködhetett, amikor csak akart.
Ám az az igazság, hogy Annácska a mamától félt egy kicsit, mert mama nem szerette, ha illegette-billegette magát valaki a tükör előtt. A mama mindig szigorúan összeráncolt szemöldökkel járt-kelt, és sohasem mosolygott, nem beszélt. Még libatömés közben sem - amit muszáj volt megtanulnia, pedig nagyon sajnálta szegénykéket. Már-már rászólt volna a mamára, hogy ugyan, ne szoríjja mán annyira azokkal a vaskos ujjaival a libák nyakát, hát, megfulladnak! És ha vissza is fogta a könnyeit, a mama igazán megdicsérhette volna ezért, vagy legalább elmesélhette volna, hogy mit csinált ő, amikor tíz éves volt.
Számtalan kérdés ragadt a lelkében, de ha a mamának így jó, akkor nem kíváncsiskodik.

Sosem sietett hazafelé. Talán nem is töprengett azon, hogy miért késlekedik, és miért viseli el inkább a soha el nem maradó haragos korholást, amiért nem ért haza időben.
Bámészkodva figyelte a madarakat, egykedvűen ballagott. Jó időben pedig várta, hogy Eszti tanító néni háza elé érjen, ahol ilyenkor nyílt egy különös piros virág, aminek titokban mindig kitépkedte a szirmait, megnyálazta a szirmokat külön-külön, és a körmeire ragasztotta. Maga elé tartotta széttárt ujjait, és sokáig gyönyörködött vöröslő körmeiben.
Juci ángyinak is pont ilyenek. Néha meglátogatták őket Pestről a rokonok, náluk nyaraltak a faluban, ilyenkor folyton panaszkodtak a városra. Emlékezett rá, hogy mindig valami félelemmel vegyes kíváncsisággal várta az érkezésüket. Juci ángyi szép volt. Amikor lehajolt hozzá, hogy megpuszilja, érezte, milyen jó szaga van. Nem ismerte az illatot, de abban biztos volt, hogy ilyen illatú virág falun nincsen, csak a városban, mégis fölpanaszolják a városi életet. Nem értette, hogy lehet ott olyan rossz, ha ennyi csodálatos illat, szépség és vidámság jön onnan. Mert Juci ángyi folyamatosan és hangosan nevetgélt. Aki nevet, az jól érzi magát. A mama sosem nevet.

A mama ilyenkor előkészítette a vendégeknek a tisztaszobát, amit minden áldott nap kitakarítottak, de ők sosem aludtak benne. A mama a nyári konyhában aludt, Annácska pedig a kisszobában apjával és anyjával. Amikor apja kimaradt éjszakára, és anyja is dolgozott, átment a nyári konyhába a mama mellé, hogy ne legyen annyira egyedül. A falusi ház kapuján belépve jobbra külön épületként állt a nyárikonyha, amolyan mindenes helyiség; alvásra, főzésre, ebédhez, vacsorához asztalnál megterítésre, még kiscsirkék nevelésére is. Egészen pici ablakkal nézett az utcára. Az ablakban porosodott a kis Sokol rádió, a mama a déli harangszóra mindig bekapcsolta. A református templomban egy saroknyira, ugyanúgy harangoztak délben. Biztos volt abban, hogy ez a nagyanyja egyetlen öröme, mert csak ilyenkor beszélt hozzá, és egy picit el is mosolyodott olykor.

Tésztagyúrás közben néha énekelt is, amin Annácska annyira meglepődött mindig, hogy pisszenni sem mert. Sorra szépen megtanulta a népdalokat. Ha nagyon szomorú volt, pityeregve magára csukta a góré ajtaját, felült a morzsolt kukoricahalom tetejére, és halkan dudorászta azokat.
Fürdőszoba nem volt, így hát a nyári konyhában a hokedlire tett lavórba öntöttek vizet, és abban mosakodtak. Ha hajmosásra került a sor, annak mindig sírás lett a vége. Hosszú, dús haját nem szerette. A fésülködést is nehezen tűrte, és könyörgött anyjának, hogy hadd legyen rövid a haja, mint Juci ángyinak. Anyja sosem beszélt hozzá olyan komolyan, és határozottan, mint akkor. A hangja ugyanolyan türelmetlenül, ellentmondást nem tűrően csattant, mint máskor, amikor nem ért haza iskola után időre.

