Videó

Szabó Imola Julianna videója




Keresés a honlapon:


Balogh István: Valóban régi történet?

 

 

 

 

Valóban régi történet?

 

 

A szívszorongató történet idején, 1992-ben, még éltek a szüleim. Ám sűrűn visszaálmodom őket, különösen anyámat.

Álomfejtők szerint éjjeli lebegő létünknek köze van megélt valóságunkhoz. 

A Krisztus születése utáni második évezred utolsó évszázada kilencvenes évei elejének nyarán egy a Dráva partján megbúvó délvidéki kicsi magyar falu népét menekítették borzadalmak világából buszokkal át Magyarországra. Indulás előtt bezárták a buszok ajtaját. Ekkor ért oda az egyik ajtóhoz egy borzas kutyuska, ugrált szegény, nyissátok meg az ajtót! A busz megindult, az elhagyott kedves házőrző teljes erejéből futott a jármű után, amíg el nem tűnt a kamera elől. Gazdái szemében is könny csilloghatott. Őt bizony elhagyták. Talán magára maradt. Kicsi kutya parasztportán.

A tévés tudósítás bejárta a világot. Mély benyomást tett rám is, fészket rakott a lelkemben. Pedig tudom, a házak nem maradtak mind üresen, hiszen a nagyszülők, dédszülők, az örök vigyázók meg a kutyák, őrizték a portát, a falut. 

Több, mint három évtizede, van nekem egy ószövetségi gyökerű vissza-visszatérő álmom. 

 

Krisztus születése előtt vagy két évszázaddal különleges csodának tanúja Júda, a szent, drága föld. Perzselő nyárban, alkonyatkor, nap bukik, éppen onnan, ahol egy pillanatra korongja érinti a földet, hatalmas, parázsszemű, fekete kutya ugrik ki az égalji zsarátnokból, és végignyargal a kies vidéken. Nyála szétfröcsköl e tájra, orrlyukaiból vérvörös pára tolul, egész teste körül kénköves tűz lobog. Átnyargalva Jeruzsálemen, egyetlen rugaszkodással Golgota csúcsára szökken, onnan meg égre, és hangosan csaholva, fogait csattogtatva űzőbe veszi a holdat. 

A nép leborul a földre.

Tudós Eleázár megáll a zsinagóga előtt:

– Nehéz megpróbáltatások várnak mireánk!

S már másnap nagy robajjal törnek Júda városaira, falvaira más nagyobb hatalmaktól támogatott szír katonák. Gyilkolnak, gyújtogatnak, rombolnak, ijesztgetik a népet. Egyetlen nap alatt porig égetnek minden szentélyt, megtiltják a népnek a Törvény tiszteletét, hitük megvallását, nyelvük használatát. 

– Ez itt Szíria! – visszhangzik mindenünnen.

S városok főterein, lerombolt oltárok helyén diadaloszlopokat emeltetnek a leigázott  néppel, s nagybetűkkel mélyen vésetik márványba:

 „Üdv a felszabadítónak!”

Tudós Eleázár illedelmesen kérdi szír katonák elöljáróját: 

– Ki és mikor szakította ki országotok testéből zsidók szent földjét, és tette rabbá lakóit?  

A katonák elöljárója kardjára csap:

– Ez ősi szír föld. Az is marad örökkön örökké. Zsidók itt csak megtűrt betelepülők!

Kegyetlen üldöztetés a része ezek után a népnek. Előljáróik számosan elhagyják az apák tűzhelyeit és esznek a disznó húsából. Gyarmatosító katonák járják a hegyeket-völgyeket, s kényszerítik a népet, szír nyelven kiáltson égre, Istenéhez. 

De a nép csökönyös.

 

Egy makkabeus faluban elfognak hét fivért, a főtérre terelik őket. Anyjuk zokogva követi fiait.

– Egyetek a disznó húsából! – parancsolja szír nyelven a vezér. 

Hét makkabeus szem nem rebben. 

Ekkor előlép a legidősebb makkabeus fiú. Az Írás nyelvén kérdi: 

– Mit kívánsz tőlünk, uram? 

A vezér szír nyelven átkozódik, nyála szertefröcsköl. 

A makkabeus fivérek tiszta tekintettel állnak. 

A vezér hitehagyott katonát szólít. Ő a makkabeus testvérek elé áll, s az Írás nyelvén mondja: 

– A vezér parancsolja, egyetek a disznó húsából! 

A legidősebb fivér a hitehagyott felé köp, s visszaáll atyjafiai közé.

A szír vezér erre máglyát rakat katonáival, a tűz fölé hatalmas rézüstöt kerítenek. Ahogy az üst izzani kezd, a vezér a legidősebb makkabeus fivérre kiált:

– Szír nyelven szól istenünkhöz!

Hogy a fiú arca se rebben, a vezér parancsára katonák ragadják meg őt. Előbb csak nyelvét vágják ki, aztán lenyúzzák fejbőrét, lemetszik kezét-lábát, s megcsonkított élő testét az izzó rézüstbe vetik. S teszik mindezt anyja és fivérei szeme láttára. Ők szótlanul nézik, mint sül meg elevenen az elsőszülött.

– Vegyetek ti is a disznó húsából! – üvölti a vezér.

Nem nyílik szóra a parancs után sem a fiúk szája, s némák maradnak megsüttetésük végéig, jajszó nem hagyja el ajkukat, pedig a szír katonák vezérük parancsát sem várva megrohanják őket, kardjaikkal megcsonkítják a hat fivér testét, elüvöltik vergődő áldozataik felett a győztes énekét.

  

A vérengzés után a szír vezér hitehagyott katonájával odalép a makkabeus anya elé.

– Téged megkíméllek, legyen, aki sírjon a fiak felett! 

– Zokogásomat hallani senki sem fogja – szól az anya. – Isten ajándékozta fiaimat. Most értük szólott, ők elmentek.

– Botorul haltak meg! – dörög a vezér. 

A makkabeus anya a szír zsoldos szemébe néz.

– Ne ámítsd magad hiába! Ők az Írás parancsát követték. Te és ti mindannyian, akik ránk törtetek, Istennel vettétek fel a harcot. Ne hidd, hogy büntetlen maradsz!

 

Ez az álom tér vissza időről időre hozzám. 

De a makkabeus anya arca mindig az én anyámé. 

 

 

 

  
  

Megjelent: 2024-07-31 20:00:00

 

Balogh István (1946, Zenta) író, költő, nyugdíjas pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.