VideóA Maszol csatorna videója Keresés a honlapon: |
Csengődi Péter: Nászajándék – 4. fejezet: A földi bázis
Nászajándék
Sokszor konstatálta az élete során, hogy nem szabad előre elképzelnie semmit; vagy ha mégis megteszi, akkor számolnia kell azzal, hogy a valóság teljesen más lesz, mint amit a saját fejében kigondolt. Amikor a bázis ajtaján benyitott, egyike volt azoknak az alkalmaknak, ami csak erősítette a korábbi szabályt. Eleve azt gondolta volna, hogy valami fotocellás, oldalfele kettényíló kapu fogja várni; ehelyett a bejárat úgy tűnt, mintha inkább valaki vidéki borospincéjé lett volna. A fülét is megütötte ugyanaz a hang a gyerekkorából, amit a rozsdás vasak egymáshoz súrlódása adott. A folyosó sem olyan volt, mintha valami modern, kutatási intézmény részét képezte volna. Persze, tekintve, hogy maga az épület, és a benne folyó munka a katonaság alá tartozott; érthető, hogy miért nem voltak elszórva kényelmes fotelek vagy székek, dohányzóasztalok rajtuk vidám magazinokkal, vagy miért nem díszítették a falakat mosolyt kicsikaró motivációs poszterek; de a sarkokban gyülekező repedések és pókhálók leginkább azt a képzetet teremtették meg, mintha az egész épület évek óta elhagyatott lett volna. – Üdvözlöm szerény bázisunkon! – szólalt meg egy vékony hang a semmiből. Valójában nem a semmiből érkezett sem a hang, sem a gazdája; csak megint annyira el volt foglalva a látottakkal és a saját gondolataival, hogy még azt sem vette észre, hogy valaki az ajtó közvetlen közelében áll. Köszöntötték egymást, bemutatkoztak. – Máris az ideiglenes szállása felé vezetem. Erre parancsoljon! – Köszönöm, lehet addig is egy pár apró kérdésem? – Csak természetesen! Bármennyi! Bár jobb, ha előre tájékoztatom, hogy nagyon kevésre válaszolhatok. A kevés is jobban hangzott a semminél. – Azt gondoltam volna, hogy egy kutatóintézet folyosójának modernebb a kinézete. Egy kis csönd következett, ami közben hallhatták saját lépéseik visszhangjait, ami miatt egy pillanatra megijedt, hogy ez alkalommal sem lesz képes beszélgetést kezdeményezni. – Nos, először is engedje meg, hadd mutassak rá, hogy ez nem kérdés volt – hangzott végre valamiféle válaszként, amitől egyébként fura módon egy fokkal otthonosabban érezte magát. “Ő nem valami menedzser, vagy idegenvezetőként ideküldött mozgó dísz; ő valamiféle mérnök lehet”, gondolta. – Ez a külső; micsoda képzavar, arról kezdek el beszélni, hogy milyen a belső tér külseje; szóval ez a külső kettős célt szolgál. Az egyik, mint tudja, ez egy titkos bázis; így ha esetleg valaki rá is jön a helyzetére, és hívatlanul meglátogat minket, talán elbizonytalanítja, hogy valami korszerű megjelenés helyett egy karbantartás hiányával küszködő ingatlant talál itt. A másik pedig, hogy rengeteget spórolunk a takarítókon, karbantartókon, és azokon az adminisztrációs személyeken, akik minden ezzel kapcsolatos dolgot megszerveznének. – Praktikusnak hangzik. – Kérem, ezt akkor is tartsa észben, amikor diplomás emberként elkezd mások után vécét pucolni, mert úgy érzi, hogy most már megközelíteni sem tudja azt! Addig is, erre tessék! Benyitottak egy egyszerű, műanyagból készült, fehér ajtón, és egy pici szobába vezetett az útjuk, aminek az állapota és berendezettsége nagyszerűen illet ahhoz, amit eddig