- Édes lányom, egy nőnek a haja a dísze!

Ugyan, milyen dísz az, amit még sosem láthatott? A házban nem volt tükör, csak a tisztaszobában. Oda pedig csak rendet tenni jártak be. És az is régi, vakotás volt már, és föl sem érné, hacsak a sámliról nem. Apja borotvája és fésűje mellett lógott egy tükör a kisszoba falán, de az olyan kicsi volt, hogy elfért az apja tenyerében.

A mama a vasárnapi ebédhez terített a nyári konyhában. Anyja a megszáradt ruhákat szedte össze a kötélről sietve, mielőtt elered az eső. Az apja sokáig dolgozik, nem jön haza. Annácska tudta, hogy ez nem igaz, hiszen vasárnap mindenki pihenni szokott, az emberek csupán csak aratáskor, vagy dohányfűzéskor tettek kivételt, amikor a munkával sietni kellett.
Beosont a kisszobába, felállt a sámlira és levette a tisztaszoba kulcsát. Felkapta a sámlit és kinyitotta, majd bezárta maga után az ajtót. A tükör valóban magasan lógott, épp úgy, ahogy eddig. Ügyetlenkedve felállt a sámlira, felegyenesedett, a kezét megtámasztotta a falon, és belenézett a tükörbe. Akkor vette csak észre, hogy ez már nem a régi vakotás tükör, amiben anyja is alig látta magát, ha fésülködött, vagy öltözött. Szegények voltak, de megvolt mindenük, ami kellett; a tyúkok, a disznók, a takarmány, a téli tüzelő, a sok dolog és teendő, és étel minden napra. Egy tükör azonban fényűző költekezést jelentett. A mama sokszor háborgott is miatta, hogy minek az, csak hiábavalóság, nem kell páváskodni előtte, jó az a régi is. Most meg itt egy teljesen új, egy aranyozott színű fakeretben.
Látta az arcát, egészen derékig látszott a tükörben. Az a virágmintás halványzöld pulóver volt rajta, amit Juci ángyitól kapott ajándékba. Pestről hozta neki. Szerette hordani. Most vette csak észre,hogy a nem túl vastag anyag alól elődomborodnak kislányos mellei.
Eddig ez nem tűnt fel neki. Még ott visszhangzott a fülében a szó, ahogy anyja mondta:
„egy nőnek”... Hosszan nézte az arcát a tükörben. A mélyen ülő nagy barna szemeket, az arcvonásait... „egy nőnek”... Elkezdte kibontani kislányos copfjait, dús, gesztenyebarna haját a vállaira engedte. Igen, gondolta. Valóban szép a „dísze”...
Tekintete komolynak tűnt, egészen felnőttesnek. Majd elkomorult, ijedt lett. Nem, ő nem ezt az arcot várta! Ha ennyire hasonlít rá, akkor inkább világgá megy. Ha fiúsra vágatná a haját, egészen rövidre, akkor még szembetűnőbb lenne a hasonlóság. Nem, inkább sohasem vágatja le... Hulljon a szemébe akár, csak takarja el a vonásait, amik annyira az apjára emlékeztetik, mindahányszor a tükörbe néz. A tükör... Bár soha ne nézte volna meg magát benne.
Lemászott a sámliról, a kulcsot visszaakasztotta a helyére, és az asztalhoz ült. A mama már kimerte a levest, még forró volt, hagyta, hadd hűljön. A tányér fölött ülve valahova egészen messze révedt a tekintete, és megint megrohanták az emlékek, amiktől szabadulni akart, amit szégyellt, amitől nem bírta szóra senki, ami miatt belefeledkezett a tanulásba, a ház körüli munkába, virágokba, fákba, és legszívesebben, hogy felejtsen, a pincétől a padlásig inkább csak takarított volna naphosszat.

