VideóSzabó Imola Julianna videója Keresés a honlapon: |
Balogh István: Az egyetlen újság
Az egyetlen újság
Nem is újság. Másolat. Számomra mégis drága kincs.
1988. nyara. Ajándékot kaptam egy barátomtól, aki akkor Pesten járt. – Hoztam neked egy Irodalmi Újságot! – lobogtatta boldogan fölemelt jobbjában. – A legfrissebb szám? – kérdeztem. – Az utolsó szám. Megjelent 1956. november 2-án. Válaszolni sem tudtam, az öröm és a döbbenet egyszerre hullámzott a lelkemben.
Otthon idegesen veszem ki a hatalmas, sárga borítékból kincsemet. Reszket a kezem, bele is hasítok a kovertába.
Leülök az asztal mellé.
Nézem a másolt oldalakat, a Budapesten megjelent írók, költők lapjának 1956-ban megjelent utolsó számát. Két lap, négy oldal. Nem is két lap, csak összehajtott ív. És ez a mindenkori magyar irodalom egyik legfontosabb kiadványa!
2024. október végén megjönnek a fiamék.
23-án, talán az ünnep tiszteletére, elővettem újra a régi újságmásolatot. Nézegettem, olvasgattam. Ha valaki rám parancsol, tán fejből is fölmondtam volna minden szöveget. De jó volt szemlélgetni a sorokat.
Az Irodalmi Újság asztalomon maradt.
Rátalál unokám, Péter. Ujjával simítja az oldalakat. Talán a mutatóujja mesél.
– A címoldal fölső bal sarkában Petőfi Sándor verse. A többi tömör próza. A második oldalon, a lap bal felén egymás alatt a Lajosok versei. Fönt Kassák Lajos: A diktátor, alatta Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán, lentebb Kónya Lajos: A magyarokhoz, alul: Fodor József: Viharban. A versek mellett prózai szövegek. A harmadik oldalon csak két költemény látható. Fönt a jobb sarokban Benjámin László: Elesettek, mellette próza. A lap alsó fele pedig egy hosszú-hosszú költeménye Illyés Gyulának. Egy mondat a zsarnokságról a címe.
Fölfigyelek. Látom én is az oldalt, szeretgetem szemmel azt a szöveget, amelyet először kéziratban ismertem meg, úgy terjedt az magyar körökben. Az első megjelentetés után Illyés Gyula alkotását nyomtatásban nem tették közzé szűk négy évtizedig! Egyetemista voltam, amikor a szöveget elolvashattam. Valaki gyöngybetűkkel és tiszta szívvel írta le egy írógéppapírra . Nyílni kívánó fehér leányrózsa lejtett tündértáncot a sorok között. Húsz éves voltam, lelkemben lányok és forradalmak. Che Guevara versem Tolnai Ottó beválogatta a vajdasági fiatal költők Hol ó hol antológiájába.(Újvidék, 1968.)
A pontos társadalmi látleletünket elém táró szöveg valamivel előbb ért el hozzám. Hallani először a zentai gimnáziumban hallottam e hatalmas versmondatról, 1962. októberében. Jó tanárunk volt. Beszélt róla nekünk magyar irodalom órán, föl is olvasta, de nem adta kezünkbe a kézzel írt szöveget.
– Téged mivel érintett meg Illyés? – kérdezi középiskolás unokám. – Már az első sor szemembe, a tudatomba bökött! – Ugyan miért? – A zsarnokság szó. Százszor is elolvastam: „ Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van,” úgy vonzott, mint a mágnes a vasat, valósággal odaragadt a tekintetem az újságlapra. Annyira egyszerű, és olyan megkapó a zenéje. Nem csak a ritmus, de a hangok külön-külön is, meg együttesen is, zúgnak, zsongnak, kopognak. És én nem értettem sokáig, mi ez a különösség! – Zsarnokság? – ízlelgeti ő is. Vakarja a füle tövét. – Zsarnok! - kiált. – Tirannus! – Tirannus? – kérdezem. – Tudod, az ki? – Aki erőszakkal jut hatalomra és uralomra, azonnal elnyomja a népet, nem enged semmi szabadságot alattvalóinak. – És mi a zsarnokság? – Olyan ország, ahol szinte mozdulni sem szabad. Mindenhez engedély kell. – A zsarnok engedélye? – Az övé. – Igazad van – mondom. – Mindenütt vannak odaadó szolgái, akik figyelnek. – Mindig figyelnek? – Mindig. – Éjjel is? – Akkor is. – Minket is figyelnek? – Menj aludni, kisfiam! – szól rá a nagymama. Elmegy a gyerek, el Ida mama.
