Keresés a honlapon:

Szűcs Brigitta Z.: Ugyanarról hallgattunk

 

 

 

 

Ugyanarról hallgattunk

 

Az ablakon át bámulom, ahogy Jolikához megérkeznek a gyerekei. Kifújom a füstöt a résnyire nyitott ablakon, áfonyás leheletköd születik előttem, ápol és eltakar. Nincs kedvem köszönni nekik. Csak bámulom, ahogy az öreg, ritkán nyíló, mustársárga ajtónál mindenki előre akar engedni mindenkit, aztán egyszerre lódulnak meg, odaszorítva a legkisebb gyereket az ajtófélfához.

Jolimama melegítőre felkapott kardigánban áll a ház falánál, szorosan összehúzza azt is magán, talán csak én látom így, talán tényleg fancsali képet vágva várja, hogy friss menye végre becsukja a kocsi ajtaját, és beegye a fene.

Ideköltözésünkkor irigyeltem Jolikát, látva, hogy rendszeresen látogatja a család. Egyszer végre elcsíptük, amikor búcsúzkodott, és bemutatkoztunk neki. – Szerettem az Évikét, sajnálom, hogy elmentek, szóval maguk költöztek ide a helyükre, kérdezte. – Diós a sütemény, remélem szereti, feleltem. A fia volt itt az imént az elektromos autóval, kérdeztem, megpróbálva új irányt szabni a szónak. – Az, válaszolta tömören. Hozzátéve: nemrég összeállt egy fiatal picsával.

Jolikával azóta tart a jószomszédi viszony. Beérjük a köszönéssel, nyáron meg felhangosítjuk a rádiót az udvaron, amikor a gyerekei épp a kertben válnak.

Már nem irigyelem őket, még ilyenkor december huszonnegyedikén sem, amikor mindkét gyereke felnyalábolja a családot, hogy vele töltsék a szeretet ünnepét.

Megpucolni a krumplit.

Bekeverni a salátát.

Ránézni a kacsára.

Felforralni a tejet.

Mindig elhatározom, hogy elég egy sós, egy édes, egy leves, egy második fogás, az utolsó pillanatban mégis egy felrobbant konyha közepén állok reménytelenül, és már egyáltalán nem várom a kisjézus megszületését.

Vajon honnan örököltem a karácsonyi terülj-terülj asztalkám teremtésének, és a karácsonyi nagytakarításnak az igényét?

Emlékszem, az egyik szentesténken éjjel tizenegykor kezdődött a vacsora. Egyszerre akartam villantani és megúszósra venni egy egész kacsával a menüt. Fadíszítés, egy kis rozéval, sálálá. Terítés, egy kis unicum kísérettel, sálálálá. Igyekeztem annyit inni, hogy már ne érdekeljen, ilyen karácsonyt vártunk-e, mint amilyet teremteni tudok. Jingle bells, sálálálá.

Már sötét volt, amikor elővettük a hűtőből a jószágot. A folyó víz alatt láttam, hogy ráfér egy kis szőrtelenítés. Először naivan kés hegyével, később szemöldökcsipesszel görnyedtünk mindketten a jószág felett, ami még élhetett, mert minél több szőrszálat és toklászt távolítottunk el róla, annál szőrösebb lett.

Ez vagy 15 éve volt. Akkor esett a hó.

Jolikánál már itt vannak a gyerekei. Nálunk még csak a nővérem Anna, és férje Janó csipeget az asztalról, de hamarosan megérkeznek a többiek is hozzánk.

Lehúzom a redőnyt, épp ellépnék az ablaktól, amikor szirénázva befordul egy mentő az utcánkba, és tőlünk egy háznyira megáll Klárikánál.

Irizáló sziluettjét nézem a redőny résein át. Nem merem visszahúzni, pedig tudom, hogy se a mentősöknek, se Klárikának nem tűnne fel. Így viszont nem látom, mekkora a baj, csak azt, hogy perceken belül sietve indul a mentő az én szomszédasszonyommal a kórházba.

A nővérem férje, Janó szakít ki a borzongató bámészkodásból, mondván a mentő sokkal jobb, mint a halottaskocsi. Nem vagyok ebben biztos, de nem osztom meg vele a kételyeimet, mert a hetedik unikumot issza egy túlméretezett kávéspohárból, és egy ünnepfilozófiai etapon már túl vagyunk.