láttak. Nem annyira szállásként hatott a hely, inkább olyan volt, mint egy elmegyógyintézeti szoba valami középkategóriás horrorfilmből. Egy vaskeretes ágy volt az egyik sarokban, amiről épphogy csak a betegek lekötözésére használt szíjak és lakatok hiányoztak; a másikban pedig egy akkora nagyságú tároló, ami inkább szolgálhatott éjjeli szekrénynek, mint ruhák tárolására alkalmas bútornak; és ezzel a tér gyakorlatilag el is fogyott. Amikor belépett, le kellett húznia a fejét, hogy ne verje be; ebből arra gyanakodott, hogy amikor megépítették, az olyan korban lehetett, amikor az emberek átlagos magassága még alacsonyabb volt. – Mint mondtam, ez csak egy ideiglenes szállás. Ez adjon erőt! – közölte a körbevezető. – Kérem, csak pakoljon le mindent gyorsan, ahova tud; a tárgyalóteremben már várják magát. – Már várnak engem?! Hiszen még rengeteg idő van a megbeszélt tárgyalási időpontig! – Ne felejtse el, hogy karót nyelt katonai tisztekről beszélünk. Személyük és rangjuk elleni sértésnek veszik, hogy ha nincs ott fél órával a megbeszélt időpont előtt. Egyébként; és kérem, ezt ne vegye magára; a bázis személyzetének minden tagja örülne, ha maguk már elhúznának a fenébe, és mi végre visszamehetnénk a családjainkhoz. – Régóta vannak itt? – Amennyi pénzt és energiát fektetett ebbe a projektbe az állam, szeretnének minél hamarabb kézzelfogható eredményeket látni. Az ünnepek, a pihenés és az alkalmazottak mentális egészsége a másodlagos kategóriák közé csúszott. Egy bólintáson kívül nem reagált semmit. Értette, hogy ez a kifakadás nem neki szól, érlelődhetett már egy ideje. – Nem is izgatott amiatt, hogy mi fog történni? Ez egy hatalmas lépés az emberiségnek! – próbált azért valami felemelőt szólni. – Hogy is fogalmazzak… Minden, amit látni fog, hallani fog, tapasztalni fog, az önnel fog megtörténni. Mi háttérmunkások vagyunk. Ha szerencsénk lesz, leültetnek minket egy sötét teremben egy projektor elé, és levetítik a történteket; vagy megéljük azt az 50 évet, amikor feloldják a titkosítást, és mindenki mással együtt látjuk a hírekben a nagy eseményt; de az egyáltalán nem kiemelkedő fizetésünk mellett leginkább egy hideg kézfogásra számíthatunk. Nem maradt kérdése. Viszont ő maga sem volt a csevegések és társalgági szokások doktora; ezért nem tudta, hogy mondja el az információkat kedvesen rendelkezésére bocsátó, újdonsült ismerősének, hogy készen áll arra, hogy magára hagyják. Jobb híján elkezdett pakolni. Nem mondhatta, hogy volt bármi értelme, igazából erre a rövid időre az is megfelelt volna, ha teljesen a táskájából öltözködik. Ahogy megnézegette a fiókokat a szekrénykében, leginkább úgy érezte, hogy úgy is ezt kell tennie mindenképp. Ami viszont meglepte, hogy kísérője mindezt szép türelmesen végignézte, mintha erre a munkára bérelték volna fel. Új taktikát próbált ki, letett mindent a kezéből, és leült az ágyra. Szinte nem is mozdult. Próbálta ezt a pár percet a világ legunalmasabb pillanatává tenni, hogy hátha ezzel rendesen elűzi figyelőjét. Hatástalan volt ez is. Kísérője úgy nézett rá, mintha egy szobor lett volna. Végül kifogyott minden szociális trükkjéből, és megkérdezte: – Lehetne, hogy egy kicsit magamra hagy? – Természetesen – és az ember egy pillanat alatt el is tűnt.
Megjelent: 2025-01-05 20:00:00
|
