Videó

A MNMKK - Petőfi Irodalmi Múzeum csatorna videója




Keresés a honlapon:


Laczkó Mária: Semmi különös (2. rész)

 

 

 

 

Semmi különös 

(2. rész)

 

 

 

Rudi

 

Daniella semmilyen szempontból nem testesítette meg a női szépségideált. Barna haj, barna szem, szabálytalan arc, furcsa, hullámos száj. Azt hiszem, a hihetetlenül harmonikus mozgása tette őt olyan izgalmassá. Az egész lányban volt valami macskaszerű, nemcsak a járásában, hanem az arcában, a szeme vágásában is. Sőt, talán még a szeme villanásában is.

 

Péter, Palkó meg én már általánosban is egy osztályba jártunk vele. Tíz éves kora óta bámulták őt a fiúk. Szerelmük jeléül minden télen buzgón megfürdették a hóban.

Nyolcadikban Daniellát lecsapta a kezünkről egy gimnazista, Oliveira Laci.

Oliveira Laci. Röhejes névkombináció. Azt hiszem, akkor is utáltuk volna a srácot, ha nem jár Daniellával. Mindig így mutatkozott be: „Oliveira”. A Lacit nem tette hozzá. Nyilván tudta, milyen hülyén hangzik a teljes neve. Elsőre senki sem értette a bemutatkozását, erre ő lassan, tagoltan megismételte. Ezután következett a rizsázás a portugál ősökről, akik egy szál vitorlással járták a tengert. Mindenki csodálkozva hallgatta ezt a baromságot.

Majdnem egy évig tartott kettőjük románca.

Amint véget ért, a gimis osztálytársak közül többen is bepróbálkoztak Daniellánál. De ő mindenkit lekoptatott. Barátnője is csak egy volt, Góth Melinda, állandóan vele sustorgott. És mindig lógott a nyakukon néhány teljesen érdektelen kiscsaj, olyanok, akik nem számítottak az osztályban. Péter nyakán ugyanígy lógott két-három jelentéktelen srác. Engem mindig bosszantott az a felállás, amikor egész kis csoportosulás vesz körül egy vezért. Utáltam a vezéreket, de azokat is, akik áhítatosan köréjük gyűlnek. Ez utóbbiakat mélységesen meg is vetettem. Túlságosan emlékeztettek valakire. Rám.

A tizedik osztály vége felé Daniella elkezdte lesni az ikreket – óvatosan, a szeme sarkából. Mintha felmérné őket. Én Péterre fogadtam volna.

 

 

 

Daniella

Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor visszamondták, hogy miket terjeszt rólam Laci. Mindenkit azzal traktált, hogy lefeküdtünk, és azt is részletezte, milyen vagyok az ágyban.

 

Azt hiszem, akkor kezdődhetett a nővé érésem, amikor vele összekerültem. De az együtt töltött időszak alaposan visszavetett. Miután szakítottunk, sokáig egyetlen fiúra sem tudtam ránézni. Ilyen lelkiállapotban lehet az, akit megerőszakoltak.

 

Utólag sokat törtem a fejem, miért tartottam ki olyan sokáig Laci mellett. Azonnal ki kellett volna rúgnom, amint elkezdte az erőszakoskodást. Hiszen nem is szerettem, legfeljebb csak eleinte. Vagy talán már akkor sem?

Milyen furcsaságok döntik el az ember életét. Ha anyám nem nyomatja annyira Lacit… Mert nyomatta. Nem szólt ugyan semmit, de látszott, hogy nem szívesen hallgatja a panaszaimat. Állandóan, minden porcikájával azt sugallta, hogy ezzel a fiúval megfogtam az isten lábát.

Miért nem segített anyám? Miért nem szabadított meg tőle?

