Szilágyi Rohini: Kelempász madár
A várat a 60-as évek elején fedeztem fel magamnak, amikor még szó sem volt újjáépítésről. Nagyszerű rom volt, csak a leghátul elrejtett palotasor tartotta magát, és a szögletes bástya, amelyet nem tudom, miért neveztek el hollandinak. A romokat kerítés védte, de az évek múlásával a palánk megadta magát, és a lezárt területre csak az nem tévedt be, aki nem akart. Maga a vár kevéssé érdekelt, és sohasem szerettem. Nagyságában nem volt semmi szépség, szépségében semmi földöntúli, és a királyaink is nagyon jól megvoltak a váruk nélkül, egyéb sasfészkek és kastélyok birtokában.
A hollandi bástya előtti szabályos, kerek térségen éreztem magam a legjobban, ott azt gondoltam, bizonyára itt rendezték a középkorban a lovagi tornákat. Persze pontosan tudtam, hogy akkoriban egész másforma építmények foglalták el ezt a dombot, amelyekből mostanra kő kövön sem maradt, és minden középkoriasság, a hollandi bástyával, a fedett lépcsőkkel és csapóajtókkal együtt merőben színházi kellék, épp úgy, mint az egész kulisszaváros a domb körül. Tudtam, hogy semmi sem igazi abból, amit látok, vagy pontosabban, az eszemmel tudtam, de az emberi ész csak siralmas pótlék a hajdan olyan dicsőséges közvetlen meglátás, az intuíció helyett. Mi mást tehettem volna, kiemeltem a várat a hétköznapi kategóriából, és egyezséget kötöttem vele: ezentúl az vagy, aminek én akarlak látni, és cserébe halhatatlanná teszlek. Megírom a történetedet – nem közönséges építési naplót, hogyan hordták össze a faragott köveidet, hogyan süllyesztették el a méltóságteljes, régi szobrokat a föld alá, hogyan próbáltak meg elfeledtetni mindent, ami a múltadban nemes – végül csak azért koronáztak meg a rosszul tervezett kupolával, mert – mert...
De én nem akarok a jelenben élni, és hallani sem akarok arról, mit hoz a jövő. Semmi más nem számít, mint a múlt, és abban is egyedül a glória.
Akkor is a hollandi bástya körül nézelődtem, amikor észrevettem – emlékszem, hogy a puszta jelenléte azonnal felzaklatott. Mit keres itt, nem tudja, hogy ez az én magánterületem? És mi ez a nevetséges ruházat, amit visel, talán a szemétdombon válogatta össze ezeket a rongyokat? Puha, sötétkék nadrág, kinyúlt és kopott még otthonra is. Kitaposott, kényelmes cipő – rendben van, a kényelmet én is nagyra becsülöm, de eljön az a pillanat, amikor a cipő már annyira csámpás... (Mi annak idején félhold alakú vasakat verettünk a cipőnk sarkára, no meg az orrára is, messziről lehetett hallani, hogyan kopognak a kövezeten.) Aztán ez a szerencsétlen lódenkabát, ebből is szimbólum lett azóta, de a 60-as évek elején egyszerűen szégyenletes volt, rendes ember ki sem lép az utcára egy barna lódenkabátban. Amilyen nehéz, olyan keveset ér a hideg ellen. Láttam is, hogy az ipse fázik, a vacogás rótt köré jéghideg karikákat.
Magam is fáztam. Kegyetlenül fújt a szél, és melankolikusan néztem végig magamon. Barna lódenkabátom és sötétkék mackónadrágom vajmi kevés meleget adott, és ami a cipőmet illeti, már régen lekoptak azok a félhold alakú vasak. Rosszul érintett, hogy éppen olyan igénytelenül öltöztem, mint az ipse, aki behatolt a területemre, és úgy viselkedett, mint akinek jogai vannak – mintha én lennék az idegen, én, aki intim kapcsolatot ápol ezzel a várral.