Ha hideg idő köszöntött be, akkor valamivel korábban hajtották be a tyúkokat az ólba, nehogy megfázzanak. Ha bajuk esik, nem tojnak több tojást. A mama éppen vizet hozott egy vödörben a kútról, és közben odaszólt a kislánynak, hogy hajtsa be a tyúkokat, mert késő van. Ha talál még egy-két tojást, vigye magával a kisvájlingot is, abban hozza be.
Hirtelen anyja termett mögötte, felrántotta a tyúkól ajtaját, és mint már annyiszor, könyörögve, mégis kiabálva kérte:

- Elmész apádért a kocsmába. Addig nem jössz vissza, amíg haza nem hozod!

Hideg volt már kint, és fázott. Lassan megint tél volt. Végigbotorkált a sötét utcán, mint már annyiszor, és belépett a sarki kisvendéglő ajtaján. A förtelmes ricsajban mulatozó, dülöngélő, részegen vigyorgó férfiakat látott akkor is, és az apja most is, mint mindannyiszor akadozó nyelvvel danolászott, miközben a cigány hegedűjének húrjai közé egy papír százast próbált betuszkolni.
A sör és a pálinka szaga felkavarta a gyomrát, és épphogy csak elugrott egy részeg férfi keze elől, aki meg akarta fogni. Émelygett a látványtól, de inkább ezt viselte el jobban, mint azt, amikor részegen hazaér...

Anyja már szinte megszokott módon tért ki az ütések elől; már nem kiabált vissza, nem ellenkezett, ha ütés érte. Már el is felejtette a forró zsír égetését, amit a tűzhelyen álló lábasból a mellére borított, már nem fájt, amikor ellökte, már nem érdekelték a szerteszét hulló kitépett hajcsomók a konyhakövön. Belefásult már az évek óta tartó öldöklésbe.
Szinte szokott módon ment ki hajnalban a fészerbe, előhozta a piros kemping biciklit, felültette rá Annácskát, és menekültek a felvégre.

A falu nem értette. A Sanyi dolgozott, úgy mondták, hogy meg lehetett szakítani a munkában, olyan jól bírta. Hát, miért ne ihatna a cimborákkal vasárnap egy kicsit? A pletyka, pedig csak pletyka, az öregek csak tudják. Anyja szégyellt panaszkodni, sosem mert segítséget kérni. Foggal-körömmel őrizte a látszatot, hogy náluk minden rendben van. A porta szép és rendezett, Annácska pedig szorgalmas, gyönyörű gyermek. Csupán annak felejtette el ezt elmondani, akinek a legnagyobb szüksége lett volna rá: a lányának. Pedig a szomszédban mindent hallani.

A kislány sosem értette, hogy Bözsi néni és a többi szomszéd vajon miért nem látja, hogy nem mogorva ő, dehogy rátarti, jaj, dehogy, csak szomorú nagyon. Talán, ha valaki átöleli, és elmagyarázza szépen, amit nem ért. Talán, ha szólnak neki arról, hogy szép. Sosem látta magát szépnek. Nagyon félt. Félt, hogy a hasonlóság, amit a tükör mutatott, közte és az apja között, nem csupán külsőleges. Soha nem akart olyanná válni, aki elveszti uralmát önmaga felett.

Nem bánta, hogyha az apja nem ment haza. Sosem bánta. Ilyenkor szinte megfogható volt a levegőben a megkönnyebbülés. A mama órákig nem ráncolta a homlokát, tekintete lágyabban esett rá. Anyját látta végre jóízűen enni, és a mosogatáskor elengedett sóhajtásai valami egészen másról árulkodtak, mint addig.
Elszállt a fojtogatóan súlyos csönd is. A tyúkok nyugodtabban ültek el az ólban, még kodáltak kicsit, Bogár a lábához erősebben dörgölőzött, egészen közelről leste, hogy kap- e maradékot, a macska fel mert ugrani a kredencre, mintha tudta volna, hogy most ezt is lehet. A szél is szabadabban lengette a füstölő nyikorgó ajtaját, és nem lehetett bánni a zuhogó esőt sem.

  
  

Megjelent: 2014-10-20 16:00:00

 

Dunai Andrea (Szekszárd, 1970)

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztőségi titkára, a Rendezvények rovat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.