Csak nem az bántotta, hogy egész jól nézek ki, miközben ő megöregedett? Ezért nem segített? Hogy én se érezzem jól magam a bőrömben? Nem, nem, nem. Anyám soha nem irigykedett rám. Akkora lelkesedéssel szépítgetett a randik előtt…

Vagy lehet, hogy azért igazgatta annyit a ruhámat, hogy újra átélhesse a fiatalságát? És közben nem is érdekelte, hogy én rosszul érzem magam?

Vagy talán természetes volt számára, hogy az ember udvarlója erőszakos, beképzelt és hazudós? De ha így gondolta, honnan szedte ezt? Csak nem efféle tapasztalatokat szerzett korábban? Nem, nem, nem, apám sohasem volt ilyen.

 

Nagymama egyfolytában azzal dicsekedett, mennyire szép volt anyám fiatal korában, míg ő maga kis híján vénlány maradt a külseje miatt. Ezt sem értettem. Nagymama arcát egy kicsit talán szabálytalannak találtam, az orrát egy kicsit hosszúnak, de semmi olyasmit nem láttam, amit ne lehetett volna feldobni egy jó frizurával vagy egy kis sminkkel. Szerintem inkább a dédszüleim szegénysége lehetett a baj. Meg nagymama félénksége. Mindig figyeltem, ahogy rebben a szeme, mintha szüntelenül valami katasztrófára számítana. Ő maga is ide-oda rebbent, akár egy madárka.

A bátyja valahogy kitört a nyomorból, meggazdagodott, és nagy hozományt ígért annak, aki elveszi a húgát. Ez a háború után történt, a 40-es évek második felében. Így kelt el nagymama, 30 éves korában. Rögtön utána államosították a testvére üzemét, és kútba esett a hozomány. Nagymama pedig hallgathatta a férje szemrehányásait, egy életen át.

Megpróbáltam elképzelni anyám gyerekkorát. De csak a felnőttkorát sikerült, a szomszédokkal, akikkel versenyezni kell, apával, akit irányítani kell, a lányával, akit… férjhezadni kell

 

Palkó

 

Apának az a kedvenc története, ami a Fekete-tengernél esett meg velünk.

 

Már tudtunk járni, és egyik nap a strandon, amikor egy pillanatra lankadt a szüleink figyelme, tolni kezdtük a kétszemélyes babakocsit.

 

Nem lehetett könnyű dolgunk azon a homokos parton, de nem adtuk fel. Már a tengerben volt a babakocsi - mi még a parton -, amikor anyáék feleszméltek. Őrjöngve ordítoztak utánunk. Én meg is álltam, de Pityi tovább gyalogolt. Sohasem értettem, hogyan birkózott meg egyedül azzal a nehéz négykerekűvel, de addig tolta, amíg el nem nyelte őt is a tenger. Egy idegen fürdőző húzta ki a vízből.

Nem tudom, melyikünk lehetett az ötletgazda. Én Pityire tippelek.

Apa minden alkalommal így fejezi be a történetet:

Hiába, az igazi jellem korán megismerkszik!

Sokáig próbáltam megérteni ezt a mondatot. Kár volt annyira erőlködnöm.

 

Daniella

 

Nehezen emésztettem meg, ami történt. Ennyire hatott rám anyám? Miatta tűrtem el Lacit?

 

Nem tudtam napirendre térni a tulajdon gyávaságom fölött sem. Jó, azt már a szakítás előtt is tudtam, hogy félek a konfliktusoktól. De ennyire? És tulajdonképpen kitől féltem? Anyámtól? Lacitól?

És ami még jobban bosszantott, az a saját szerepem volt. Láttam magam, ahogy büszkén és boldogan pipiskedem Laci mellett - tudtam, hogy jól festünk együtt -, láttam, ahogy a lányok irigykednek, a fiúk pedig bámulattal adóznak nekem, láttam, ahogy ismeretlen férfiak is jól megnéznek. Láttam magam, ahogy élvezem ezt az egészet. Ez volt az, amit sehogyan sem tudtam kiverni a fejemből. Valahányszor eszembe jutott, még jobban haragudtam Lacira. És anyámra.

