Keresés a honlapon:

Dancs Rózsa: Az Úr csodásan működik

 

 

 

 

Az Úr csodásan működik¹

 

Szelíden lebegett karácsony a levegőben. Szürkületkor már a falu minden kisdede kint bukdácsolt kipirosodott arccal a templom melletti domboldalon. Egyiket-másikát egy-egy nagyapa is elkísérte. A kis vörös orrokon pillanatig megülte magát egy-egy huncut hópehely, majd jóízűen rájuk olvadt. Az otthonokban addigra már kisült a kalács, a töltöttkáposzta puhán rotyogva várta az este nagy pillanatát, a karácsonyfa feldíszítése is nagyjából befejeződött. „Kis karácsony, nagy karácsony, / Kisült-e már a kalácsom?...” Az apák szinte lámpalázasan gyakorolták a szerepüket: az angyal érkezését jelző csengővel úgy kellett be- és kiosonniuk a csak erre az alkalomra bemelegített tisztaszobából, hogy a gyerekek lelkéből nehogy elröppenjen a csodavárás mámoros varázslata. Ezt minden szülő végtelenül fontosnak tartotta Székelyföldön, a gyermeknek hinnie kell, hogy az angyalok a karácsonyfával adják hírül, hogy a szentestén megszületik a kis Jézus, az emberek Megváltója útban van.

A fényszóró csillogása a lélek ujjongását fejezi ki…

Csak Irénke virrasztott haldokló kislánya fölött a község orvosi rendelőjének lesötétített szobájában. Éjszakánként petróleumlámpát gyújtott, de arra is újságot helyezett, hogy tompább legyen a fénye. Órákon át fülelte az öntudatlan, hörgéssel szaggatott gyerekszuszogást, minden ritmusváltozásra görcsbe rándult a lelke, mert azt hitte, itt a vég; kétségbeesetten vonszolta magát már napok óta egyik saroktól a másikig, majd vissza az ágyig, amelyiknek a fejénél ügyeletet vállalt a halál. Merevgörcsöt kapott egyetlen gyermekét nem tudta megmenteni semmiféle gyógyszer, semmiféle orvosi tudomány. Beletörődéssel, kétségbeesetten kivárni az időt, ugyanakkor viszont a legnagyobb csendben, hogy a haldokló nyugalmát ne verje fel az anyai jajveszékelés. Addig a szívnek sem volt szabad megszakadnia, amíg a gyermeké el nem csendesedik. Irénke tudta, mit kell tennie, nem jajgatott, nem omlott össze, csak virrasztott, mint egy lassan fogyó, gyenge gyertya. Halkan motyogta immár milliomodszor a Miatyánkot, kérte a Fennvalót, hogy tegyen csodát. Negyedik napja, hogy becsukódott a kicsi, nevető macskaszem, és élettelen mozdulatlanságba dermedt az olyan gyakran a nyaka köré fonódó puha, gömbölyű gyerekkar… „Istenem, drága jó Istenem, tégy csodát!”, már csak gondolatban fohászkodott, nem volt ereje suttogni sem. Az orvos még egyszer bepillantott, hogy lássa, nem mondta-e fel a szolgálatot a kicsinyke szervezet, s látván, hogy változatlan a gyerek állapota, az asszonyhoz fordult. „Mondanám, hogy kellemes karácsonyt, Irénke, de tudom, hogy ez a szenteste nem lesz kellemes magának. Természetesen nekünk sem, tudván, hogy nem tudunk segíteni ezen az ártatlan kicsin, de bele kell törődnünk Isten akaratába...” Annyira együgyűnek tűnt most minden szó, hogy elszégyellte magát. „Később még visszajövök”, mondta, és sietve kihátrált a kis szobából. Irénke gyöngéden simogatta Rózsika haját, nem figyelt az orvosra. A szó, hogy szenteste, azonban megakadt a fülében, s lassan kezdte magában ismételgetni. „Szenteste, szenteste...”