Nekem meg eszembe jut a sok elmúlt esztendő. Mennyit bíbelődtem én e költői csodával! Sokáig nem értettem én ezt a zsarnokságot. Aztán csak sikerült, igaz, nagyon sokára, de föl kellett nőni a szóhoz. Meg ehhez a vershez.
– Zuhatag ez a vers – mondom magamnak. – Gépfegyver kattogása. Lélekbe markoló. De mégis a megcsörrenő láncszem a másik olyan szó, amely megkapott, de kegyetlenül el is borzasztott.
Csak sokára suttogom, mindannyian láncszemek vagyunk valamilyen láncban.
Borzong a lelkem, reszket identitásom, egy pillanat alatt átélem a huszadik század kilencvenes éveinek jugoszláv gyilkolásait, kegyetlenségeit, megpróbáltatásait.
Fölrémlik apám néhány régi megjegyzése. A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években kimondott axióma szerű megállapításai intettek nyugalomra, megfontolásra, pedig nem is olvasta a verset, mégis, mintha idézte volna a költő szavát. Akkor villant eszembe először, hogy figyelhetnek minket is. És nagyon fölizgatott az a kérdés, ki a megfigyelő? Apa is? Anya is? Én is? Tudunk mi erről, vagy nem is tudunk róla? Ha mindannyian láncszemek vagyunk, akkor én is az vagyok. A gyerek is része, karikája a vége nincs láncnak.
Behajtom a második lapot. Azt nem nézte meg unokám. Az utolsó oldalon csak egy vers, mint a címoldalon. Jobbágy Károly: A rádió mellett.
Forgatom az Irodalmi Újság 1956. november másodikán megjelent különszámát. Hangosan olvasgattam a költeményeket az ágyamon. Észre sem vettem, bejött a párom. – Mi van a kezedben? – Az ötvenhatos Irodalmi Újság. Átveszi tőlem kedvesem az A/3-as középen összehajtott lapot. – Közel hatvan évvel ezelőtt hallottam róla először. Harminchat évvel ezelőtt valaki megszerezte az eredeti másolatát. Így nekem is van – mondom. – Igaz, csak másolat. – Ma vetted a kezedbe? – Ma. Újra. Ki tudja, már hányadszor?
Nézegeti Ida az oldalakat. Beleolvas. – „ Piros a vér a pesti utcán…” – Túl egyszerű – vonja meg a vállát!
– Nem volt ez egyszerű soha, főleg a megjelenés idején nem, mert kevéssel előbb a parlament előtti téren belelőttek a tömegbe. Sok volt a halott, még több a sebesült. November negyedikéig magyar ontott magyar vért! November negyedikén beözönlöttek a szovjetek, majd annyian, mint 1945-ben Berlin ellen. Attól kezdve valóságos ütközetek voltak több helyen is. Legismertebbek a Korvin-közi torlasz, a Tűzoltó utca, a Széna-tér. – Én vörös vért írtam volna a költő helyében – mondja. – Keményebben nem hangozhatott akkor semmilyen vért megjelölő szín, mint a piros. – Ugyan miért? – 1956 -ban a belügyminiszter neve Piros László. Igaz őt 1956. október 27-én leváltják, de a költő, Tamási Lajos, akkor szerezte költeményét, amikor még Piros elvtárs ült bársonyszékben. És bizony folyt a vér a pesti utcán már 1956. október 23-án is, a rádió épülete előtt. És folyt az később is, piros is, vörös is.
