Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Válas Péter: Kis éji lidérc

Kis éji lidérc
ne kérdezd, miért

(Hát csak mert miért ne?)

Robinson ki a tengerpartra ment, nem volt mert neki más. Csak tengerpartja volt, meg a sziget közepe, de ott nem látta maga előtt a tenger peremén örökké lebegő narancssárga reményt, a nagy csalást, mely belepte mint palást az életét, a rohadt elfuserált életét. Mindig várta a hajót, s nem hitte a valót, hogy nem jön; az csak rossz álom, tudta, s hogy átaludta minden napját eddig, igen, erősen hitte, felébred végre majd, felébred végre majd, felébred végre a hajó jöttére, s kusza gondolatai elsimulnak majd, s alhat is talán nyugton, nem felriadva folyton, ha felébred egyszer már.

Na, ott állt a parton, törte szegény fejét a jövő mondaton, valahol fennakadt félúton. Érezte, nem jól van ez így, valaha szép, kerek gondolatok, csengő szavak, suhogó monda­tok, kereken lezárt bekezdések pottyantak ki elméjéből, sehol egy szóismétlés, sehol egy szó is meg nem csúszott a homokos parton, hanem mind megállt a lábán, szilárdan megtá­masz­kodott, kapaszkodtak egymásba, így adtak egymásnak értelmet. Most meg itt kava­rog­nak körülötte, gúnyolódnak vele, gányolják össze a csodálatos kristályos gondo­la­tait, legdrágább fiait, melyekre büszke volt, de még a betűk se a helyükön álltak, úgy kellett őket minduntalan kijavítania, mintha soha életében még annyi gépelési hibát nem csinált volna összesen, mint itt most egy-egy szóban.

Nem tudta, miért van ott, mit csinál a homokos parton, s mi oka volna, hogy naphosszat a tenger peremét lesi. Ó, hogy szeretett volna csattanós, rövid kardvágásokkal fogalmazni, elegánsan, céltudatosan. De mintha köd lepte volna el az agyát, igen tudta ő, hogy mindaz, ami volt ő s ami még leend, ott van benne, igen, ott vannak azok a frappáns mondatok a nyelve hegyén, mindjárt ki is fogja mondani majd, csak még egy kicsit hagyjatok, most ne bántsatok, egyedül akarok lenni, mondom, hogy egyedül, nem, nem a gondolataimmal, mert azok túl fényesek ez éji órán hunyásra váró szememnek, ha nappalt mondotok is, ti értetlen boldogok, zajosak azok a gondolatok ily későn fáradt fülemnek, hanem csak igazán egyedül, hogy felkészüljek, hogy megnyíljon lelkem, hogy készen álljak majd, ha jön a hajó, ha jön a hajó. Igen, megírom én azokat a csodás bekezdéseket, igazán mindjárt megírom, csak egy pillanatig hadd lessem még a tenger peremét, ahol élek, mert a lélek, mi bennem volt, ott él csak kint a horizonton, s mert tudom, hogy mindjárt jön a hajó, és akkor végre rátok figyelek majd, s minden rendben lesz megint, csak ezt a percet, e kicsinyt hagyjátok még meg nekem, az életem az a hajó, az életem az a hajó.

Tudta ő, hogy nem erre van teremtve, hogy benne volt az egész mindenség, hogy benne lesz az egész mindenség, csak ne kérdezzék, hogy most hol van, ne kérdezzék, mi más dolga van, mint itt állni a parton s bámulni a tenger peremét. A mindenség valahol ott dörömbölt benne, én vagyok a múlt és a jövő, és akkor, úgy illik, jelen is kellene lennem, jelennek kelleme kellene nekem szellemtelen ellenek ellen, hát nem értem, hát megértem ezt is, hogy nem értem, hogy te sem érted, hogy ő sem érte, pedig én úgy érte sültem, főve vele együtt, de kivel is? Igen, úgy szét a gondolataim esnek, mint ez a sor itt, mint ez a marék homok, mit merék konok fejjel csakazértis széttárt ujjaim közé, mert ha ottmarad majd, ha megtartom monoton elfolyó homokom, ha szép homoktenyér rajzolódik ki majd balomon, akkor jön a hajó, akkor jön a hajó.

Nem tudta, miért van ott, mit csinál a homokos parton, alighanem valaki megírta őt, az írás erejével teremtve erre a szerepre, s a legrosszabb az volt az egészben, hogy az a szerencsétlen, aki miatt ő itt sírt, el sem olvasta, mit leírt, inkább ásott volna neki sírt, mint hogy itt bámultassa vele ilyen hülye bamba képpel a semmit. Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! Hogy nem jön senki helyre tolni azt. Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, ha majd leráztuk mind e földi bajt, az nem érdekel. De hol az életem? Az életem, ami volt, ami lesz, tudva tudom, mert lennie kell, mert másképp nem képzelhetem. Miért szegeztek e partra, szemmel a horizonton, miközben valahol a perifériális látómezőben csakugyan történnek a dolgok, de arra nem fordulhatok, mert nem arról jön majd a hajó, a hajó. Kimaradok hát mindenből, ki maradok hát mindenből kiforgatva? Mert értem én, hogy jelen bennem a múlt, ami én vagyok, mert a végtelen idő mélyében születtem, s amivé lettem, az a múltam jövője; hogy jelen bennem a jövő, mert én vagyok az, aki leszek; de hol van belőlem a jelen, amiért az egész jelen át-völgyön át száguldó féktelen agymenés kiált? Biztatnak, hogy csak most hiányzik a most, hogy csak ezt a pillanatot kell múlasztani el, hogy majd holnap újból lesz ma. De mivégre így a jövő? Mert amikor testet ölt majd, s lassan jelenné válik, akkor tán éppen úgy szétmállik, s hogy vanná formálódik a lesz, hirtelen az is ellopható lesz, ha egyszer elvették a jelent, akkor ez nem kevesebbet jelent, mint hogy elveszik majd mindig, s így rendre következik, hogy a jövő az enyészeté, rontó kukac-tenyészeté.