 

Telt-múlt az idő, és én lassan, nagyon lassan megnyugodtam. Kissé megenyhültem a férfinem iránt is. Párkapcsolat? Talán. De elhatároztam, hogy szelídebb srácot választok.

Ez akkor még csak ábrándozás volt. Nézegettem fiúkat, és kész. Nem léptem semmit.

 

Rudi

 

Abban a tanévben – a tizenegyedikben –, történt az is, hogy Lőrinc megrendezte az első buliját. Aztán ezt havonta-kéthavonta megismételte. Nem tudom, hová tette ilyenkor a szüleit.

 

Az összejövetel az első tanítási hétre esett. Péter kivételesen éppen szingli volt, és Palkót vitte magával. Engem nem hívtak meg.

 

A szeptemberi hőségben még éjszakára sem hűlt le a levegő. Csellengtem Lőrincék háza körül, és éppúgy fájt a szívem, mint a langyos, illatos, tücsökciripeléses balatoni estéken, amikor mindenfelé szerelmespárok sétálnak kézenfogva.

Időnként néhány osztálytárs bukkant fel az erkélyen, ilyenkor ijedten hátrahúzódtam.

Éjfél után kezdtek elhúzni a résztvevők. Kisebb-nagyobb csoportokban jöttek ki a kapun. Péter Daniellával együtt indult el a buszmegálló felé.

Tovább vártam. Végül – legutoljára –, megjelent Palkó is. Rossz irányba ment, és kacsázva járt. Rádöbbentem, hogy részeg.

Az ikrek soha nem ittak.

Kisvártatva Palkó elesett. Kényelmesen feküdt a földön, még nyújtózott is egyet. Odarohantam, és fölé hajoltam. Palkó egy cseppet sem lepődött meg, hogy ott vagyok.

Tudod – magyarázta –, ha Péternek sikere van, mondjuk, egy csajnál, az nekem olyan, mintha az én sikerem lenne. Mintha Péter az énem jobbik változata lenne… – Azzal az oldalára fordult, és elaludt.

 

Zavarba ejtett ez a részeg kitárulkozás. Mindig bosszantott Palkó visszafogottsága, zárkózottsága, de most jobban örültem volna a megszokott énjének…

 

 

Daniella

 

Nem tudtam, mit akarok. Csak azt, hogy mit nem.  Ha olyan fiúm lesz, akinek az anyám nem örül, akkor biztos, hogy jó úton járok.

 

Úgy éreztem, hogy az ikrek közül bármelyiket megkaphatom. Csak éppen képtelen voltam eldönteni, melyiküket válasszam. Péter talpraesett volt, határozott - ettől egy kicsit féltem -, de sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint Palkó. 

 

Lőrinc bulija után Péter hazakísért, és egy ujjal sem nyúlt hozzám. Ez ugyan még nem jelentett semmit - Lacival is így kezdődött -, de aztán történt még valami.

 

Születésnapomra Melinda meghívott a Tini Klubba. Lőrincet is elhozta. Addigra már úgy láttam, itt az ideje, hogy kezdjek valamit Péterrel, és magammal vittem. A srác 

remekelt azon az estén. Lőrinccel együtt elmentek alkoholmentes sörért - a klubban akkor még nem árultak piát -, és mire visszajöttek, két idegen fiú állt az asztalunk mellett, és szorgosan ügyködött, hogy elkápráztasson minket. Lőrinc odarohant, átkarolta Melinda vállát, és szúrósan nézett a két fickóra. Úgy viselkedett, mint egy kutya, amelyik körbepisili a területét. Hím kutya, természetesen.

 

Közben Péter leült, és nyugodtan kortyolgatta a sörét. Tetszett a magabiztossága. Mintha cseppet sem kételkedne abban, hogy csakis győztesen ki kerülhet az efféle vetélkedésekből. 