Hiszen ha ő lett volna a csősz, vagy egyéb hivatalos személyiség, de nem. A csőszök már mind ismertek engem, köszöntek, és békén hagytak, vagy nem is köszöntek, és úgy hagytak békén – ezért nagyon hálás voltam, mert semmit sem szeretek kevésbé, mint válaszolni. Jó ember vagyok, nem ártok senkinek, egy legyet se csapnék agyon. Sétálok egy keveset a lezárt területen, na és? A kulisszaváros többi része annyira zsúfolt, ott mindenféle emberek vannak, és én nem kockáztatom meg, hogy felismerjen valamelyik. Tudják, egy időben sokat cikkeztek rólam – illetve dehogy tudják, remélem is. A nevemet nem merték leírni, a világ számára csak két betű voltam, a Gö meg a Lö – rengeteg ember neve kezdődik ezzel a két betűvel – aztán semmit sem tudtam rám bizonyítani. Még szép, hogy nem! Így is elég nehéz hónapok voltak. Előzetesben szinte csak jelképesen, aztán még bocsánatot is kértek. Sajnáltam azokat a derék, becsületes embereket; sokat szenvedhettek, mire képesek voltak bocsánatot kérni azért, hogy engedelmeskedtek a felsőbb utasításnak.
Szeretném kitörölni az emlékezetemből azokat az időket, de nem könnyű. Elég egy név, egy mondatfoszlány, célzás a fegyverekre. Igen, voltak vadászfegyvereim. Sportlövész voltam, na és? Mások is szeretik a fegyvereket, bár csak céllövölde-szinten. A céllövölde gyerekeknek való. Meg a légpuska is. Rajzszöggel erősítik a lőlapot a fáskamra ajtajára, aztán hajrá! Néha befigyel egy ellustult galamb – a nagyanyám nem bánta, vizet forradt, és szakavatott kézzel tépkedte ki a tollait. Amikor ő volt kislány, még az elegáns uraknak sem derogált a galambleves. Mindent megettek, amit össze lehetett fogni a patakban vagy az erdőszélen, úgy értem, nem az elegáns urak, hanem a nagyanyám családja, akik elég szűkösen éltek a kántortanítói fizetésből. Békát, folyami rákot, ha nem volt más, akkor a csigát is. Csapdával fogták a vadnyulat, lerángatták róla a bundáját, és már ment is a fazékba. Nem sokat kérdezgették, kié volt az erdő, kié a tapsifüles. A kántortanítónak hat éhes szájat kellett betömnie. Később már csak ötöt, mert a felesége belehalt az utolsó szülésbe. Nem is nősült meg többé, mert ahol nő van, ott egymás után jönnek a gyerekek. Isten csapásai voltak a meglevők is, kivéve az áldott jó nagyanyámat. Aztán a koldusszegény kántortanító is meghalt, és mindenki csak ámult azon, hogy milyen nagy vagyon maradt utána. Sosem derült ki, honnan és hogyan.
A nagyanyám vett egy házat az öröksége egy részéből, de a többit sem herdálta el. Néha odaintett magához, és titokzatosan a fülembe súgta, hogy úrrá tesz engem, csak várjam ki, amíg elviszi az ördög. Én meg folyton tiltakoztam: nincs ördög, nem viszi el, nem kell az ördögnek se – de ez csak vicc volt, része a mi saját kis titkos szertartásainknak. Áldott jó asszony volt, Isten nyugosztalja.
Itt az ipse megköszörülte a torkát, köhentett egyet-kettőt, mint aki fel akarja hívni magára a figyelmet, és most, hogy jobban megnéztem, a piszok alak nemcsak a ruházatomat utánozta, de még hasonlított is rám. Ugyanaz a cingár, vagy mondjuk szebben, vékony testalkat, széles pofacsontok, vizenyős kék szemek. A járásomat is másolta a szégyentelen – néha bizony előfordul velem, hogy megingok, eltérek az egyenes vonaltól, nekimegyek a falnak vagy a kerítésnek. Kicsit magas a vérnyomásom, de nem komoly, nem győzöm nyugtatni az orvosomat. Ugyan már, dehogy is kezdődő agydaganat. Csak meg kell kapaszkodnom valamiben, és mindjárt elmúlik. Nem igaz, hogy összevissza csápolok a karjaimmal; merő rosszindulat, ha az emberek azt mondják, nicsak, ott megy a kelempász madár.