A kislánya születése óta ez a harmadik kettejük szentestéje. Eddig mindegyiket magukban töltötték, ám ez az idei nem a békességet ígéri, hanem a halált. „Pedig ma este megszületik a Kisded, aki a világot megváltja, halleluja, s az én kisdedem most fog meghalni... Istenem, miért?”

Fojtottan felzokogott, az ágyba kapaszkodott, majd, hogy elfojtsa a hangot, az öklét a szájába gyúrta.

Az ablak alatt egyre hangosabbá vált a vidám ricsaj, egy-egy lesikló vagy felboruló szánkót hangos rivalgás kísért, és közben refrénszerűen szállt a dallam:

„Kis karácsony, nagy karácsony, / Kisült-e már...?”

Istenem, ezt az enyém is megtanulta már, milyen aranyos volt a múlt karácsonykor. A kicsi Gyárfással egymás kezét fogták a fa alatt és énekelték: Kis kajácsony, nagy kajácsony… Soha többé nem fog énekelni a gyermekem!” Nyüszítő hangját szájára szorított tenyerével fojtotta el..., nem szakadhat meg a szíve, mert Rózsikáé még piheg. Nincsen senkije a kislányán kívül. Tulajdonképpen népes családból röpítette férjhez a dalia, asszonyfaló Sándor, aki gazdatisztként az ország másik részében dolgozott. Ennélfogva gyökereitől szakította el a tapasztalatlan, faluszépe Irénkét, aki azonban nem bánta, mert ábrándosan szerette a vőlegényét, és a világ, ahova vitte, más volt, mint az otthoni. Anyjára sokszor gondolt, jó lett volna tanácsot kérni tőle, de csak a levelezés maradt. A levelet pedig a család minden tagja elolvassa. Azonnal teherbe esett, a mézes hetek alatt már, és ez az új tapasztalat kissé megrémítette. Sándor nem bánta, hogy gyereket várnak, de nem is túlságosan titkolta alkalmi kalandjait. Irénke titokban sokat sírt, és Sándor, ha észrevette a fájdalmát, könnyedén leintette. „Csak téged szeretlek, Irénkém, senki el nem vehet tőled”, mondogatta ilyenkor nevetve. „Nem szabad falusi pletykákkal izgatnod magad. Ne légy csacsi, gondolj a gyerekünkre...” Irénke akkor is a gyerekre gondolt, amikor bekísérte a debreceni kaszárnyába a frontra vonuló emberét. „Amire lehull a hó, visszajövünk!”, ígérték a férjek a megriadt asszonyoknak. „Nagyon sajnálom, hogy nem lehetek itt a szüléskor, de vigyázz a gyermekünkre és magadra. Derék asszony vagy, Irénkém, nem lesz semmi baj, visszajövök hamarosan...” Sándor úgy tudta simogatni a tekintetével, hogy minden megaláztatását elfelejtette, és még napokon át, sokáig melegedett a szerelmes férj megidézett pillantásában... Szerette nagyon, alig hét hónapja voltak házasok.

A szülés idejére a háza már a front kellős közepébe került. Az oroszok betörése bármelyik pillanatban várható volt, a bába attól félt, hogy az óvóhelyen fog világra jönni a baba. De megúszták, aránylag csendben sírt fel a kislány. Irénkének nem volt, akivel a boldogságát megosztania, mindenki idegen volt körülötte. Mindjárt az első fürösztés és szoptatás után felbőgtek a szirénák, a bábasszony segítette le őket az óvóhelyre. Ettől kezdve ez volt a rendes lakhelyük. Rózsika jó baba volt, nem sírt fel, amikor az oroszok lovai a fejük felett tapostak, sem, amikor egy-egy bombarobbanástól majdnem megsüketültek. Atombabának nevezték el a szomszédok, mindenki próbálta egy kicsit kényeztetni őket.

Sándor érzelmes levelekben fejezte ki apai örömét. Irénke néha úgy érezte, hogy a levelek túlságosan sok szóvirágot tartalmaznak, kétes érzelmeit azonban azonnal szégyenkezve hessegette el magától – ki tudja, szegény embere mennyit szenved a háborúban, a fogságban.