Talán csak megégette magát vacsorakészítés közben, próbálom ezzel a banális ötlettel elütni a saját feszültségemet is, ami a mentő látványán túl abból fakad, hogy délután kicsuktam Klárikát. Pontosabban nem engedtem be. Átjött valami mondvacsinált okkal, megválaszoltam, és a sütőben bóbiskoló kacsára hivatkozva leráztam. Lazán, mintha február hetedike, kedd lenne, és a vízóra leolvasó számáért lépett volna át. Lehet, hogy már akkor is rosszul volt, és valójában azért jött.

– Ti nők, már Jézus születése napján az utolsó vacsorára készültök – Janó újabb ünnepfilozófiai meglátása ránt ki a gondolataimból. Folytatja, persze, hiába is nézek rá úgy. – Ha kell, ha nem feláldozzátok magatokat a konyha vöröshagymaszagú oltárán. Már december tizedikére annyira elfáradtok, hogy amikor még épp csak leült a család az ünnepi asztalhoz, már akkor azt várjátok, hogy mindenki hazainduljon. Tanuljatok csak a szomszédasszony példájából! Így estek majd le ti is a lábatokról, amikor 82 évesen is azon nyekeregtek, hogy nem lett szép egyenletes a csoki a zserbón.

Klárika már nem szokott zserbót sütni, de ezt sincs kedvem megosztani Janóval, és a már az asztalnál ülő, rám, és a vacsorára váró tizenegy fős társasággal. Klárikától függetlenül elönti az arcomat egy kis szégyenpír, amit talán csak a férjem vesz észre. Töltök magamnak is egy unikumot, és igyekszem nem gondolni arra a pillanatra, amikor kacsasütés közben saccolgattam, kábé meddig maradnak ma nálunk a vendégek.

Az az igazság, hogy december elsején én még tele vagyok reménnyel. Névsort írok, feljegyzem, ki minek örülne, de végül nem azt veszem meg, mert nincs rá elég pénzem. Könnyen elkészíthető glutén- és tejmentes ételek után kutatva lementek több olyan receptet, amit órákig tart elkészíteni. Veszek a Vintedről egy negyedik karácsonyi pulcsit a háromnapos ünnepre. Advent első vasárnapján függönyt mosok, a másodikon ablakot pucolok, a harmadikon olyan bútorokat is kihúzok a helyükről, amit csak segítséggel tudok visszatolni. Veszek egy új ezüst futót az asztalra, és hozzá illő csillagszórós szalvétát. Teleaggatom díszekkel a lakást. Tizenöt nap alatt elvégzek a munkahelyemen huszonkét napnyi munkát. A meghatottságtól és a fáradtságtól huszonharmadikán már könnybe lábad a szemem, amikor a tévében lakó reklámcsalád tagjai önfeledten kacagnak az ünnepi asztal felett.

Féltékeny vagyok rájuk, irritál a kacagásuk.

Nálunk csak a csámcsogás tölti meg a csendes éjt. Meg ezek a praktikus mondatok: kérlek, add ide a krumplit, nézd, van gyümölcssaláta is. Egy szelet kenyeret dobj már, légyszi. Hmmm, ez a töltött káposzta idén nagyon finom lett. Aki látja a sót, ugyan adja már ide.

Kiveszek egy kacsacombot, de nem kívánom az egészet, felajánlom Annának a felét, de már ő is csak turkálja a lilakáposztát. Egyikünk sem szokott a hatfogásos vacsorához, nem is kívánja a gyomrunk. Hatvannégyszer megrágom a számban lévő falatot, hatvannégy másodpercig azon gondolkodom, kik ezek az emberek az asztalnál, és miért van az, hogy mi egyszer sem kacagunk úgy, mint a tévében élő reklámcsaládom.

Az jut eszembe, idén mesélhetnénk egymásnak vicceket. Vagy eleve bekapcsolhatnánk a Showder Klubot háttérzajnak a karácsonyi dalok helyett. Hoznék egyéb szabályokat is: Gézának megtiltanánk, hogy a hogy vagy kérdésre azt válaszolja, dühös a kormánypártra. A kamaszoktól elvennénk a telefonokat, hogy ne vonják ki mások kamasz gyerekeinek a figyelmét a családi beszélgetésekből. A nőknek a tálalást követően tilos lenne felállni az asztaltól. Ami véletlenül a konyhában maradt, azt a férfiak hoznák be, akkor is, ha húsz percig tartana a kvíz, hogy hol van a pultra tett salátástál. Se az nem kritizálhatná az ételt, aki vendég, sem az, aki készítette. A mi újság felétek kérdésre tilos lenne mások élettörténetének töredékeivel, vélt-valós pletykákkal válaszolni a megkérdezettnek. Tilos lenne ételfotókat posztolni, és a családjuktól elidegenedett, a telefonjukat nyomkodó emberektől várni az arról biztosító lájkokat, hogy létezem, hisz van az életemnek tanúja.