A pokolba kívánom őket. Nem vicces! Mi a vicc abban, ha azt mondják valakire, olyan, mint a kelempász madár? Utánanéztem, és megtudtam, hogy a mókust nevezték így valamikor. A közönséges mókust, amiből minden erdőben bőven akad. Kérdem én, mi ebben a nevetséges? A kelempász madár is benne van abban, amiért a magányos helyeket keresem, lezárt területeken kóborlok, örülök, ha a csőszök békén hagynak. Nincs nekem semmi bajom, csak a vérnyomásom magasabb a kelleténél. És még ez se biztos, mert ezek a mai orvosok nem értenek hozzá. Nem a betegséget akarják meggyógyítani, hanem engem. Én pedig teljesen rendben vagyok. Mások is szeretik a régiségeket, a középkor leheletét, a bástyákat, akár hollandok, akár portugálok. Másoknak is vannak családi emlékeik, jó adag atavizmus vagy nosztalgia, és akármibe fogadok, hogy nem az én dédapám volt az egyetlen kántortanító a világon.
Nem sikerült a házassága, ebben sincs semmi rendkívüli. És a gyerekeivel se volt szerencséje, kivéve a nagyanyámat – ezen a ponton az idegen hangos nevetésben tört ki. Az egész teste rázkódott, egyszerre köhögött és fuldokolt, nem bírt a fergeteges jókedvével. Nem tudtam levenni róla a tekintetem. Bolond ez? Úgy értem, teljesen bolond, vagy csak rohama van? De miért itt, a vár tövében, ahol nagyítóval sem találni semmi mulatságosat?
Az ipse odajött hozzám, csak most tűnt fel, hogy eddig is milyen közel járt, mindössze két vagy három lépést kellett megtennie.
- Elnézést - mondta meglehetősen reszelős hangon, és még mindig küszködve a röhögéssel, - elnézést, de nem bírom tovább hallgatni ezt a hadoválást. Mire jó ez a link duma, öregem, engem akarsz megtéveszteni? Azt hiszed, hogy én sosem hallottam a könnyekig megható sztorit a dédapádról, aki öt gyereket gyártott, és csak azért nem többet, mert a felesége a halálba menekült a családi boldogság elől? Öt gyerek hat év alatt, és még ő sírt, hogy ezeket fel is kell nevelni. Sőt nem is ötöt, mert az első lánynak nem volt ki a négy kereke, púpos volt, meg mongol, vagy minek mondják az ilyet, elég hamar elment szoválni örökre. A te áldott jó nagyanyáddal volt a legtöbb baj, alighogy megszabadult a klarissza apácáktól, rögtön bekapta a legyet. Úgy kellett férjhez adni nagy sietve a csóró vasutashoz, aki a francba kívánta az erkölcsöt és tisztaságot, a ráadásul kapott hasas Gretchennel együtt!
Annyira váratlanul ért, hogy későn kapcsoltam: sürgősen le kell állítani, még mielőtt...
Rákiáltottam: - Stop! Miket beszél maga összevissza? Milyen jogon? Hogy meri sértegetni a nagyanyámat? És egyáltalán honnan tudja, hogy egy vasutashoz ment feleségül?
Ettől elmúlt a fene nagy jókedve, az ipse inkább csak megnyugtatóan mosolygott, mint aki azt akarja mondani: Nyugi, ne izgulj, meg fogjuk oldani. Semmi grimbusz. Azért vagyunk, hogy mindent megoldjunk, és meg fogjuk, hiszen alapjában véve egyetértünk. Még csak az hiányzik, hogy mi ketten ne értsünk egyet.
A rossz érzés tovább fokozódott, amikor megfogta a felkaromat, és mintha az áram rázott volna meg.
Haver, tudod, hogy én nem vagyok hekus. Eddig is mindig megbíztunk egymásban. Azelőtt nem voltál ilyen majrés gyerek...
Ha van valami, amit szívből utálok, az a haverkodás. Mit akar ez tőlem, az én lódenkabátomban, az én mackónadrágomban, és az én cipőmben? Minek tolakszik be az életembe? Nincs joga ahhoz, hogy a dédapámról így beszéljen, a nagyanyámról meg főleg nem. És nem is igaz, a nagymutert nem kellett férjhez adni a vasutashoz, ment ő magától is. Beleszeretett a jóképű vasutasba, aki valaha Fiuméban tanult, és arról álmodott, hogy tengerésztiszt lesz, csak aztán kidobták az iskolából. Két év is eltelt az esküvő után, mire jelentkezett a gyerek, akit elneveztek Flóriánnak. Gondolom, ő volt az egyetlen gyerek Nyitrán, ezen a néven.