Irénkének minden öröme a kisbabája volt – ahogy mondani szokás, a szeme fénye.

„Az én drága szemem fénye!”

A lassan estébe hajló derengésben Rózsika lélegzése egyenletesnek tűnt, de ez nem jelentett semmit. Mozdulatlan kis arca halvány volt, mint a viasz. „Kis karácsony, nagy karácsony, / Kisült-e már a kalácsom?” A gyerekek kint énekeltek, kacagtak, és Irénke halkan a kislánya fülébe dúdolta a dallamot. Minden kis éneket elismételt már neki többször is, hátha hallja, ha nincs is magánál. A Kis karácsony azonban megbotlott a nyelvén, kajácsony lett belőle, és ettől ismét a gyilkos fertőzéstől meggyötört kis testre borult.

Kényszerítette magát, hogy folytassa az emlékezést, mert az már nem fájt. Akkor nagyon bántotta, hogy az oroszok beköltöztek a házába, a drága, diófurníros bútorát eltüzelték, a nagy falióráját pozdorjává lőtték, mert tizenkettőkor huszonnégyet ütött, és rengeteg nőt becstelenítettek meg a padlóra szórt szalmán. Irénke a szomszédék óvóhelyén értesült ezekről a dolgokról, és arról is, hogy a bábasszony leánya a nőket hajkurászó részeg oroszok elől a kútba ugrott, holtan húzta ki onnan öreg, sánta nagyapja. Irénke el sem tudta képzelni, hogy a bába miként bírja ki fiatal, ártatlan gyermekének az elpusztítását?

Lassan továbbmozdult a front, nyugatabbra, és a férjével is gyakrabban válthatott levelet. „Rózsika totyog, már lépeget, az első szó mellé, hogy »mama« hozzátanulta azt is, hogy »apa«. Mindenki azt mondja, hogy gyönyörű baba”, újságolta. Az apa pedig nagyon vágyott utánuk, de azt is közölte, hogy nem fog hazatérni véglegesen. Emigrálni akar, mert gazdasági szakemberként a kolhoz nem vonzza. „Márpedig az oroszok azt hozták ajándékba a nyakunkra.”

Irénke Rózsikának a haját babrálja, alig érinti a halottfehér homlokot, és arra gondol, hogy milyen rettenettel szorította magához a picit, amikor először olvasta Sándor elhatározását. Nem tudta, hogy milyen jövőt képzelt el nekik az ember, noha ettől kezdve minden levele arról szólt, hogy mennyire boldogok lesznek majd, milyen szép lesz az életük Ausztráliában egy farmon. Szabadok, gazdagok és együtt lesznek. Irénke csak vigyázzon magára meg a kislányukra, ő majd mindent elintéz.

Rózsika alig egyéves volt, amikor betoppant az apja. Frissen, jókedvűen, mintha kirándulásból érkezett volna haza. Lovagoltatta a térdén a kislányát, gyönyörködött benne, miközben lelkendezve mesélt Irénkének a terveiről. Nem tudott továbbmenni anélkül, hogy el ne búcsúzzék tőlük, no meg az otthoniaktól, özvegy édesanyjától, testvéreitől, ezért másnap utaznak is Székelyföldre. Irénke kérte, hogy ne menjen el, próbálják meg itthon újraépíteni az életüket. Sándor ingerülten felkacagott. „Hogy te milyen buta vagy, asszony”, mondta aztán és tudtára adta, hogy nincs a világon olyan erő, amelyik megakadályozhatná a kivándorlását. Aztán hogy enyhítsen a helyzeten, magához vonta az asszonyát, és cirógatva megkérdezte: „Miért lettél egyszerre ennyire kishitű, Irénkém? Eddig igazán derekasan álltad a sarat.”