Esetleg kitehetnénk a telefonokat az asztal közepére, mint abban a filmben, és felolvasnánk minden üzenetet, ami a vacsora idején érkezik.

Akkor lenne miről beszélgetni?

Persze, ebből nem lesz semmi. Beszélgetés helyett oda-vissza cirkálok a konyha és az étkező között. Most is itt állok a konyhában, és a franc tudja miért mosogatni kezdem a reménytelenül nagy halmokban álló csetrest. Ráérne másnapig, de érzem, ha ott maradok az asztalnál, akkor az addig az ujjaimat tördelő kezem a halászlévörös tál után nyúlna, a lábaim akaratomtól függetlenül felállnának, a vádlimmal kilökném magam alól a széket, ami nagy robajjal fel is dőlne, a magasba emelném a Zsolnayt, amit a következő pillanatban azt ordítva, hogy elééég, a földhöz vágnék.

Janó szólalna meg először: megmondtam, hogy ti nők, túlhajtjátok magatokat, közölné unikumtól cinizált hanglejtéssel.

Mindenki úgy csinálna, mintha nem értené.

Közben mindenki értené.

De hallgatnának.

Ugyanarról hallgatnánk.

Ahogy ezt elgondolom, Anna lép a konyhába, és mintha a gondolataimban olvasna, minden felvezetés nélkül közli, hogy szerinte mi az anyatejjel szívtuk magunkba a vágyat a kiszámíthatóság után. Az etetlek-szeretlek mentalitást. A konyhába menekülést. Azt, hogy a családunk száját is betömjük – kacsával, káposztával, kenyérrel –, nehogy valami olyasmire terelődjön a szó, ami fáj, amit meg kellene beszélni, amit itt lenne az ideje rendezni.

Anna törölgetni kezdi, amit elmosogattam. Talán itt, ebben a percben ér a tudattalanunkból a tudatunk felszínére, hogy azon, ami történik, épp mi ketten változtathatunk.

Hallgatunk, amikor Janó két unikummal a kezében a konyhába lép.

– Bunkó voltam, túltoltam, sajnálom. De ha halálra sértődtök, akkor is tudnotok kell, hogy mindketten viszitek ezt a karácsonyi mártír szerepet, pedig már letehetnétek, anyátok rég a sírban van, már senki nem kéri számon a nyolcfogásos vacsorát, és a nagyi zserbóreceptjét – mondja.

Janó hangján egy eddig nem ismert idegen beszél a romokban álló konyhánk közepén. Hallom, de csak nézem őt, mintha a kis Jézus szólalt volna meg a fa alá tett vesszőbetlehemben. Már épp válaszra nyitnám a szám, amikor ismét megcsillan az ablak résein át a visszatérő mentő kék fénye. Anna felkiált, mind kirohanunk, és anélkül, hogy megbeszélnénk, halkan a kerítés tövébe settenkedünk.

Kicsapódik a mentő ajtaja, Klárika fenyegető hangja hallatszik, ahogy a mentős fiúkkal közli, hogy hókifli nélkül nem mehetnek sehová, őt bizony nem érdekli, hogy van-e újabb hívás.

A vékony selyemblúzom alatt remegek, többen összebújunk, hogy ne fagyjunk meg, úgy várjuk a fejleményeket. Nyikordul a kiskapu, a két fiatal férfi hangja betölti a csendes utcát. Valami zörög, aztán halkan puffan. Leborulhatott néhány hókifli. Zsörtölődnek a mentősök.

– Szívszorítás ide vagy oda, igazán bent tarthatta volna a főorvos úr a hölgyet, csak emberek között akarta tölteni ezt az éjszakát – mondja egyik mentős a másiknak, hókiflivel a szájában, aztán beszállnak a mentőbe és fények nélkül, csendben távoznak.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-12-24 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.