- Nem igaz - mondta az ipse keményen, - Flórián a második gyerek volt, az első mindjárt a bölcsőben meghalt, és jobb is így neki.
Most már komolyan dühös lettem. Auribus frequentius, quam lingua utere.
- Mit akar tőlem?
- Semmit az égvilágon. Kicsit hideg van, de különben szép az idő, miért ne beszélgetnénk egy keveset? Különben is, olyan sok dolog van, amiről beszélhetünk. A minap találkoztam Erzsivel.
- Miféle Erzsivel?
- Ne játszd meg magad, nem áll jól neked! Pontosan tudod, hogy kiről beszélek. Sotkó Erzsi, a te hajdani menyasszonyod.
- Nekem sose volt menyasszonyom.
- De igen. Gyűrűs menyasszonyod.
Ezt se értettem, mi ez a nagy felhajtás a gyűrű körül. Egy darabka fém, jó esetben ezüst vagy arany, ujjadra húzhatod, felakaszthatod egy aranyláncra vagy lenfonálra, körben kering, vagy fel és alá, megmondja, miféle energiák uralják a kiválasztott tárgyat. A kérdésekre igennel és nemmel válaszol, ami azért olyan jó, mert ő sem tudja, mit hoz a jövő. Értéke azon múlik, mennyi benne a fémtartalom, mivel díszítették fel a színes kövek közül, amelyeket annyiféle rejtély és babona vesz körül. Igen, néha vettem egy gyűrűt egy lánynak, aki szőke volt és apró termetű, és talán éppen azért szerettem, mert kénytelen volt fölnézni rám. Nagy, kék szemekre emlékszem, de lehet, hogy rosszul. mert abban a néhány hónapban túl sok szerencsétlenség jött össze. Nem csodálkoztam volna, ha megbolondulok. Előbb nagy sötétség, aztán meghalt a két kutya, a legjobb barátaim – nem akarok emlékezni a sötétségre, a kutyákra, csalódás volt Sotkó Erzsi is – mindenkiben csalódtam, és már csak az volt fontos, hogy megőrizzem a saját integritásomat. Megmaradni abban a szörnyű szélviharban!
Nem volt egyszerű. Egy csomó dologról el kellett terelnem a figyelmemet. Kiterítettem magam elé Bécs térképét, és azt memorizáltam. Mágikus erővel vonzott a császárváros, persze nem ez a mondani, hanem a régi, a 18. század végi, a rég letűnt, rizsporos világ. De csak egy teljesen új térképet sikerült szereznem. Istenem, még most is tudom! A Schellinggasse párhuzamos a Schubertringgel. A Coburggasséban folytatódik. Stadtpark a holtág két oldalán, benne egy tó, szalamandrát formáz. Világoskék szalamandra, zöld mezőben. Ez is csak arra volt jó, hogy ne arra kelljen gondolnom, bármikor elvihetnek. BÁRMIKOR! Felállítanak a térképem mellől, mert megtehetik. Mert övék a hatalom és a dicsőség. Voltak olyan pillanatok, amikor csaknem elvesztettem az eszem. Mit számít az nekik, egy ember élete?
Aztán megjuhászodtak egy kicsit. Megelégedtek volna azzal is, ha megmagyarázom: miért? Miért? Őszintén nem értettem. Ezek a szerencsétlen emberek, egyenruhás szakértők egész hadserege – mit akarnak tőlem? Mi az, amit meg kellene magyaráznom? Egyszerre ömlött rajtam a verejték, kivert a hideg. Zúgott a fejem. Kis szörnyetegek ültek a koponyacsontom mögött, és belülről ütögették gumikalapáccsal. A szakértők csak nagy nehezen értették meg, hogy bajban vagyok. Gyógyszereket adtak. Nem mintha sokra tartanám a gyógyszereket. De ott és akkor nem volt más választásom. Megmondtam nekik, hogy nem akarok megbolondulni. Igen, nekik! A szakértőknek és a szörnyeknek is. Megmondtam nekik, hogy mostantól fogva az ő kezükben van a sorsom. Csináljanak valamit! Sürgős! Szétgurult az életem, és nem tudom összeszedni a darabjait.
Nekik sem volt könnyű. Szétgurult az életem, úgy értem, szétgurultam én magam. Aztán valahogy összeraktak, és hazaküldtek.