És utaztak. Otthon a sok könyörgésre mindenkinek megígérte, hogy marad, nem disszidál. És vergődtek vissza, mert szinte egy hétig tartott, amíg a hosszú utat megtették a tetűvel, poloskával teli vonaton. Délben érkeztek meg, este Sándor elbúcsúzott. „Irénkém, arra gondoltam, hogy elviszem magammal Rózsikát, neked majd könnyebb lesz utaznod.” Irénkében meghűlt a vér egy pillanatig, majd sebzetten feljajdult: „Nem!” Sándor vállat vont, „majd küldöm a hajójegyet értetek”, és felkapta a kofferját. Még csak vissza sem nézett, amikor kilépett az ajtón Irénke megtakarított pénzét zsebre vágva. Dehát várta a barátja Ausztriában, együtt fognak majd onnan Ausztráliába menni.

Végül is a hajóút valahol Dél-Amerikában ért véget. Sándor lelkesen vetette meg a lábát az ismeretlen világban, sőt rövid idő alatt a fél hajójegy árát is összegyűjtötte, „csak még egy kis türelem, nemsokára együtt leszünk”, biztatta a feleségét. Irénke türelmes volt, az ismerősei tudták azonban, hogy a jegygyűrűjét is eladta már, hogy a kislányának előteremtse a napi élelmet.

„Én karácsonyfát is díszítettem neked, drága gyermekem.” Simogatta, simogatta gyöngéden, hogy nehogy fájjon neki. „Kis karácsony, nagy karácsony...”, nem úgy, hanem, „Kis kajácsony, nagy kajácsony...” Hogy ne sírjon, gondolatban ismét Szalontára kanyarodott vissza.

Lassan Sándornak minden volt fogolytársa hazakerült. Egyik-másik meg is állította az úton, de aztán furcsa, sajnálkozásszerű kezitcsókolommal elköszöntek. Mindenki tudta, hogy a Székelyföldről idekerült asszony a férje után készül.

Egy vasárnap délelőtt a templomból hamarabb ki kellett mennie, mert Rózsika nyugtalan volt. A templom előtt összefutott Sándor régi barátjával, Gyárfással, aki a háború előtt bejáratos volt hozzájuk. Örömmel kapta ölbe Rózsikát, Irénkét pedig hívta, sétálják körbe a templomkertet. A szilvafák virágban pompáztak, az illatuktól súlyos volt a levegő. Rózsika élvezte a világot a férfi nyakában, különben is mindenkivel könnyen összebarátkozott. „Akarok mondani valamit, Irénke, azt hiszem, nem hallgathatok tovább”, fordult feléje Gyárfás. Irénke a következő öt percben mindent megtudott. Meg is keményedett a szíve annyira, hogy azt gondolta, soha többé nem lesz képes felengedni. Sándor ugyanis nem a barátjával, hanem a barátnőjével emigrált és közös kislányukkal, aki alig fiatalabb Rózsikánál. Sőt a második gyerek is útban volt a hajóraszállás idején. „Sándorra irigykedtek a foglyok”, mondta habozva Gyárfás, „de mi, az ismerősei nagyon haragudtunk rá. Alighogy fogságba estünk, az egészségügyi mindenessel el kezdett kacérkodni. Egy hét múlva a nő kimentette közülünk, s ettől kezdve együtt inspekcióztak a táborban. Nem szégyellte magát, hogy minket ott látott rongyosan, megalázottan, éhesen, tetvesen. Neki volt otthona, fehér pantallóban, kifényesített cipőben, megelégedetten vonult el mellettünk. Hogy mi ismertük? Nem érdekelte. Nem fog ő hajójegyet küldeni kegyednek, Irénke, hiszen neki már régóta más családja van.”

Irénke nem tudott semmit mondani. Kézen ragadta Rózsikát, és nem vette észre, hogy szinte vonszolta a gyermekét, úgy sietett. A templomból kitóduló tömegen átvágva utolérte a barátnőjét. „Minkám, kérlek, vidd magaddal Rózsikát, azt hiszem, mindjárt hányni fogok.” „Jézusom, mi bajod van, Irénkém?” „A nagyságos asszony biztosan megtudta a férjéről az igazságot”, szólalt meg mellettük egy nemrég hazakerült fiatalember. „Miféle igazságot?”, kérdezte Minka, aki hirtelen arra gondolt, hogy Sándornak a halálhírét hozta valaki. Irénke megragadta a fiatalember karját. „Mondja meg, Ábel, őszintén: igaz, hogy a férjemnek más családja van? Igaz, vagy csak ugratni akarnak?”