"

Robinson hideg vízzel mosta az arcát, bizony megvívta a harcát, rossz gondolatokkal küzdött, s hogy ezektől jól kifáradt, íme, most derékig befürdött. Hogy miért derékig? Ennyire kellett a vízbe gázolnia, hogy a habokon lebegő, megpörgő, tündöklő csodát, zöldszín úszó palackpostát elérje. Hajónak nézte először szent révületében, s hogy vízbe ment érte sebtében, hideg tenger simogatta, hűvös csókkal nyugtatgatta, hisz jól látta Neptunus, hogy míg e lázrímekkel agya teli, Robinson az eget is hajónak véli. Csendben megnyugtatta hát, mert nagy úr a tenger, azt csinál a benne állóval, amiben kedvét leli; s a rímek végül lassan elmaradtak, először csak kisiklottak, csak a ritmusból zökkent ki a szöveg, utóbb elfolyt, lassan hömpölyögni kezdett hosszú sorokon át, így hömpölygött a víz hősünk körül, felébresztve az elveszett jelenre.

A jelen nem éppen az volt, amit képzelt, de így sem bánta. Elvivő, megmentő, várva várt hajó­ja helyett egy izgalmas újdonság érkezett. Kibontotta a palackot, s a cselekmény ezzel arra a pontra jutott, ahol egy oldallal ezelőtt kellett volna tartania, ha Robinsont el nem kapja a világfájdalom. Ne bántsuk őt érte, talán több értelem volt zavarosnak látszó futó érzéseiben, mint sokunk mély gondolataiban.

Az üvegben egy szerződést talált. „Megállapodás, mely létrejött köztem és közted, ki tudja, mikor, miért, hogyan. Alulírott vagy -írandó kötelezem magam, hogy mindenemet neked adom, s egyben kérlek, hogy ne adj érte semmit. Nekem így jó. Ha mégis adsz vala­mit, akkor ez a szerződés érvényét veszti, és újat kell kötni. Jogod van az ajándékaimat elfogadni vagy elutasítani, utóbbi esetben azonban számolnod kell azzal, hogy ezek mindörökre elvesznek; én ezeket neked ajánlottam, s így többé nem birtokolhatja senki őket, csak te. A megállapodást én kötöttem, s hatályba lép akkor is, ha nem akarod. Cserél­hető aláírás.”

Nézte, nézte, nézte a csodát, itt feküdt előtte a lapon, tiszta, sértetlen lapon, nem úgy, mint a regényekben, hol az üzenetek csak foszlányban jőnek, s a hősök fejezeteken át próbálnak értelmet nyerni belőlük, ez itt egy erős lap volt, tiszta írással, mintha valaki szándékosan az örökkévalóságra méretezte volna. Ki tudja, mikor írták le először? Robin­son érezte, valami egész új érte, ilyet még nem látott, nem érzett, ez hát egy új minőség, igen, egy független dimenziója a létnek, melybe ő most beleléphet, s fény gyúlt rögtön az agyában, nem állt tehát itt hiában, valami napvilágra került, íme, nem palackból, őbelőle. Ó, Neptunus, mit értél el? Visszazökkent minden?

Nem lepődött meg az írás végén. „Cserélhető aláírás” – így volt teljes, azé ez a papír, aki kihalássza, azé ez a papír, aki elolvassa, azé ez itt, aki akarja, akinek épp ez kell, kinek sorsa ilyent rendel, mert szüksége van reá, s mert jó eléggé, hogy érdemes legyen rá. Hogy forgatni kezdte a lapot, értette mindjárt az okot, hogyan hogy nem kopott. Cserélhető volt itt minden; nem csak az aláírás, de a tinta is, a betűk is, a nyelv is, a hordozó is; papi­rusz volt‑e korábban, vagy még ősibb agyagtábla? Sokszor fogyott, sokszor hízott, cserélt majd lapot, majd tokot, majd egy egész nyelvcsaládot; de olyan új épp azért volt, mert az idő mélyéből szólt, Gilgames is látta talán, s elcsodálkozott a korán; de volt benne egy állandó, a szöveg, mely nem romlandó, örökös emberi érzés, örök érzés.

Aláírta tinta nélkül – nem volt már régen tintája, de az ismeretlen, drága ember, ki ez írást kitalálta, gondoskodott a cserélhető aláírásról, mely hát nem függ a pennától, hiteles a gondolattal. Zsebretette most a papírt, megszemlélte a tengerpírt, s tudta már a jövőt. Másképp, igen, másképp kell majd élnem, nem naphosszat itt remélnem, dolgozni kell a hajóért, látni fogom, ha ideért.

Reggeli után új életet kezdett, szántott, vetett, kecskét nevelt, s ha a magány megszülte az estét, narancssárga naplementét, mégis a partra ballagott, hullámrobajra hallgatott, s leste a tenger peremét.

Akárhogy él is: mindig várja a hajót.

  
  

Megjelent: 2014-10-18 16:00:00

 

Válas Péter (Budapest, 1967)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.