Rám szakadt a magányosság. Egyszerre vesztettem el a nagyanyámat és a kutyáimat.
- Jó vicc, mondta az ipse, ugyanabban a lódenkabátban. Kegyeskedtél agyonlőni a nagyanyádat, mert nem akarta odaadni neked az összes pénzét. Lelőtted a kutyáidat is, az egyik vadászpuskáddal lőtted le, és a menyasszonyod csak azért maradt életen, mert nem volt otthon. Fogorvoshoz ment, - hallod, fel tudod fogni, hogy ez milyen banális? Egy lyukas fog mentette meg az életét. Óriási szerencséje volt. Rajtad nem múlt volna, előkapod a másik két puskádat is.
- Minek ezt elölről kezdeni? Egyszer már megállapították, hogy...
- Én ne tudnám? – kérdezte az ipse gúnyosan. - Megállapították, hogy elszakadt nálad a cérna. Elment az eszed. Csak tudnám, mi tartott ezen a vizsgálaton hat hónapig. Ha engem kérdeztek volna, megmondom nekik ingyen. Hogy lehetne normális az, aki megöli a nagyanyját, az egyetlen jótevőjét, aki fölnevelte? A házában laktál, a kenyerét etted, dolgozni nem akartál, mert semmilyen munka nem felelt meg a képességeidnek. Lelőtted az öregasszonyt, aztán még a kutyákat is. Mit vétettek neked azok az állatok?
Mit mondhattam volna ennyi ostobaságra? Nem igaz, nem igaz, összetéveszt valakivel! Írjon inkább filléres rémregényeket! Mit képzel rólam, puskákat rejtegetek a lakásomon???
De most, hogy így mondja, rémlik valami, nagy botrány volt, még az újságok is megírták. Valaki megölt egy vénasszonyt, egy alföldi tanyán. Hibás volt a kerítés egy darabon, és a nő ott akart elmenekülni, de az unokája nem kegyelmezett neki. Golyót a fejébe, és loccs. Lehet, hogy lelőtte a kutyákat is, erre már nem emlékszem. Pénzért az emberek mindenre képesek. Elég gyakran hallani efféle történetet, megölte a férjét, megölte a feleségét. Már nagyon régen volt egy rendes háború, és az emberek nem bírnak magukkal. De miért zaklatnak engem ezzel az erősen ponyvaízű történettel? Mi közöm nekem ezekhez a bulvárhistóriákhoz? Nekem sohasem volt menyasszonyom, sem egészséges, sem lyukas fogú. Az orvos is megmondta, hagyjanak engem békén, ne hergeljenek. Milyen orvos? Az igazságügyi megfigyelő – vagy nem is, ez csak úgy kicsúszott a számon. Milyen orvos, milyen orvos. Természetesen a körzeti. Az ember elmegy a körzetbe, ahová tartozik, kivárja a sorát, felírják neki, amit kell – a körzetet – ezek mindent felírnak. Valahol érthető, ők sem akarják, hogy az emberek megbolonduljanak. Én pedig közel voltam hozzá. Azok után nem csoda.
Az ipse megint végigmért, gúnyosan vagy szánakozón, már nem is tudom.
- De hiszen most is bolond vagy, te vagy a legnagyobb bolond, te lökött!
Elfogott a méreg, és megráztam azt a barna lódenkabátot. - Hogy mered azt állítani, hogy ismered a sorsomat, ki vagy te, hogy így beszélsz velem?
- Full dilaj te, még mindig nem látod, hogy a tükörképed vagyok?
Szegény bolond, hát ezért jött ide, a hollandi bástyához, ebben a kegyetlen szélben? Az hiszi, hogy ő az én Doppelgängerem. Vonzom a bolondokat. Most hogyan magyarázzam el neki?
Ahogy ott állt, abban a barna lódenkabátban, nevetséges mackónadrágban, félretaposott cipőben – idejön, hogy visszaálmodja magát a középkorba – mit tudom én, mit követett el, amit muszáj elfelejteni, és amit nem lehet? Még akkor is, ha fölmentették, mert hiszen beteg, nem tudja, hogy mit cselekedett – és amikor elindult, egyenesen a kerítést célozta meg, tántorgott, mint a részegek, és komikusan csápolt a karjaival – tisztára, mint a kelempász madár.
Megjelent: 2014-10-01 16:00:00
|
|
Szilágyi Rohini |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.