„Igaz, nagyságos asszony, az Istenemre esküszöm, hogy igaz....” Mondott volna még többet is a legény, de Irénkét már nem érdekelte egyéb. Minka nem sokat értett a helyzetből, de karon fogta a barátnőjét. „Gyertek most hozzám, hadd ebédeljünk együtt.” Irénke azonban haza akart menni. Kézen fogta a kislányát, pillanatig szórakozottan matatott Rózsika hajával, amelynek szálain fennakadt néhány virágszirom...

Kint sűrűbben kezdett havazni. Az angyalok dunnája széthasadt a sok ajándéktól, szokta mondani gyermekkorában az anyja. A „Kiskarácsony...” szövegét nem énekelték már, inkább visongták kint a gyermekek. Irénke az ablakhoz lépett, de fájt a vidám havas kép. Visszaült az ágy peremére. „Istenem, akkor azt hittem, hogy nagyobb csapás nem érhet, mint ott, a templomkertben. Jaj, de tévedtem, Uram, jaj, de nem volt igazam. Ne vedd el a gyermekemet, Uramistenem, tégy csodát, ne haljon meg Rózsika!” Zokogott hangtalanul, nézte a halvány arcocskát, és egyre hajtogatta: „Tégy csodát, Istenem, tégy csodát!”

A rászakadt fájdalommal alig tudott megbirkózni, mert nem sírhatott hangosan. Akkor sem sírt, amikor Gyárfásék felvilágosították, mert a kislányát nem akarta megijeszteni. Sándor aljassága nem érte volna meg, hogy a gyereket felzaklassa.

Hiszen aljasság volt a válasza is, amikor tudatta vele, hogy értesült az új családról, ezt írta: „Irénkém, sokkal okosabb asszonynak hittelek annál, hogy ilyen kis falusi pletykákra felülj. Csak egy kis türelem még, hiszen már a jegyed ára majdnem összegyűlt. Meglátod, milyen szépek a dáliák a kiskertben...” Azt a levelet is magával hozta, a többivel együtt.

Az apja egy pár ökröt adott el, hogy haza tudjanak utazni Háromszékre.

Az az utazás! Úgy indult, mint egy rémálom. Batyuja mindössze a kislánya volt. A vonat fullasztóan zsúfolt volt, alig kaptak helyet. Sok elmaradt fogoly még akkor szállingózott haza, a menekülésből is sokan akkor tértek vissza. Az állomásokon hosszan álldogált a szerelvény, az emberek leszálltak vizet felvenni. Irénke kibámult az ablakon, míg a kislánya az ölében aludt. Egyszerre ismerős arcot pillantott meg. A Jánosét. Boldogan kiáltott utána:

„János, Bartha János!” A férfi meghallotta, a hang után kutatott, majd integetni kezdett, ahogy felismerte Irénkét. Vidámodva, a tele vizesüveggel az Irénkéék fülkéjébe gyúrta be magát. Hitetlenkedve nézte a sovány, halvány fiatalasszonyt, aki nem mozdult, hogy a kislányát fel ne ébressze, kacagott, és tréfálkozásba próbálta rejteni a zavarát. Hiszen Irénke volt az a leány, aki miatt nem nősült meg eddig. Fiatalemberként kinézte magának a kislányt, de tudta, várnia kell, amíg eladóvá cseperedik. Tíz évvel volt idősebb a leánykánál. De Sándor elvitte előle. Nem csalódott, mert nem udvarolt neki, nem csapták be, csak egy szomorú, kedves emlék maradt utána, amelyik mindig felbukkant, akárhányszor komolyabban kezdett a házasságra gondolni. Örvendeztek egymásnak, sajnálták is egymást kölcsönösen – és valahogy az egész utazás vidámságba fordult át. János híres mókamester volt, azonkívül nagy nótás is. Viccelődés közben váratlanul azt kérdezte Rózsikától, hogy „tudod-e, mit énekeltem, amikor az édesanyád esküvője volt? Azt, hogy Lakodalom van a mi utcánkban...”. El is dúdolta a kislánynak, aki nem értette sem az éneket, sem azt, hogy miért pirult el hirtelen az édesanyja...