Palkó

 

Azt hiszem, senkinek a földön nem volt annyi barátja, mint nekem. Férfiak, nők, idősek, fiatalok, szerte a világból; minden költő, minden író, bárki, aki olyan alkotott, amit nem tudtam kiverni a fejemből. Szavak, mondatok zsongtak bennem állandóan, és volt, ami örökre megmaradt. Néha olvasás közben libabőrös lettem, ölembe ejtettem a könyvet, és csak bámultam a levegőbe. Ezek  voltak életem legboldogabb pillanatai.

 

Állandóan olvastam, verseket, regényeket, novellákat, mindent, ami a kezembe került. 

 

Az író-költő barátaim annyival jobb fejnek bizonyultak, mint az élő ismerőseim, hogy kitúrták a hús-vér embereket az életemből. Nem mintha olyan sokan lettek volna körülöttem. Csak Rudi. Ha megjelent nálunk, sohasem volt szívem ahhoz, hogy megmondjam neki, most inkább valamelyik tollforgató haverommal mulatnék. 

 

Tudtam, hogy Rudi nemcsak miattam jár olyan szorgalmasan hozzánk.  Évekkel később be is vallotta; testvérek voltak nálunk, és két szülő… Rudi sohasem beszélt az apjáról, én pedig sohasem mertem faggatni. 

 

Az a bizonyos nagycsaládos légkör... A boldog balatoni strandolások, amikor öten akartunk felmászni egyetlen gumimatracra. Anyánk néha Rudit is magával hozta, az a szegény gyerek ne üljön otthon egyedül egész nyáron. 

Péterrel mindig ugyanaz a kiscsaj tetszett nekünk. És ki hinné, de a lányok mindig Pétert vették észre először. Egy idő után ez sem számított már, mert senkit a világon nem szerettek annyian, mint engem. A szerelmes versek, a novellák, a regények hősnői mind engem imádtak. 

 

Ha véletlenül mégis egy hús-vér leányzóért rajongtam, akkor pocsék verseket írtam hozzá, aztán kidobtam a „költeményeimet”. Soha nem mutattam meg másnak, természetesen annak sem, akihez szóltak…

 

 

Daniella

 

Péternek minden egyszerű volt, reggel felkelünk, fociedzés, szép az élet. Csak néhányszor randiztam vele.

 

Egyik alkalommal elmesélte, hogy Palkó kicsi korában szeretett szavalni, sőt, szépen is szavalt. Megdöbbentem. Palkóról még azt sem tudtam elképzelni, hogy egyáltalán megszólaljon mások előtt.

 

Péter szemlátomást mulatságosnak találta a testvére gyerekkori versmondását. Ő maga akkor már leigazolt sportoló volt, és az ilyesmit komolytalan dolognak tartotta. Úgy beszélt a testvéréről, mintha a kisfia lett volna, egy aranyos, megmosolyognivaló gyerek.

 

Azt hiszem, végül azért döntöttem Palkó mellett, mert megfogott a szelídsége, a kedvessége. Biztonságosabbnak éreztem, ha őt választom. Vonzott a titokzatossága is. Szerettem volna kideríteni, mi rejlik visszahúzódása mögött. Sokkal bonyolultabbnak, vívódóbbnak tűnt, mint Péter. Teljesen eltért az átlagtól, volt benne valami nehezen megfogható különlegesség. Míg mi valamennyien azon törtük magunkat, hogy olyanok legyünk, mint a többiek – ez alól még Péter sem volt kivétel –, addig Palkó mintha egy egészen más világban, egy külön univerzumban létezett volna, amelynek semmi köze nem volt a közönséges emberi halandók közös univerzumához.

 

Sokat töprengtem rajta, hogy vajon Palkó nem tudott vagy nem akart belesimulni a környezetébe. Az is megfordult a fejemben, hogy talán nem is érdekli ez az egész…

 

 

  
  

Megjelent: 2025-01-15 20:00:00

 

Laczkó Mária (Budapest, 1951) író, gyermekorvos

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.