Leteszi párom az újságot az asztalra.
– Késő van. Nyugodjunk le! – Én még nem mennék. – Nem tudod letenni az olvasnivalót. – Nem. Nézegetem, ízlelgetem, dajkálgatom a verseket, később majd a prózát is. – Mi az a nagyon izgalmas, ezekben a szövegekben? – Minden pici betűt, hangot átvizsgálok lelkem röntgengépén. Meg szeretném érteni, miért adtak közre írók, költők olyan alkotásokat, amelyekről sejthették, hogy a forradalom sikertelensége, elbukása miatt könnyen meghurcoltatásuk következhet be, mert kemény ellenzői a létező és érezhető, bizony még a látható diktatúrának is.
Kedvesem csak néz rám. – Ki gondolt az elején forradalmi bukásra? Csak a győzelem volt a fontos! Az volt a kitűzött cél!
– A magyar társadalomban furcsa egy helyzet alakulgatott ki 1956. október 23-tól egészen november negyedikéig. Először rettenet, aztán furcsa konszolidáció. Az emberek élete szinte máról holnapra kezdett visszazökkenni a dolgos hétköznapokba. A társadalom megszervezte önmagát. A forradalmi követelések nagyobb részét teljesítették. A Fradi tagtoborzást hirdetett. Ez fontos mozzanat, mert a Ferencváros újra zöld-fehérbe öltözött focicsapata a Rákosi-rendszer felszámolásának szimbóluma volt. Egy kicsi lépés még és beindulhatott volna a termelés. Ez azért föltételezhető, mert nem osztályharc zajlott, nem a több kenyeret, a nagyobb fizetést követelte a nép, hanem a szólás- és gyülekezési szabadságot, az ország semlegességét.
Nagy Imre a rádióban a világ tudtára adta, hogy Magyarország kilépett a Varsói Szerződésből.
– Valóban – csap homlokára kedvesem, – nem vettek ki semmit a betört kirakatokból. Pénzt gyűjtöttek szabadon, bárki elvihette volna, ami a befőttesüvegben összegyűlt, de nem volt akkor senki enyveskezű.
– Kádár november elsején kora délelőtt bement a budapesti szovjet követségre, délután már az Ungvári Rádióban fasiszta felkelésnek nevezte a magyar forradalmat.
– Az Irodalmi Újságot meg nyomni kezdték november elsején, hogy megjelenhessen másnap – bólint Ida. – Talán pontosan így is volt – mondom. – Mégis, mi az, ami most ennyire elvarázsol? – Ez a négy oldal a magyar forradalom irodalmi látlelete. Valami különösen pontos megjövendölése egy nemzeti forrásnak, amely hamarosan a felszínre tör. Két nap múlva a forradalom szabadságharccá változott át. Ezt a megmagyarázhatatlan metamorfózist keresem, de konkrétan nem találom. Ám, ha kezembe veszem ezt az összehajtott ívet, lelkembe fészkel a csoda bizsergése, a robbanást egy pillanat tört része múlva kiváltó szikra izgatott ugrásra való készültsége. – Ezt te most így érzékeled. – Most is. Meg ki tudja, mióta érzem, ha kezembe veszem ezt a számomra egyetlen újságot. Akkor nem érezhettem, mert nem tudtam róla, csak egy tízéves kölyök voltam. Ám azt tudtam, hogy fölkelt a magyarság a szabadságáért. Apánk is hitte. Ki is jelentette előttünk. Egy ország hitte rendületlenül, hogy a Nyugat a magyarok mögé áll. Szerintem mindenki így hitte akkor Magyarkanizsán. De nyugatról nem jött segíteni senki. Csak a Szabad Európa Rádió hirdette éjjel-nappal, szakadatlanul szólt a kemény propaganda, már a határon a segítség, tartsatok ki magyarok!
2024. november 6 - 8.
Megjelent: 2024-11-12 20:00:00
|