Miért jutott az eszébe János éppen most, amikor a szíve is alig mer dobogni, nehogy elijessze öntudatlan kislányától az életet? Az igaz, hogy jól esett tapintatos viselkedése – és akárhányszor találkoztak, mindig volt a zsebében valami apróság Rózsika részére.

„Istenem, Istenem, adj erőt elviselnem a gyermekem halálát!”, sírta el magát ismét. Belebújt a mozdulatlan gyermeket takaró paplanba, behunyta a szemét... Nem emlékezett, mennyi ideig lehetett így, talán el is szundított, de amikor felnyitotta a szemét, egészen sötét volt. Felemelte a fejét, Rózsika arcát megvilágította a kintről beszűrődő hó fénye. Szabálytalan fekete folt keretezte a kis gyerekfejet. A párnája... Közelebb hajolt. Rózsika magánál volt. A szeme ki-kinyílt, halványan az anyjára mosolygott. Irénke remegve lámpát gyújtott, eltakarta az újsággal, hogy az éles fény ne bántsa az éledező kislány szemét, és gyorsan, és közben állandóan gügyögve, fölé hajolt. Hatalmas, feketére alvadt vértócsába ragadt a gyermek izzadtságtól csapzott haja. Rózsika orrvérzéssel tért magához. „Ma-ma!”, sóhajtotta. Irénke megemelte a pici, elgyötört fejet, teát itatott vele. „Istenem, csodát tettél! Istenem, csodát tettél!”, suttogta.

Mintha elremegett hálálkodásának visszhangja lett volna, kint, az ablak alatt megszólalt egy ezüst csengő. Rózsika szeme kerekre nyílt, kicsi gyenge kezével az ablakra mutatott. „Hallod, mama? Mi az?” Mielőtt Irénke megszólalhatott volna, kedves hangon valaki énekelni kezdett: „Mennyből az angyal eljött hozzátok, pásztorok...” Irénke paplanostól vette az ölébe Rózsikát, úgy hallgatták a szent éneket. Az ének az ajtónál ért véget. A belépő János olyan volt, mint egy hatalmas, mesebeli hóember, és még egyszer elismételte a Mennyből az angyalt, mert nem jutott hirtelen egyéb az eszébe. Erőltetnie kellett magát, hogy a boldog meglepetését el ne árulja. Még megsértené az édesanyát, akinek Isten visszaadta a gyermekét. A feléledt kislány Irénke ölében halvány mosollyal és csillogó szemmel hallgatta az éneklő, topogó Jánost, akinek a bekecsén karácsonyi jégcsapokat villantott meg a petróleumlámpa pislogó fénye... A vendég alig bírta visszatartani a könnyeit, de nem akart férfiatlanul elérzékenyedni, és hogy erőt vegyen magán, a sapkájával hadonászva tisztogatta bekecsét a megjegecesedett hótól. Szinte húsz kilométert gyalogolt, hogy meglátogassa a reménytelenségbe rettentett Irénkét. De nem jött üres kézzel. „Szenteste van, és az »Úr csodásan működik«...” okoskodott magában. Félszegen előkotorta a nagy szeretettel készített pici bölcsőt, amelybe egy kis csutkababát is helyezett, mellé apró piros almát, aranydiót, néhány szem mogyorót.

Az ajándékot olyan ámuló örömmel vette kezébe a halálból megmenekült gyermek, mintha azt maga a mennyei angyal nyújtotta volna feléje.

Csoda történt, isteni csoda...

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-01-17 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.